2013. július 29., hétfő

A 1006-os kilométerkő – egy sörgyárlátogatás tanulságai

2013.07.29.

Újabban egyre ritkábban írok bejegyzést, igaz kitört a nyár – de nem nekem…
Kb. 3 hete történt, hogy éppen az irodában voltam, amikor vki említette, hogy lenne egy látogatás a sörgyárban, érdekel-e. Egy kérdésem volt csak: mikor lesz. Mivel munkaidőben kezdődött, így természetesen igent mondtam. Másnap vmi csoda folytán valóban sok munka akadt, így elmélyedve a munkában észre sem vettem, telik-múlik az idő. Még jó, hogy Olga szólt, fél egy van már, ideje indulni. Igen ám, de hová? Gyorsan elmagyarázta, melyik marsrutka, és hány perc. A buszra felszállva kb. félidőnél megkérdeztem egy idősebb nőt, hány megálló még. Válasza ez volt: talán a 10. Nagy város, no! Leszállva a buszról a sörgyárat el sem lehetett téveszteni, de senki ismerős nem volt az épület előtt. Talán majd bent! Belépve biztonsági kapu, balra egy pult ablakkal. Előtte egy lány éppen kérdezett vmit, majd észrevéve, hogy megjelentem megkérdezte: „Ön is az Interakcijától van?” No végre! Tehát csak lesz vmi ebből a sörgyár-látogatásból. Nem tudom miért, de vhogy késztetést éreztem, hogy bemutatkozzam neki. Ő is így tett; Xéniának hívták. Szokás szerint végigmértem, orosz viszonylatban átlagos, jobb kezén gyűrű nincs, semmi extra. Mivel nem volt mit tenni, csak várakozni kérdeztem tőle ezt-azt. Mondhatni úgy is, beszélgettünk. Különösképpen ő sem volt túl közlékeny, és én is félig még az irodában voltam agyilag. 1 óra már régen elmúlt, már kezdtem magamra neheztelni, kellett-e nekem ez a sörgyáras mizéria, kezdtem éhes is lenni. Végre feltűnt a másik Olga és az amerikaiak. Gyors eligazítás, kaptunk biztonsági ruhát, papucsot és már mentünk is. Idegenvezetőnk egy középkorú orosz nő volt, rengeteg információval bombázott minket, félidőnél éreztem, agyam kezd elfáradni. Ilyenkor olyan végtelenül egyszerű de hatékony módszerrel tartom magam ébren, hogy elkezdem magamban tolmácsolni amit mond. Mindegy milyen nyelvre – a módszer hatékony. Azt persze mondanom se kell, a tolmácsolás minősége fáradtan csapnivaló, de mivel az agy dolgozik – még ha csak félkarú óriásként is – nem alszik el az ember. Ami érdekes volt, azok a reklámok és a múzeum. Utóbbi tipikus orosz: az első pár vitrinben gránátok, lövedékek – a háború nyomai. Aztán meg a „hős cocializmius” képei. Az egyik különösen érdekes volt, sztem az emberek 99%-a elsétál mellette észre sem véve, pedig rámutat a rendszer kétszínűségére. Az egyik tablón azokról a hírességekről voltak fényképek, akik szerették/szeretik a voronyezsi sört. Gagarin, Putyin, stb. Nincs is ezzel semmi baj. Ami viszont a dolog pikantériája: nézzük csak meg jobban a Gagarinról készült képet! Mivel ide nem illesztek be fényképet leírom: kétoldalt hatalmas tömeg, középen egy nyitott kabrióban Gagarin integet. Eddig semmi extra. Igen ám, de az autó elején 5 hatalmas latin betű díszeleg B U I C K. A cenzorok figyelme is lankad néha. Mert a Buick amerikai márka, mégpedig pont a felső középosztály, a burzsoázia márkája. (A sztorihoz tartozik, hogy ezen márkahűség még Sztálin elvtárs idejéből származik, aki kommunizmus ide, kapitalizmus oda, a Buick-okat preferálta a szovjet ipar gyöngyszemei helyett, rendszeresen véve még a hidegháború alatt is őket. Az nyilván egyáltalán nem érdekelte, hogy az nyugati, azaz imperialista, meg nem is passzol a rendszer propagandájához, és egy-egy ilyen megvásárlásával a meglehetősen hátrányos cserekereskedelem miatt ukránok ezrei halnak éhen. Amúgy innen jön a kínaiak Buick-imádata is, ami egészen faramuci helyzeteket szül, ugyanis a GM kb. 2000 táján betört a kínai piacra gyakorlatilag átcímkézett Opel autókkal, amik messze a legkeresettebb presztízsű autók odaát.) Szóval ott volt az a kép, én meg csak röhögtem magamban: ostobák… Az egyszerű melós éjt-nappallá téve dolgozik, és mit kap cserébe: egy amerikai autón furikázó hőst (valóban hős!), meg közben a propagandát: ami nyugati az mind rossz. Tipikus arca ez a kommunizmusnak, könyörtelenül cinikus és képmutató.
