Ha egyszer fiú születik…

2013.03.20.

Ami azt illeti, megérkezett a tavasz Voronyezsbe is. Olyan sajátos, oroszos módon. Igazából úgy jellemezhetném a helyzetet legjobban, ha azt mondanám: olyan itt a márciusi tavasz, mint nálunk a tél. Nulla fok közeli (inkább alatti) hőmérséklet, szél, néha szálingózik a hó. Tetejében a Voronyezs-tározót is vastag jég borítja még. No, ide aztán tényleg igaz, hogy a Csukák a jég alatt ívnak. Így egyelőre a pecázást, mint tevékenységet jegelem… A fenti helyzet egészen máig érvényes volt. Ma reggel – mit reggel, kb. 11 fele – viszont kinézve az ablakon azt hittem álmodom: esett a hó! De nem csak ímmel-ámmal, hanem úgy rendesen. Mire leértem a buszmegállóba, már bőven 10 centi felett volt a hóréteg. És ez mind friss hó! Imádom! Csak tudom jól, vmikor el is kell olvadnia...

Az elmúlt napokban egyébiránt rengeteg minden történt. Vasárnap Galina születésnapi bulija volt. „Csak a szokásos”: Galina kedvessége, rengeteg kaja, jófej oroszok. Így gyorsan megy az akklimatizáció! :) A legérdekesebb, és egyben legmaradandóbb azonban nem maga a buli volt. Amikor mentünk Szásával Galina születésnapi bulijára, ismerős hang verődött vissza a házak faláról. Morajló, erőteljes hang. Tudtam, éreztem, jönnek! Amikor megláttam, hogy NÉGY!!! Mi-24-es harcihelikopter repül alacsonyan kötelékben, majdnem eldobva a virágcsokrot, kezdtem el integetni nekik! (Nyilván nem vettek, vehettek észre...) Az ajándékba vitt hógömbnek Galja nagyon örült, de az abszolút slágert mégsem ez aratta. Hoztam ugyanis otthonról sütit. Házisütit. Erre aztán úgy lecsaptak orosz barátaink, hogy nekem nem is maradt.

Hétfőn semmi kedvem sem volt bemenni az irodába, viszont a regisztrációt meg kellett csinálni – újra posta… 5-re beszéltük meg a találkozót a posta előtt Szásával, de persze késett, megint dugóban töltött el „kellemes másfél órát”. A lapot elkértük, de sehol sem lehetett egy nyamvadt fénymásolót találni. A postán eleve esélytelen volt, ami ott volt, ahhoz néni nem akadt, máshol – az egész utcát/környéket bejártuk – meg már mindenki elment haza. Így aztán másnap újra be kellett mennem. Meg akkor már illenék tiszteletemet tennem az irodában is. Meglepődtek, amikor megláttak, nem szóltam nekik, hogy megjöttem Voronyezsbe, igaz sztem nem is érdekelte volna őket. (Mint ahogy az sem érdekelt senkit, hogy mi, milyen volt otthon stb.) Gyorsan csináltam pár fénymásolatot az útlevélről, migrációs kártyáról stb. majd irány a posta. Szép, napsütéses idő volt, és az előző napi szívásból tanulva ma hoztam sapkát is, kegyetlenül erős, metsző szél van napok óta. Szása most relatíve pontos volt, igaz ebédidőben nincs dugó. Hosszú és a korábbihoz hasonlító procedúra után végre megtörtént a regisztráció. Igazából az orosz posta szar. Nem mondhatnám, hogy ez vagy az, csak vhogy nem illik bele abba – a nekem paradicsomi – állapotba, ami itt van. Idegeskedés, várakozás, az emberek mogorvák stb. Az irodában röviden megbeszéltük, a teendőket az elkövetkező 3 hónapra, majd hazamentem. Nekiálltam oroszt tanulni. Egyszer csak ír Szása, hogy hol vagyok, nemsokára hazaér, készülődjek. Kiderült, hogy az egyik jó barátjának, Dimitrijnek nemrég született meg a fia. Dimitrij mindössze 25 éves, vidám fickó. Hát ezt tényleg meg kell ünnepelni! Előkerestem a körtepálinkát. (Meg kell állapítsam, kezdek megint kifogyni az alkoholból, pedig még messze nincs félidő…) Lassan szedelőzködtem, de Szása sürgetett. Szegény Dimitrij lent várt minket az autóban – ezt én nem tudtam. Az autója megér pár sort: Lada Priora. Sokkal kevesebbnek látszik, mint az valójában. Elöl elektromos az ablakemelő, a fűtése kiváló, összességében sztem tökéletes közlekedési eszköz.

