2013.07.29.
Újabban
egyre ritkábban írok bejegyzést, igaz kitört a nyár – de nem nekem…
Kb.
3 hete történt, hogy éppen az irodában voltam, amikor vki említette, hogy lenne
egy látogatás a sörgyárban, érdekel-e. Egy kérdésem volt csak: mikor lesz.
Mivel munkaidőben kezdődött, így természetesen igent mondtam. Másnap vmi csoda
folytán valóban sok munka akadt, így elmélyedve a munkában észre sem vettem,
telik-múlik az idő. Még jó, hogy Olga szólt, fél egy van már, ideje indulni.
Igen ám, de hová? Gyorsan elmagyarázta, melyik marsrutka, és hány perc. A
buszra felszállva kb. félidőnél megkérdeztem egy idősebb nőt, hány megálló még.
Válasza ez volt: talán a 10. Nagy város, no! Leszállva a buszról a sörgyárat el
sem lehetett téveszteni, de senki ismerős nem volt az épület előtt. Talán majd
bent! Belépve biztonsági kapu, balra egy pult ablakkal. Előtte egy lány éppen
kérdezett vmit, majd észrevéve, hogy megjelentem megkérdezte: „Ön is az
Interakcijától van?” No végre! Tehát csak lesz vmi ebből a
sörgyár-látogatásból. Nem tudom miért, de vhogy késztetést éreztem, hogy
bemutatkozzam neki. Ő is így tett; Xéniának hívták. Szokás szerint végigmértem,
orosz viszonylatban átlagos, jobb kezén gyűrű nincs, semmi extra. Mivel nem
volt mit tenni, csak várakozni kérdeztem tőle ezt-azt. Mondhatni úgy is,
beszélgettünk. Különösképpen ő sem volt túl közlékeny, és én is félig még az
irodában voltam agyilag. 1 óra már régen elmúlt, már kezdtem magamra
neheztelni, kellett-e nekem ez a sörgyáras mizéria, kezdtem éhes is lenni.
Végre feltűnt a másik Olga és az amerikaiak. Gyors eligazítás, kaptunk
biztonsági ruhát, papucsot és már mentünk is. Idegenvezetőnk egy középkorú
orosz nő volt, rengeteg információval bombázott minket, félidőnél éreztem,
agyam kezd elfáradni. Ilyenkor olyan végtelenül egyszerű de hatékony módszerrel
tartom magam ébren, hogy elkezdem magamban tolmácsolni amit mond. Mindegy
milyen nyelvre – a módszer hatékony. Azt persze mondanom se kell, a tolmácsolás
minősége fáradtan csapnivaló, de mivel az agy dolgozik – még ha csak félkarú
óriásként is – nem alszik el az ember. Ami érdekes volt, azok a reklámok és a
múzeum. Utóbbi tipikus orosz: az első pár vitrinben gránátok, lövedékek – a
háború nyomai. Aztán meg a „hős cocializmius” képei. Az egyik különösen érdekes
volt, sztem az emberek 99%-a elsétál mellette észre sem véve, pedig rámutat a
rendszer kétszínűségére. Az egyik tablón azokról a hírességekről voltak
fényképek, akik szerették/szeretik a voronyezsi sört. Gagarin, Putyin, stb.
Nincs is ezzel semmi baj. Ami viszont a dolog pikantériája: nézzük csak meg
jobban a Gagarinról készült képet! Mivel ide nem illesztek be fényképet leírom:
kétoldalt hatalmas tömeg, középen egy nyitott kabrióban Gagarin integet. Eddig
semmi extra. Igen ám, de az autó elején 5 hatalmas latin betű díszeleg B U I C
K. A cenzorok figyelme is lankad néha. Mert a Buick amerikai márka, mégpedig
pont a felső középosztály, a burzsoázia márkája. (A sztorihoz tartozik, hogy
ezen márkahűség még Sztálin elvtárs idejéből származik, aki kommunizmus ide,
kapitalizmus oda, a Buick-okat preferálta a szovjet ipar gyöngyszemei helyett,
rendszeresen véve még a hidegháború alatt is őket. Az nyilván egyáltalán nem
érdekelte, hogy az nyugati, azaz imperialista, meg nem is passzol a rendszer
propagandájához, és egy-egy ilyen megvásárlásával a meglehetősen hátrányos
cserekereskedelem miatt ukránok ezrei halnak éhen. Amúgy innen jön a kínaiak
Buick-imádata is, ami egészen faramuci helyzeteket szül, ugyanis a GM kb. 2000
táján betört a kínai piacra gyakorlatilag átcímkézett Opel autókkal, amik
messze a legkeresettebb presztízsű autók odaát.) Szóval ott volt az a kép, én
meg csak röhögtem magamban: ostobák… Az egyszerű melós éjt-nappallá téve
dolgozik, és mit kap cserébe: egy amerikai autón furikázó hőst (valóban hős!),
meg közben a propagandát: ami nyugati az mind rossz. Tipikus arca ez a
kommunizmusnak, könyörtelenül cinikus és képmutató.