A sörgyárlátogatás végén volt sörkóstolás is. Nem tartom magam egy nagy sör-ivónak, így az én véleményem valószínűleg a lelkes, de amatőr kategóriát képviselte. Az amerikaiak bezzeg nekiláttak pusztítani a folyékony kenyeret, és közben lelkesen beszélgettek – angolul. No comment… A társaság maradéka: az idegenvezető, két orosz srác, Olga, Xénia és én az asztal másik felén beszélgettünk – oroszul. Véget ért a túra. A csoport szedelőzködött, és a bejáratnál várakozott a többi, lemaradókra. Mivel nem siettem, az utolsókkal jöttem ki a sörgyárból. Az utcán még váltottunk pár szót, majd megkérdeztem Olgát, hol van a buszmegálló, ami legalább a belvárosig bevisz. Már nem emlékszem, mit válaszolt, de arra igen, Xénia gyorsabb volt, és mondta, ő is arra tart. Oké. Útközben aztán kérdezte, nincs-e kedvem beülni vhová beszélgetni, vagy sétálni. No ekkor kapcsoltam! Aháá!
Lényegében az egész napot végigbeszélgettük, sokat sétáltunk. Angoltanár, mégpedig elég magas szinten. Ami nagyon szimpatikus volt: tipikus belevaló, vagány csaj: szeret vezetni. A sört mocskos módon bírja, mert nekem már kezdett kissé sok lenni, amikor ő még láthatóan kapatos sem volt. Minél többet tudtam meg róla, annál jobban éreztem, közelít a tökéleteshez. No, Gergő, itt a nagy lehetőség!
Már nem emlékszem ő javasolta-e vagy én, hogy sétáljunk a környéken, ahol lakom, de nem is ez a lényeg. A marsrutka szokatlanul lassan tudott haladni. De legalább addig is beszélgettünk. A lakáshoz érve, mondtam neki, várjon meg, mert Victort felviszem – mivel ugye az irodából jöttem, nyilván nálam volt. Felrohantam, mondtam Szásának mi a helyzet, széles vigyor ült ki az arcára: „Horoso!” Rohantam le. Xénia megkérdezte, felmehet-e WC-re. Persze! No itt mutatkozott meg, hogy nem voltam teljesen tiszta… Ugyanis elfelejtettem szólni Szásának erről az apró manőverről, és így történt, hogy alsógatyában nyitott ajtót… Utána nem győztem elnézést kérni tőle. Amúgy Xéniára csak ennyit mondott: Nem rossz! :P
Vhogy úgy alakult, hogy ottmaradt nálunk, beszélgettünk, megkóstolta az Unicumot is. Szásán egyértelműen láttam, „teszteli”. Ez jó jel! Kérdeztem, marad-e aludni, de mondta, reggel korán kell kelnie, ezért most inkább nem. Mivel éjfél jócskán elmúlt már, taxit hívott neki Szása; jobb ez így, mert ugye közhely, de igaz, a külföldinek kétszer annyiba kerül a taxi. Miután elment: Szása csak ennyit mondott: Harosaja a hitraja. Ez kb. ennyit tesz: jóféle és ravasz.
Ezután találkoztunk még párszor, majdnem úgy volt, hogy jön velünk Szentpétervárra, de sajnos akkorra már esély sem volt, hogy neki is legyen vonatjegy – Szása kb. egy hónappal ezelőtt vette meg nekünk. Akkor nagyon sajnáltam a dolgot.
Aztán eljött a nagy nap: IRÁNY SZENTPÉTERVÁR! Szásával korábban kedvcsinálónak néztünk már pár filmet Szentpétervárról, hááát, filmen is csodás, de majd élőben! Szása még korábban említette, hogy jön velünk két csaj is. Az egyikük házas, a másik most vált el.
Mindketten a cégnél dolgoznak, mint Szása, de másik osztályon, ugyanis mindketten mérnökök. Az oroszon kívül nem beszélnek nyelvet, sőt, még külföldivel sem találkoztak soha, legalábbis így, közelről nem. Ezek voltak hát az előzményei a szentpétervári túrának.