Lakásuk egy Szásáénál is nagyobb lakás. Szépen berendezték. Szásáé inkább elegáns, az övéké inkább otthonos. Dimitrij rögtön neki is látott kaját csinálni, Szásával segítettünk neki, de előbb persze mutatott pár képet a gyerkőcről! Naná!!! Hamar tele lett az asztal mindenféle jóval. Jött egy srác, Dimirtij barátja, kiderült, katona Szibériában. Értelmes srácnak tűnt ő is. A pálinka nagyon ízlett mindenkinek. Rendkívül jól éreztem magam, nagyon kedvesek voltak. Az ételek nagyszerűek voltak, sok finomságot, különlegességet kipróbáltam. Az egyik a szarvaskolbász volt. (Szibériából jött természetesen.) A színe sötétbordó, az íze pedig kitűnő. A másik egy édesség-féle, igazából vörösáfonya volt porcukormázban. Így, elsőre nem tűnik semmi extrának, de az áfonya savanykás és a porcukor édes íze egészen különleges harmóniát alkotott. Az előállítás pedig különösen érdekes lehet, mert az áfonya épen maradt, és nem színezte el a hófehér porcukor-mázat. Dimirtij még desszertet is csinált: fagyi és szibériai gyümölcs összeturmixolva.

Egész végig látszott rajta, hogy nagyon örül, büszke (első) fiára! Megmutatta az esküvői képeiket is. Felesége nagyon szép, vörös hajú lány. Beszélgettünk az orosz esküvőkről, megtudtam, hogy miért a jobb kezükön hordják az oroszok a gyűrűt – a nők és a férfiak is. A néphit szerint a jobbkéz gyűrűsujjától egy „véna” vezet közvetlenül a szívhez. Fentebb azért írtam, hogy első fia, mert az oroszoknál van egy érdekes szokás. Az ifjú férj és feleség kezét összekötik egy kendővel, amire a feleség annyi csomót köt, ahány gyereket szeretne. Dimirtij megmutatta az emlékbe eltett kendőt, és büszkén mutatta: három csomó van rajta! (Óóóó, orosz nők…) Egy másik érdekes szokás, hogy egy nagy kosárban kapnak két üveg pezsgőt; az egyiken egy vőlegény-„öltözet” van, a másikon egy menyasszony. A vőlegény-pezsgőt ez első év után megisszák, a menyasszonyét pedig amikor az első gyerek hazajön a kórházból. Erre is nagy büszkén mondta: hamarosan fel lesz bontva! Volt egy érdekes és sztem nagyon jellemző momentum. A konyhában beszélgettünk mindenről, vallásról, olajról stb. Megkérdezték, van-e olajunk. Mondtam nekik, hogy egy kevés akad. Erre Dimirtij odalépett a hűtőhöz, és kezembe nyomta az egyik hűtőmágnest. Egy kép van rajta, felirattal: fekete arany és egy kis lombik benne eredeti kőolajjal. Visszakoztam, hogy azért nem kellene, erre szinte kórusban mondták: van nekünk még elég! Hát ilyen emberek ők!