Meg még vmi, ami aztán rányomta a bélyegét az egész kirándulásra. Gondoltam írok Xéniának; jött is válasz: blá-blá-blá, de ugye tudom, hogy csak barátság van köztünk? He?! Mivan? Közeledése, viselkedése sokkal több volt, mint barátság, akkor meg ez mireföl?! Az időzítés mindenesetre „tökéletes” volt…
A pályaudvaron már várt ránk Szása két kolléganője, Marina és Kátya. Marina férjezett, falusi csaj, hihetetlenül aranyos, talpraesett, és van benne vmi kellemesen ravasz; automatizálás a szakterülete, ezt végezte az egyetemen, akárcsak Kátya. Ő ugye nemrég vált el a férjétől. A túra alatt sokat beszélgettem vele, és egyre inkább az volt a benyomásom, a férje egy balfasz.
Más szót nem tudok mondani arra, hogy van egy meglehetősen szép, okos, kedves, művelt felesége és megcsalja. Kátyát láthatóan nagyon megrázta az eset, nagyon sajnáltam. Itt van 30 éves, ahogy egyik kedves szaktársam (csaj) fogalmazott: „Gergő, ez az a kor, amikor mi már szebbek nem leszünk.” Ottlétünk egyik napján elmentünk a Kazany Katedrálisba, és láttam – nem lehetett nem észrevenni – amint az egyik ikonnál könnybe lábadt szemmel imádkozik. Amúgy klasszikus orosz lány, szeret olvasni (a francia történelem, azon belül is a vallásháborúk a kedvence), a dácsára járni, gombát szedni stb. Az elején nagyon tartózkodóak voltak velem szemben, igaza lett tehát Szásának, olyan, mintha egy földönkívülit látnának. Aztán persze rájöttek, a külföldi is csak ember. :)
Szentpétervár gyönyörű élőben, aki teheti, látogassa meg! Nekünk az idővel nem volt szerencsénk, minden nap esett az eső, a nap csak néha sütött ki, alapvetően késő őszi hideg, nyirkos idő volt. Pedig program aztán volt rendesen, Ermitázs, Peterhof, Szent Izsák Katedrális és voltunk hajókázni is.
Életemben most voltam először tengernél. Előtte úgy voltam vele, áh, mindek. A meleg klímájú országok sosem vonzottak, de idefent északon, a Balti tengernél, ez csodás! Most már értem, miért lehet beleszerelmesedni a tengerbe. A fentiekről sokat lehetne írni, de felesleges, a képek többet mondanak, de legjobb élőben. Az Ermitázs amúgy tényleg hatalmas, felfoghatatlanul nagy. Csak az ókori résznél napokat el lehetne tölteni.
Én inkább másról írnék, a stílusról. Szentpétervár más mint Moszkva. Moszkva gazdag, de magamutogató. Szentpétervár is gazdag, de arisztokrata. Kiváló példa erre az a fehér Rolls-Royce (nem az egyetlen!) és a mellé leparkolt vörös Bentley Continetal GT, melyet tulajdonosaik minden fenntartás nélkül hagytak a nyitott, őrizetlen parkolóban. És utólag vettem csak észre a rendszámukat: mindkettő moszkvai volt…
De autók terén volt itt minden: Dodge Ram, Cadillac Escalade ESV, Chevy Tahoe olyan sok, hogy már nem is fényképeztem őket, BMW-k, Mercedesek, Audik. Bentley kabriót sosem láttam még élőben, itt az is volt. Viszont Lada és Volga alig. Az igazi izomautókból láttam két Camarót, és egy Mustangot. Ami azonban a csúcs volt: egy 1970-es Plymouth Barracuda 340-es motorral. Sajnos nem volt időm lefényképezni, mert elviharzott mellettünk, én meg csak ott álltam bámulva utána hátha visszajön – nyilván nem jött…
Az emberek kedvesek, bár a lányok koránt sem olyan szépek, mint azt előtte gondoltam, Amelyik viszont szép volt, az nagyon! A stílusuk sokkalta inkább elegáns, mint szép. Az átlagember itt nem rohan, mint Moszkvában, nem hadarnak, szépen, kimérten történik itt minden. A fejlődés elképesztő, például ottlétünk alatt a Nyevszkij proszpekt egy hosszú szakaszát teljes egészében felmarták, majd másnap már aszfaltozták is újra. Az egészet – egyben! Volt időm megnézni, hogyan is dolgoznak, eleve: nem csukcsok dolgoztak az építkezésen, másrészt pedig feltűnt, hogy az út alapozása erősen túlméretezett, kiváló munka! Több rétegben tartalmaz betonvasat és vashálót is. A leterített aszfalt is sima, még a csatornafedeleknél is. Amint elkészült és nyilván kihűlt, teketóriázás nélkül jött a következő brigád, és már festette is. Tempó és a minőség. Ahogy kell(ene).
Visszafelé csak hárman jöttünk vonattal, mert Szása – az időközben megjött – osztrák barátjával ment Moszkvába. Mivel az ő vonatuk ment el előbb, mi még sétáltunk egy kicsit Pétervárott. Ez volt a legjobb és számomra a legörömtelibb része a Pétervári túrának. Amit ezek ketten műveltek, az csúcs! Nem volt ott Szása néha elviselhetetlen okoskodása, mert ő ugye már sokadjára volt Péterváron, és „nyilván mindent jobban tud”. (Hozzátenném, mégis olyan böszme programokat javasolt nekünk, hogy amikor a csajokkal megnéztük, jókat röhögtünk azon, hogy valószínűleg Szása se tudta valójában – talán sosem járt ott –, mit is javasolt nekünk, csak jól hangzott…) Szóval csak sétáltunk, mentünk a fejünk után, ezek ketten meg fotózz le itt és így, meg úgy, meg menjünk be ide-oda; kész! Orosz csajok… :D
Meg persze állandóan a kérdés: éhes-vagy-e. Mert az orosz csajok már csak ilyenek, gondoskodóak. Szóval hatalmas volt ez a fél nap, de sajnos indulni kellett vissza, a vonathoz, de előbb a csomagmegőrzőbe a cuccokért.
A vonaton szomszédunk egy idősebb férfi volt, aki megjárta Afganisztánt. Nehezen értettem csak, mert rengeteget cigarettázott, és így hangja mély, alig érthető dörmögés volt. Egy mesterlövész mellett szolgált, mint megfigyelő. Egy alkalommal tőrbe csalták őket, és ő is megsérült. Gránátrepeszek hegei voltak a fején, az állán, a nyaki artériától nem messze, és az egyik repesz elvitte a fél jobb bicepszét is. Sokat beszélgettem vele katonai témákról, érdekes figura volt. Az ilyen egyszerű beszélgetések (vagy akár a kóborlás a csajokkal) nekem sokkalta többet jelentenek – úgy általában – mint megnézni az amúgy tényleg varázslatos Ermitázst. Egyszerűen jobban „átjön” az orosz, a valódi orosz lélek.
Voronyezsbe visszaérve, a pályaudvaron a viszontlátás reményében elköszöntem a csajoktól, és indultam haza. (Később mondta Szása, hogy a cégnél is terjed a hír: van itt egy magyar… Galina mesélte neki is mindezt, természetesen… …pletykafészkek: csajok…) Azt tudtam, hogy nem lesz meleg víz otthon, mert vmit javítanak már két hete… Vízforralás és a végén a hidegzuhany, de legalább felébredtem. Kellett is, mert a következő hidegzuhany nemsokára ért. Hívott ugyanis Mojó (vagy 10 magyar motoron jött el ide), akivel még vmikor év elején vettem föl a kapcsolatot, hogy találkozzunk, mert itt vannak Voronyezsben, éppen tartanak vissza a katonai temetőből. No jó. Mire odaértem már ott voltak a kolinál – ahogy megbeszéltük. Az oroszokat dicséri, hogy a legjobb szobát adták nekik – messze a legjobbat. Kiderült, hogy az autó, mely mintegy ellátó-autóként szolgált, lerohard vhol, és most lehelnek belé életet. Igen ám, de az Opel meghalt, vége, innentől kezdett érdekessé válni a történet, mert vízumuk két nap múlva lejárt. Akkor hát gyorsan telefon ide, megkérdezni ezt-azt. Szerencsére Denisz elérhető volt, sokat segített, innen is ezer köszönet neki. A nap végére hullafáradtan dőltem az ágynak, de előtte írtam még Xéniának, vmikor találkoznunk kellene. Másnap munka, ill. szívás a sárkányoknál, az internet olyan Attila: hun van, hun nincs; dolgozni így nem lehet, mondom is nekik, de hajthatatlanok, akkor is bent kell maradnom. Hát jó! Füldugó be, és előkerestem az EF „Az én főnököm” c. számát. Ezzel indult a koncert… Aztán pontban 15:00-kor leléptem a fenébe, egy félig hangos: „Rohadjatok meg!” kíséretében.