Nemsokára jött még egy katona srác, egyenruhában, persze. Ő vitt haza minket Dimitrij autójával, de előtte még ettünk-ittunk és beszélgettünk egy kicsit. Ő persze csak teázott. Érdekes, hogy Szása, illetve Galina baráti köre kínosan ügyel arra, hogy semmi alkoholt ne igyon, ha vezet. Ez is egyfajta szűrő. Mielőtt elköszöntünk a boldog apától, kicsit felpróbáltam, pontosabban rámadták a srác egyenruháját. Fénykép is készült természetesen! Elmondhatom, hogy ilyen jól még talán egyik meghíváskor sem éreztem magam. Nem voltak szép lányok, nem volt hajnalig tartó iszogatás, viszont volt őszinte öröm, és talán valamit, egy töredékét megéreztem annak, amit ők maguk is így neveznek: az orosz lélek.

(Az biztos, hogy Dimitrijt még meg fogjuk hívni, mert jó társaság.)

Ma aztán irány az irodába. A buszra az egyik egyetem megállójából 7 lány szállt fel. Ekkor robbant fel bennem a boldogság-bomba. Ez a durva itt, hogy 7 (random) lányból 6 a „tökéletes” és csak egy a „normális” kategória. Egészen elképesztő! Nem bírtam megállni nevetés nélkül, hihetetlen, hogy itt mi van! Az irodában aztán Milana lenullázta a fenti jókedvemet. Igazából ott ültem 3 órán keresztül, de a valódi munka max. ¾ óra volt. Aztán betoppant Lukas is. No, te aztán pont hiányoztál…

Kilépve az épületből azonban gyorsan el is felejtettem az egészet, nem érdekelnek! Innentől én tartom a gyeplőt! Meg aztán lassan jönnie kell a tavasznak! Az illatát, még a hóesés ellenére is érezni az utcán. Igen, ez tavasz-illat! Csak a víztározó olvadna már ki…

Utazás kettőpontnulla, avagy a rutin íze…

2012.03.15.

Sok mindentől tudtam volna írni az elmúlt közel egy hónapban. Kezdjük akkor az elején!

A busz ami a repülőtérre vitt, 23 helyett 24 órára ért be, amit most különösen nem bántam, mert ennyivel is kevesebbet kellett a kényelmetlen padokon várakozni. Ugye a repülőgépem reggel hatkor indult, így jobb nem lévén vmi idő-eltöltő foglalatosságot kerestem. Az „E” terminál felfedezése már megtörtént, így nagy örömmel vettem észre, hogy van konnektor, annak meg végképp’ örültem, hogy wifi is, és ráadásul ingyenes. Amikor ugye Moszkvában éjfélt üt az óra, otthon éppen csak 21 óra van, így nem volt nehéz vkit találni a fészbúkon. Gyorsabban telik az idő. Éppen Thomas meister volt online, vele beszélgettem cirka egy órát. Mindenki jól járt, én nem unatkoztam, ő pedig élő tudósítást kapott az adott pillanatban a környéken előforduló szép lányokról és a moszkvai autó-helyzetről. Ez utóbbit se becsüljük le, ennyi Cadillac Escalade-ot, Chevy Tahoe-t eddig nem láttam, szinte ötpercenként döngettek el mellettünk. Kicsit korábban volt egy jellemző szituáció is. Csapatunk kellemes 120 körüli tempóval a busszal a Moszkvába vezető autópályán, amikor is a busz lassítani kezd, majd megáll; kiderült, közúti ellenőrzés van – eddig semmi extra. Igen ám, de hogy csináljuk mi? Rendőrautó megáll, rendőr igazoltat stb. Hogy csinálják 2000 km-re keletre? Rendőrautó az út mentén diszkréten leparkolva, mögötte egy BTR pszh. (páncélzott csapatszállító)! Hoppá, mondom! Ivánék így csinálják, no! :)

A sok-sok várakozás után végre sor került a becsekkolásra is – mint azt írtam, most repültem életemben először civil technikával – simán ment minden. A kézipoggyásszal akadt csak némi probléma, mert 9,7 kiló volt 8 helyett, de elővettem szánalomra méltó és aranyos mosolyomat és egyből letaglóztam a pult mögött ülő fiatal lányt – aki mellesleg azon kívül, hogy szép volt, tökéletesen beszélt angolul. Egy jó tanács: nekem nagyon nehéz volt megérteni, mit mond az információkat hangszóróból közlő néni, és persze pont akkor zörögtek előttem, amikor az én járatomról volt szó. Viszont a WC-ben tökéletes az akusztika, és csend is van.