Egyik nap csörög a telefon, Tólik hív, jeee! Mondja, itt van Voronyezsben, találkozzunk már! Naná! Ez a csávó kész!!! Vitalij se semmi, de Tólik nagy mókamester! Elmentünk sétálni egyet, amíg felesége elkészíti az ebédet – mert az csak természetes, hogy ebédre (is) meghívott. Mondom neki, sört azért csak nem kellene az utcán inni, elvégre tilos. De nem neki! Abban esetben ugyanis ha zacskóban van, akkor lehet. Így söröztünk az utcán órákon át, beszélgettünk, és közben olyan helyeken jártunk, mint például az Ulica Generala Lizjukova, igen a legendás kandúros meséből! És ott is volt a régen keresett, várt macska és a varjú.
Sőt! Kissé arrébb szinte gyökeret vert a lábam: egy Dodge Magnum, sajnos nem RT, de akkor is egy Dodge Magnum!!! A finom ebéd után Tólik kért egy kis segítséget, mert kapott egy szekrényt, amit egyedül nem tudott összeszerelni, feleségének meg végképp’ nehéz lett volna. Naná, hogy szívesen segítettem! Felesége egyébként nagyon aranyos, racionális jellem, sztem Tólik mellé kellő fékezőerő, ami azért néha elkél! :D Kislányuk meg egyenesen tündéri! :)
A szekrény építése amolyan vendégváró stílusban folyt, azaz dolgozunk egy kicsit; és most igyunk. Totál mint keresztapám stílusa! Estére, békés, beszélgetős tempóban elkészült a szekrény, láthatóan Tólik felesége nagyon megörült ennek. Este még vacsora, de már mennem illett haza. Mondtam Tóliknak, ha bármikor segítség kell, szóljon, hiszen kire másra, ha nem a barátaira számítson az ember?!

Egyik nap aztán végre találkoztam Xéniával, de valószínűleg utoljára. Bye, bye blackbird…

A múlt hétvégén egy vízitúrán voltunk, Szása szervezte, és ez meg is látszik. Amilyen profi az életben, olyan pocsék a szervezés terén. Kérdeztem tőle: mit kell tudni erről a folyóról, azt mondta sok benne a hal. Mondtam neki, oké, akkor viszek horgászcuccot, és pecázom. Csak azt az aprócska tényt felejtette el közölni: vihetek én cuccot, de nem lesz rá időm, mert táborverés, vacsora, reggel kaja, táborbontás, kajak és így tovább a túra végéig. A terület, a folyó maga amúgy csodás volt, a társaság meg változó. A túra vezetője egy huszonéves srác, tipikus orosz arc. Este mindenki a sátorba vonult aludni, ő tűz mellett éjszakázott… Amúgy meglepő volt, hogy Szása milyen gyenge. A nap végére, teljesen elfáradt, pedig csak 25 km-t eveztünk, ráadásul folyással megegyező irányban. Pedig, mily’ büszkén mondta még anno a konditeremben, hogy ennyi, meg ennyi. Városi erő… Nekem meg se kottyant, igaz mondhatni, én a Balaton mellett nőttem fel, így az evezés nem esik nehezemre, a semmi extra kategória. Az időnk amúgy pocsékhoz közeli volt, eső minden nap, hát már, itt Voronyezsben sincs jó idő?!!?! Szása osztrák barátja, Joseph, vagy ahogy ő szereti, ha szólítják, Joe, meg aztán végképp a tápos kategória. Én sem vagyok egy erőember, de némi mozgás abszolút nem esik nehezemre; meglepődöm, hogy egyesek mennyire gyengék. Mert lehet vkin több-tíz kg izom, ha párszáz méter futástól a tüdejét kiköpi – semmit sem ér.
A folyó szerencsére jó meleg volt, így azért kétszer megmártóztam benne, bár kijőve a hideg szél nem esett vmi túl jól. De magyar vagyok, bírom!
Elfele és visszafelé is egy külön rendelt marsrutka vitt minket. Visszafelé is a sofőr mellett ültem. Egyszer csak megpillantottam egy kilométerkövet, ez volt rajta: 1006. Hát, igen, valahol itt tart most az én orosz-kalandom is…

Nos, így zajlik az életem, most Voronyezsben. Nem túl vidáman, de már nincs sok hátra jön a magyar kontingens! Négy bakonyi betyár bele a voronyezsi életbe. És ezt már nagyon várom!
Az irodában pont ma mondtam meg az egyik sárkánynak, hogy augusztus 2 és 16 között szabit kérek. A visszakérdés csak ez volt: akkor nem leszek gépnél sem? Igen, b+! Pont ott fogok ülni a gép előtt semmittéve, mint az irodában; agyhalál…
Amúgy sztem nem értettek meg rendesen: ez részemről nem kérdés volt, hanem a tények közlése.
De majd rájönnek…

2013. július 8., hétfő

Szomorú kötelesség

2013.07.08.

Volgográd, avagy Sztálin(grád) szelleme még mindig kísért…

Ezt az utat már régóta terveztem. A történet szálai nagyon messze nyúlnak vissza, így nem is részletezem, sőt, itt elsősorban nem is erről írok. Volgográd meglátogatása nem volt egy egyszerű dolog, semmilyen téren. Az ide történő utazásra már tavaly ősszel felkészültem, de csak most jött el az ideje, hogy meg lehetett tenni. Sok mindennek kellett egyszerre teljesülnie ahhoz, hogy eljuthassak oda.
Amit tudni kell Volgográdról (korábban: Sztálingrád): Volgográd Voronyezstől kb. 600 km-re fekszik, délkeleti irányban. A várost Voronyezsből relatíve nehéz megközelíteni, mert csak busz megy (naponta mindössze háromszor), de a távolság miatt az út 12-13 óra. Van repülőjárat is, de azt nem engedhettem meg magamnak, így ez a lehetőség eleve kizárt volt. Mint ahogyan a vonat is, mert bármennyire is meglepő, a vonatjegy egy árban van a repülőjeggyel, sőt (vagy talán pont ezért) direkt vonat nincs is a két nagyváros között, ami azért meglepő. A távolság egyébként pont akkora, hogy két napot nem érdemes ott eltölteni, de egy napba csak úgy fér bele, ha nagyon korán érkezik oda az ember és későn indul vissza. Éppen ezért választottam június végét, július elejét, ekkor még sokáig van világos. Ráadásul nem is tehettem volna meg, hogy két napot maradok ott.
Amit Volgográdról még tudni érdemes: a város a Volga mentén fekszik egy 100 km hosszú, de mindössze 700 méter széles sávban. Ennek jelentősége lesz a későbbiek során.
2013.07.05-én indultunk, hogy a maximális időt Volgográdban tudjuk tölteni, azaz reggel 7-re odaérve, az esti busz indulásáig a városban lehessünk. A buszút nagyon hosszú és meglehetősen gyötrelmes volt, az utak arrafelé néhány szakaszon csapnivalóak. Jellemzően a Volgográdhoz közelebbi utak voltak kritikán aluli állapotban. Ez nem lett volna baj egy nappali busz esetén, de pont azért mentünk egy estivel, hogy azon aludhassunk, így kipihenve vágjunk a nagy nap elé. Mondanom se kell, ebből semmi sem teljesült…
Még be meg sem érkeztünk a buszpályaudvarra, már kialakult bennem egy kép erről a városról. Egész egyszerűen itt megállt az idő. Ósdi, szürke szocreál házak, emeletes házak tömege, vaskorlát méterenként ötágú csillaggal vagy sarlókalapáccsal, elhanyagolt közterületek, otromba köztéri eszközök. A padkát nem festették le soha (nem úgy, mint Voronyezsben, ahol minden évben lemázolják). Szürke és jellegtelen minden. Az utak a városban (is) katasztrofálisak. Ilyen Voronyezsben csak a város „falusi” részén van. A köztéri szobrok is az ötlettelen kommunizmus torzszülöttei. Összeszámoltam: mindössze 6 olyan épületet láttam, ami úgy-ahogy tűrhető, esetleg szép volt. Tudom, a szépség relatív, mindenkinek más a szép, viszont ami tény: színes épület alig volt. A zöldterület is lepusztult, bár úgy-ahogy karbantartották. Az utcák és szinte minden nagyon szemetes; igénytelen állapotok uralkodnak ott. Hát ilyen egy „Hős város”!? Eddig mindig úgy voltam vele, amikor megkérdeztek, hogy mi a véleményem arról, hogy Volgográdot visszanevezzék Sztálingráddá, hogy ne, mert az az idő elmúlt. Hát nem. Igazából nyugodtan visszanevezhetik, mert ez pontosan mutatja azt a rendszert, minden otrombaságával együtt. Majd ha legalább egy Voronyezs szintre eljut, majd akkor lehet újra Volgográd. Az egész városból árad a sztálingrádi hangulat. És ez nagyon nyomasztó. A város összképéhez tartoznak az emlékművek (erről kicsit később majd írok), és nyilván az emberek is. Nekem azonnal feltűnt: a lányok korántsem olyan szépek, mint Voronyezsben, igazolni látszik tehát az az állítás, hogy Voronyezsben élnek Oroszország legszebb lányai. És nem csinosak. Bár erre Szása azt mondta, azt tartják, hogy a Volga mentén – nem tudni miért – a nőknek rossz az ízlésük. Az emberek mindazonáltal nagyon kedvesek, segítőkészek, talán még jobban, mint Voronyezsben. Ez nagyon meglepett; elképzelésem sincs, hogyan lehetnek ilyenek egy ilyen szürke városban élve…
Az autópark is sokmindenről árulkodik. Mindössze egy Cadillac Escalade-ot láttam és pár Dodge szedánt. Összességében elmondható: az autóparkot olcsó, középkategóriás, vagy az alatti nyugati típusok alkotják. Meglepően kevés a Volga és a régi Lada.