Az útlevél és csomagvizsgálatot nem részletezném, semmi extra. Utána még kicsit várakozott a nép, és akkor irány a fedélzet. Repülőgépünk egy Boeing 737-300 volt. Kényelmes, elegáns gép. Már a beszállásnál jó kedvem lett egyből – a hosszú várakozás ellenére –, mert megcsapta orromat egy oly’ régóta nem érzett illat. Keroparfüm!!! Kedvem lett volna ott ácsorogni egy ideig, de hát a csinos utaskísérők már az ajtóban vártak. Meglepő és számomra is megmagyarázhatatlan módon oroszul szólaltam meg. Ehhez aztán következetesen tartottam is magam az utazás alatt. Olyan szerencsés voltam, hogy a középső vészkijárat, azaz a szárny, a hajtómű mellé kaptam jegyet, így testközelből nézhettem, hogyan dolgoznak a csűrők, féklapok, a sugárfordító stb., alattam koppant a futómű. Érdekes, hogy a földön esetlen libaként vergődő gép milyen simán és kecsesen siklik odafent – oda tervezték, no! Kicsit megviccelt a felszállás, mert ugye közkeletű, hogy az utasszállító gépektől nem kell tartani, szépen, enyhén szállnak fel és le. Aha… (Első repülésem egy katonai harci helikopteren volt, így van összehasonlítási alapom, mi a „durva”…) Azt nem mondom, hogy nagyon, de azért meglepett, mikor a felszállóirányra kifordulva egy rövid várakozás után a pilóta fullgázt tolt nekijje. Kicsit hátbavágó érzés volt, de nem baj! Én imádom! Hamar felreppent a madárka. Do szvidanija Moszkva-Seremetyevó! Irány Riga!

Rigában simán leszálltunk, újra-csekkolásra nem volt szükség. A reptérre érve, kiszállva a Boening-ből egyből kiszúrtam egy kis szabadtéri múzeumot a reptér mellett. Ami biztos volt ott: Tu-22M3 (lehetetlen volt nem észrevenni, akkora), Mil-Mi-6, Mil-Mi-8/17, és rengeteg Mig-21 vagy Szu-22. (Olyan messziről sajnos nem derült ki a pontos típusuk, amúgy is csak a „kályha” forróbbik felét látszott úgy-ahogy.) Volt még sok más is, de sajnos a busz gyorsan megtelt, menni kellett. Az ajtóból csináltam még gyorsan pár képet, bár túl sok minden nem látszik rajtuk.

A várakozás újabb unalomölő órái. Szabad wifi van, Victor fogja is gond nélkül, de konnektor sehol. Hát ez meg milyen már??? Amúgy sem voltam hasraesve Rigától. A biztonsági ellenőrzéskor is elég kelletlen volt a személyzet, az meg végképp’ nem tetszett, hogy Victort egy nyamvadt tálcán, kivéve a biztonságot nyújtó laptoptáskából kellett átvilágításra küldeni. Most komolyan, erre mi szükség volt? Utána meg szedhettem össze a cuccaimat 6 tálcáról… A mögöttem lévő oroszokkal is kibabráltak – vagy ők magukkal – mert vettek egy üveg konyakot a vámmentes boltban, ezen, ill. azon problémáztak velük, hogy túllépték a 2 literes korlátot. Az útlevélvizsgálat is hasonló volt. Oké, nem gondolom, hogy meglátván, hogy EU-s állampolgár vagyok, vörös szőnyeget gurítsanak elém és pezsgővel locsoljanak, de azért egy nyamvadt mosoly olyan nehéz lett volna? Bezzeg Moszkvában! Ég és föld volt a kettő, és egyértelműen Moszkva javára. Ami viszont egyértelműen udvariatlanság volt: várakozok a repülőgépre, velem szemben a pultnál két srác unatkozik éppen, senki sem jön útlevelet vizsgáltatni. Az egyik telefonján videót néznek és közben hangosakat felröhögnek. Most nem azért a két fillérért, megértem én ha unatkoznak, én sem lennék túl boldog, ha naphosszat kellene ott ácsorogni, néznék is videót, de azért szolidan, és nem ilyen pofátlanul. Ó, szép új Európa…