Az árak jóval alacsonyabbak, mint Voronyezsben, viszont a benzin drágább (hogy ez miért?).
A buszpályaudvarnak nevezett vmi igazából egy magyarországi kisvárosnak, de inkább nagyobb falunak megfelelő pályaudvar volt a vasútállomástól nem messze, szánalmasan lepukkant állapotban. A vasútállomás nemkülönben nézett ki; állapota sokkal jobb volt, de lépten-nyomon a kommunizmus ostoba propagandája köszönt vissza. Példának említhetem a jegypénztár feletti kupola mázolmányát, ahol az önfeledt szovjet állampolgárok, traktoristák, katonák, asszonyok és gyerekek vörös zászlót lengetve ünnepelnek vmit. Hogy mit, az nyilván nem derült ki a képről. A másik terem kupolájára egy hasonló giccses és értelmetlen képet festettek, állítólag az újjáépülő Sztálingrádot mutatja. Nos, a képen épülni látszó dolog nem nagyon akadt, de Lenin kép kettő is. Mert az kell ugye…
Amiért jöttünk: a cél egy sír megtalálása volt, amiről úgy tűnt, pontos információim vannak. Szása segítségével azonosítottuk még itthon a temető pontos helyét. Mint fentebb írtam a város jellegzetessége, hogy nagyon hosszú, ellenben nem széles. Célunk, az Aluminijevszkoje temető a város legészakibb részén helyezkedett el, így oda eljutni csak taxival lehetett. A város központjából kora reggel mintegy órába telt, mire eljutottunk a temetőbe. Az ott eltöltött mintegy 6 óra alatt a célt nem sikerült megtalálni. Pedig mindent megpróbáltunk és Szása tényleg kitett magáért; velem együtt keresett a fás-bokros részen, kérdezgetett embereket, gondnokot, vagy éppen pihenésképpen egy padon mobilnettel információk után kutatott – ami tegyük hozzá nem volt olcsó mulatság kb. egy órán keresztül…
Három idősebb nőt is megkérdeztünk, egyikük joggal panaszolta, hogy a szovjet/orosz katonák sírja körül szemét és gaz van.
A temetőből így csalódottan, de mégis reménykedve jöttünk el, mert volt két címünk. Az egyik a hajdani traktorgyár épülete, a másik pedig a központi emlékhely, az ún. „kurgán”.
A traktorgyár környékén semmit sem találtunk egy otromba szobron kívül, mely állítólag az elesett katonáknak állít emléket.
A központi emlékhely Volgográd legmagasabb pontján áll. Itt zajlottak a legvéresebb csaták, mert nyilván senki sem adta könnyen a magaslatot. A dombtetőn egy hatalmas szobor áll, bár megmondom őszintén, az értelmére nem jöttem rá. Egy hatalmas nőalak látható, amint karddal előre rohan, másik kezével pedig int: utánam. (A dologban sztem ott a hiba, hogy nyugatról int kelet felé, mintha a németeket hívná – csodálom, hogy ez senkinek sem tűnt fel…) Az ide vezető út monumentális, egy hatalmas és fárasztó lépcsőzuhatagon kell felküzdenie magát az embernek. Az ötlet kiváló, de a kivitelezés nekem egyáltalán nem tetszett. (Láthatóan Szásának se, de ezt nem merte bevallani.) Egész egyszerűen nem szép ami ott van. Nagy, sőt óriási, de nem szép. Véleményem szerint amennyit belefeccoltak az építkezésbe, abból egy ugyanilyen, de sokkal szebb, és az elesett katonáknak jobban emléket állító helyet lehetett volna kialakítani. Ott van például a hatalmas medence a szobor előtt. Hogy minek? Van benne max. 25 cm víz, meg éppen ezért alga. Ronda és céltalan. A szobor előtti teremben vagy inkább csarnokban ég az őrláng, a falon az elesettek névsora. Nem volt könnyű győzelem, tíz- talán százezer-szám állnak ott a nevek. Olyan magasan, hogy szinte olvashatatlanok, a felső sor végképp. A fal elsőre szépnek tűnt, de közelebb érve tipikusan giccses szocreál. Ami viszont tetszett: akárcsak a moszkvai őrlángnál, itt is állt két katona, akik „őrizik a tüzet”, óránként jött a váltás. Még mielőtt vki azt gondolná, vmi szovjet/orosz emlékmű-ellenesség van bennem, megemlíteném, hogy a szép, valóban az elesettekről szóló emlékműveket mindig is tiszteltem. Ilyen van több Voronyezsben is. Ezek is a szovjet kor szülöttei, de valahogy sokkalta ízlésesebbek, mint ezek, melyek elvileg az emlékezést szolgálnák, de nekem inkább tűntek a szocreál „művészet” öncélú magamutogatásának.
Szóval itt voltunk a sztálingrádi csata egyik fontos helyén. Ahhoz képest, hogy állítólag milyen fontos, egy rendes szabadtéri múzeum se volt mondjuk tankokkal, ágyúkkal. (Nem lett volna időnk megnézni, de azért hiányoltam.) Egy kisebb volt, de abban modernkori repülők voltak csak. Jellemzően mind szürke… Ilyen város ez a Volgográd.
Viszont ahová jöttünk, ott teljesen más hangulat volt jellemző. A temetőben megkérdezett egyik idősebb nő azt javasolta, keressük fel a szovjet/orosz hadifoglyokkal foglalkozó irodát. Mi nem orosz sírt kerestünk, de nem volt mit tenni. Az ott dolgozó hölgy és egy fiatalabb srác nagyon kitett magáért, végtelenül készségesek és segítőkészek voltak. Mivel nem tartozott a kutatási területükbe, így ők sem tudtak sokkal többet, mint mi, de segítségükkel sikerült ezt-azt kideríteni. Kiderült, amit kerestünk, az talán a város déli részén van. Megközelítése egyáltalán nem egyszerű, mert már a városon kívül esik. Tényleg rendkívül segítőkészek voltak, számos térképet kerestek és nyomtattak ki, hogy a taxisofőr (mással lehetetlen lett volna oda eljutni) is tudja, hol is keresse a helyet. Megközelítése még így is kérdéses volt, mert láthatóan út nem vezetett oda, viszont időnk már egyre kevesebb volt a busz indulásáig.
Az út a déli temetőbe egy órába telt, pedig a sofőr nyomta neki, ahogy csak tudta. A távolság…
A helyet szerencsére sikerült megtalálni, valóban a városon kívül esik, de szerencsére autóval azért úgy-ahogy megközelíthető. Maga az emlékhely egy dombon van.
A sírokon név nem volt, emléktábla sem az elhunytak nevével. Az emlékhelyet teljesen rendben tartották, szemétnek nyoma sem volt, és valaki még jóval előttem (talán évekkel) művirágot helyezett a vázába.
Elhelyeztem a városban vett virágot, ill. az otthonról hozott földet itt hintettem szét. Sajnos koszorút nem tudtam venni. Úgy gondoltam, hogy a hosszú buszút miatt nem hozok, mert majd Volgográdban veszek egyet, és azt helyezem el, viszont az első helyen eltöltött idő, ill. a sok utazás miatt arra már nem maradt idő, hogy olyan virágboltot keressünk, ahol koszorú is van.
Sok időt így sem tölthettem el itt, mert indulni kellett vissza.

Azt tehát nem mondhatom, hogy sikerrel jártam – már ha lehet egy ilyen történet esetén egyáltalán sikerről beszélni.

Viszont azt állíthatom: mindent megtettem, megtettünk, amit csak lehetett. Az ügy mindazonáltal nincs lezárva…

Egy fontos történelmi tanulsága van a volgográdi, de nyugodtan mondhatom, sztálingrádi utazásnak: az oroszokkal HÁBORÚT SOHA!