Szóval Lettország nagy csalódás volt, már nagyon vártam a gépet. Jött is, Bombardier Q-400-as turbóprop. És megint micsoda szerencse! A szárny alá, a futómű mellé szólt a jegy. Készítettem is videókat a fel- és leszállásról. A repülőút sima volt. Érdekes volt fentről szemlélni a tájat délnek haladva. A Balti országokban hó, Fehéroroszországban szintén, de némi felhővel, Lengyelországból szinte semmit sem láttam a sok felhő miatt, de ott már nem volt hó. A Kárpátok fentről nekem laposnak tűnt, kivéve egy távoli részét (Magas-Tátra??). Persze havas volt. Ahogy beléptünk a Kárpát-medence fölé, rögtön feltűnt: itt minden zöld!!! Újra itthon!

A reptéren ahogy megbeszéltük keresztapám várt, hazaérve hozzájuk egy kívánságom volt csak: pálinka és bor. Ilyen sorrendben. Szása persze egész út alatt érdeklődött, alig győztem neki válaszolni. Mielőtt elindítottam a vízumot, másnap este színházba mentünk. Mennyire más az esti Budapest az esti Voronyezshez képest! Enyhe az idő, ez szokatlan. A lányok, nők azért itt is szépek, de meg kel mondjam, öltözködésük korántsem annyira nőies, vonzó. A színházban tárgyaltuk is keresztapámmal, hány ember jött be oda nem illő öltözékben. Szomorú ez, annak fényében meg pláne, hogy összevetve az oroszokkal sokkalta igénytelenebbek az emberek a ruházatukra, legalábbis itt, BP-en. Pénteken jöttek értem, irány haza, Veszprémbe. Útközben felvettük Thomas meistert, aki éppen a mekinél csípett el egy erősen becsípett csajokból álló csapatot, mondanom se kell, élt (az ismerkedés) könnyű lehetőségével. Az otthoni tartózkodásomról nem mesélek sokat, minden jó volt, etettek-itattak, jó volt újra találkozni a családdal, barátokkal. Egyik este aztán összeült a banda, és rövid tájékoztatóm, élménybeszámolóm után Voronyezsről élőben kapcsoltam Szását, persze szkájpon. Online együtt inni egy orosszal. Hm… Érdekes. A többiek meg is jegyezték, hogy hú, ezek ennyit isznak. Igen, és Szása még a gyengébb kategória – erre készülni kell, aki ide jön.

Öcsém és Ádám megleptek egy nagyszerű ajándékkel. Még mielőtt kijöttem, láttam Veszprémben egy Dodge Ram-et. Látszott, erőgép a javából, és a gumik állapota szerint ki is használják az erejét. Sajnos az idő rövidsége miatt nem volt alkalmam egyszer sem meghallgatni a hangját. Aztán közben öcsém írja fészbúkon, ott dönget előttük, bestiális hangja van. Irigykedtem is erősen, talán tudták is, mert kiderült, Ádám barátunk ismeri (kit nem ismer ebben a városban???) a tulajt. Innen pedig egyenes út vezetett ahhoz, hogy: én is kipróbáljam a RAM érzést – szigorúan a vezetőülés mellől. Ja, igen, mert fullsize, azaz elöl is hárman ülnek. :D A tulaj egy fiatal srác, kapásból megtaláltuk a közös hangot, amerikai autó fan ő is, családja is. Sokféle vasuk volt, Cadillactől kezdve a Ford F250-ig. És most a Ram. Sajnos eladó lett. De lesz helyette más. Amit erről szörnyetegről tudni kell: 1997-es Dodge Ram, 5,2 literes V8-as a lelke, hátul szélesítve lett, olyan papucsok voltak rajta, amilyet eddig nem sok autón láttam. A 250-es méret eltörpült mellette. A hangja meg… No igen. Dodge Ram. Ez elárul mindent. Mentünk vele pár kört a városban, a legjobb az volt, amikor a teszkóparkolóban kicsit odalépett neki, felhörgött a V8, visszadurrogott egyet a kipuff, az ott játszó tizenéves csajok majdnem leestek a betonelemekről, úgy megijedtek. A hotelnél lévő körforgalomban aztán kicsit meg is forgattuk a Ram-et, sőt, volt méretes gumifüst is. Naná! Ez egy Ram! Egy életre szóló élmény volt, az biztos!

Másnap aztán irány újra BP, indul a vonat. Egyedül mentem fel. Olyan kicsinek tűnt BP. a három metrójával és másfél milliós lakosságával – főleg Moszkva után. A vonat pontosan indult, a kísérők is jófejek voltak. Meglepetés nem volt, ismertem már, mit, hogyan, mikor. A rutin, no!

Az ukrán határon a csomagjaimat átnézték, jól össze is turkálta az ukrán vámos, még szerencse, hogy nem volt teljesen tele, így aztán könnyen újra tudtam rámolni. Érdekes, hogy a láthatóan zárjegy nélküli porpaprika nem érdekelte, viszont a kis zacskók annál inkább. Ezekből meg volt bőven: szemüveg-tisztítókendő, világítópatron horgászathoz, tojáscukorkák húsvétra stb. Legalább megnéztem, hogy viselték az utazást. A vonat volt az út könnyebbik, igaz leghosszabb része. A Kijevszakja pályaudvarra érkezik be a vonat, ott kellett megtalálnom a metrót. Vitalij nem tudott jönni, mert hétköznap ilyenkor (dél körül) még dolgozik, Szása meg jól kiszúrt magával, meg velem is, mert úgy volt, hogy ott találkozunk, majd együtt megyünk Voronyezsbe. Igen ám, de nem tudta átíratni a jegyét, sőt, vmi gebasz akadt a járattal így ezen sorok írásakor még bőven Szentpéterváron a reptéren csücsül és várja szép nyugodtan a következő gépet, ami 5-kor indul… Asszem én érek előbb haza! ;) Viszont 10 pontban leírta mit kell tennem. Túl sok újat nem mondott vele, mert otthon azért én is felírtam, mit, hol, mikor.

No szóval metró: a jegyvétel rutinosan ment, kettőt vettem, hátha. Sietnem nem kellett, nem is tudtam volna, mert a bőrönd túl nehéz volt, hiába nem volt tele. Mennyivel jobb a gurulós… Volt időm megnézni rendesen a kiírásokat, sőt a csodálatos Kijevszkaja állomásról képeket is csináltam. Mintha egy színházban járna az ember… A Paveleckaja megállónál kiszálltam, átmentem a Paveleckaja vonatpályaudvarhoz vezető kijárathoz. Ekkor már eléggé elfáradtam. Rendre odajöttek hordárok, de elküldtem őket a fenébe, nem volt vmi bizalomgerjesztő fejük, bevándorlók voltak egytől egyig, azokban meg nem bízom. Aztán vagy 30 méter után odajön egy orosz, kérdezi, segíthet-e, mivel megyek. Mindjárt más. Kérdem tőle az árat, rövid alkudozás után már hozza is az addigra nagyon nehéznek bizonyuló bőröndöt. Egyébként nagyon jól döntöttem, hogy ezt választottam, mert rutinos hordárként tudta az „idegenek” tipikus útjait, így egyből megtaláltuk az irodát, ahol buszjegyet kellett vennem. Igazából már messziről kiszúrtam, de oly távolinak tűnt a bőröndöt cipelve, 25 méterenként megállva. Sőt, nemhogy csak cipelt, de segített a jegyvételben is, és persze tudta, honnan indul a busz Voronyezsbe. Erről én csak annyit tudtam, az irodától balra, Szása meg csak annyit mondott, kb. 5 percre (hahaha) van egy híd, előtte van valahol. Emberünk azonban pontosan tudott mindent, és én is beláttam a buszokhoz közeledve, bizony ezekkel csomagokkal, különösen a nehéz és „egyre nehezedő” bőrönddel ez a híd bizony túl messze lett volna… Udvariasan elköszönt, megköszöntem én is, kifizettem, ő ment újabb körre, én meg álltam és vártam.

No, most azt tudni kell, hogy Moszkvában esett a hó. Igen március 15-én. Nem is kicsit, előttem takarították le a járdát, egy háromnegyed óra múlva lehetett újra. Itt még tél van. Kezdtem fázni, mert bár nem volt hideg, de a csomaggal, a hordárral való találkozásig nagyon leizzadtam. Gyűltek a népek a busz körül, de a sofőr csak nem akarta még kinyitni az ajtókat. Pedig meg is kérdeztem, de válasza csak ez volt: 15 perccel az indulás előtt. Bljágy! Egy vastagon friss hóval takart helyre letettem a bőröndöt, ha vizes lesz az nem baj, csak koszos ne legyen. Rátettem a hátizsákot és vártam. Előttem egy restiféleség asztalánál két orosz beszélget, sapka csak egyiken van, sört isznak. Tipikus oroszok, beszélgetnek, beszélgetnek, aztán egyikőjük táskájából előkerül egy üveg vodka, és „A találkozásra!” felkiáltással meg is isszák felét rögtön. Láthatóan egyből még jobb kedvük lesz. Odajön hozzájuk egy bevándorló, vmi telefont mutogat nekik. A sapka nélküli csak ennyit kérdez: kínai? Aztán a következő kérdés: És mit gondol, meddig bírja majd, egy hétig? Egy hónapig? Elküldik a fenébe.

Közben csinosabbnál csinosabb lányok sétálnak előttem miniszoknyában (emlékezzünk: esik a hó, teljesen téli idő van). Azonban jobban fázom annál, hogy most ez lázba hozzon, nyíljon már ki a busz ajtaja! Jön egy koma, rögtön megállapítom: több ésszel áldották meg, mint engem: csomagjait leteszi a hóra és beáll az egyik eresz alá, ide nem esik be a hó; jóízűen fogyasztja az imént vett jó illatú egyszerű ételét. Végre nyílik a buszajtó, felszállunk. Bent kellemes meleg. Írok Szásásnak, megvan minden. Csodálkozik, hogy ilyen könnyen meglett a busz is. A trükköt persze nem árulom el neki! ;) Most aztán itt ülök a buszon. Vagy egy óra volt, mire kikeveredtünk Moszkvából, így autópályán már sokkal jobb. Érzem, haladunk. Szása azt mondta, hogy szálljak le a Moszkovszkij Proszpekten, nekem is ez volt a tervem eredetileg, de elég volt mára a cipelésből, bemegyek a pályaudvarig, és taxival megyek haza. Ott egye meg a fene azt a max. 300 Rubelt. Victor egész jól bírja, még 52%, azaz kicsivel több, mint 2 óra van hátra az akksi erejéből. Igaz minden nem szükségeset lelőttem, kikapcsoltam. Zenét is a telefonról hallgatok. És a fényerő persze a minimumon. Azt még elfelejtettem fent írni, hogy Csopnál kártyát cseréltem, ugyanis ki sikerült üttetni a telefont, így most kártyafüggetlen lett. Ez azért nagy királyság! Megfontolva Lehel barátom tanácsát most átnézem mit írtam eddig – huh, jó sokat – és tördelem egy kicsit. És amint lesz net – Thomas meister tanácsára ki is posztolom! :)

2013.03.17.

A fenti bejegyzést csak ma teszem közzé, mert a pénteki megérkezés után Szásával elkezdtünk pálinkázni, aminek az lett a vége, hogy technikai kiütéssel győzött a magyar pálinka. Másnap így nem sok kedvem volt csinálni vmit is. Szása rosszabbul járt, mert tegnap egész nap égett a gyomra. Nem feltétlenül a sok bevitt alkoholtól, sztem a sok beszedett gyógyszer és a heti rendszertelen étkezés is okozta.

Közben otthon meg elszabadult a pokol. Személyes véleményem a(z általános) hóhelyzettel kapcsolatban. (Lehet egyetérteni, ill. nem egyetérteni velem.) Egyfelől felelőtlen az, aki - főleg mikor bejelentik előre - nem teletank bengával/dízellel indul útnak. Másfelől megint bebizonyosodott, hogy az adott kormány tehetetlen, töketlen, impotens. Ez pedig egyszerű üzenet a polgárok felé: nem számíthatnak az államra. Különösen érdekes ez két dolog tükrében. Az egyik az, hogy nem csak nálunk van/volt nagy hó. Szerdán utaztam, Moszkvában még kutyább a helyzet, de ott tudja mindenki mit kell tenni. Megvan a jól bejáratott - bár sokszor, főleg nyugatról lenézett - mód a hó összegyűjtésére, elszállítására, az utak relatíve tisztántartására. Itt lehetett utazni, vonattal, busszal, autóval is. Nem úgy, mint nyáron, de lehetett. A másik pedig: újfent bebizonyosodott, hogy azok a böszmék, akik folyton a hadsereg elépítése mellett kardoskodnak, kárognak, mennyire ostobák. Mert ilyen helyzetekben CSAK a honvédség (lenne) képes segíteni. Jellegüknél fogva ők reagálnak a leggyorsabban, ők készültek fel a legextrémebb helyzetekre. De persze ami nincs, arra nem lehet számítani. Látott vki honvédségi hómarót az utakon? Pedig rendszerben volt, nem is egy anno. Az meg aztán feltette az "I"-re a pontot, hogy március 15-én az osztrákoktól kértünk segítséget. Talán az osztrák személyzet is kitette a kokárdát?! Nemzeti ügyek kormánya... Az ősök meg forognak a sírjukban. És talán köpnek is egyet...

Nekem szerencsém volt, szerdán utaztam, de sokaknak nem. Egy dolog a tanulság ebből: amíg nem lesz Magyarországon egy valódi nemzeti kormány, addig a polgárok csak magukra számíthatnak, az állam nem akar és nem is képes megoldani semmit - csak sodródik az árral. Mert ne legyünk naivak: nincs extrém helyzet. Csak felkészületlenség. A sok rossz mellett ne feledkezzünk meg azokról sem, akik ilyen helyzetben is szabadidejüket, erejüket áldozták arra, hogy másokon segítsenek! Elismerés és őszinte tisztelet azoknak, akik mentek, mentettek, vagy "csak egyszerűen" havat lapátoltak, ételt, italt vittek. Lehet így is!
Persze fentről megint okosabbak voltak, megint ment az elhatárolósdi, amikor kiderült, hogy a MG is megy menteni, segíteni. Mert persze ők mentek! Mint mindig.

2000 km-re keletre minden hó ellenére relatíve jól ment minden.

Ja, itt Putyin van kormányon.

Óóó, keletről jő a fény...

(Remélem elér a Kárpát-medencébe is...)