A
sörgyárlátogatás végén volt sörkóstolás is. Nem tartom magam egy nagy
sör-ivónak, így az én véleményem valószínűleg a lelkes, de amatőr kategóriát
képviselte. Az amerikaiak bezzeg nekiláttak pusztítani a folyékony kenyeret, és
közben lelkesen beszélgettek – angolul. No comment… A társaság maradéka: az
idegenvezető, két orosz srác, Olga, Xénia és én az asztal másik felén
beszélgettünk – oroszul. Véget ért a túra. A csoport szedelőzködött, és a
bejáratnál várakozott a többi, lemaradókra. Mivel nem siettem, az utolsókkal
jöttem ki a sörgyárból. Az utcán még váltottunk pár szót, majd megkérdeztem
Olgát, hol van a buszmegálló, ami legalább a belvárosig bevisz. Már nem
emlékszem, mit válaszolt, de arra igen, Xénia gyorsabb volt, és mondta, ő is
arra tart. Oké. Útközben aztán kérdezte, nincs-e kedvem beülni vhová
beszélgetni, vagy sétálni. No ekkor kapcsoltam! Aháá!
Lényegében
az egész napot végigbeszélgettük, sokat sétáltunk. Angoltanár, mégpedig elég
magas szinten. Ami nagyon szimpatikus volt: tipikus belevaló, vagány csaj:
szeret vezetni. A sört mocskos módon bírja, mert nekem már kezdett kissé sok
lenni, amikor ő még láthatóan kapatos sem volt. Minél többet tudtam meg róla,
annál jobban éreztem, közelít a tökéleteshez. No, Gergő, itt a nagy lehetőség!
Már
nem emlékszem ő javasolta-e vagy én, hogy sétáljunk a környéken, ahol lakom, de
nem is ez a lényeg. A marsrutka szokatlanul lassan tudott haladni. De legalább
addig is beszélgettünk. A lakáshoz érve, mondtam neki, várjon meg, mert Victort
felviszem – mivel ugye az irodából jöttem, nyilván nálam volt. Felrohantam,
mondtam Szásának mi a helyzet, széles vigyor ült ki az arcára: „Horoso!”
Rohantam le. Xénia megkérdezte, felmehet-e WC-re. Persze! No itt mutatkozott
meg, hogy nem voltam teljesen tiszta… Ugyanis elfelejtettem szólni Szásának
erről az apró manőverről, és így történt, hogy alsógatyában nyitott ajtót…
Utána nem győztem elnézést kérni tőle. Amúgy Xéniára csak ennyit mondott: Nem
rossz! :P
Vhogy
úgy alakult, hogy ottmaradt nálunk, beszélgettünk, megkóstolta az Unicumot is.
Szásán egyértelműen láttam, „teszteli”. Ez jó jel! Kérdeztem, marad-e aludni,
de mondta, reggel korán kell kelnie, ezért most inkább nem. Mivel éjfél jócskán
elmúlt már, taxit hívott neki Szása; jobb ez így, mert ugye közhely, de igaz, a
külföldinek kétszer annyiba kerül a taxi. Miután elment: Szása csak ennyit
mondott: Harosaja a hitraja. Ez kb. ennyit tesz: jóféle és ravasz.
Ezután
találkoztunk még párszor, majdnem úgy volt, hogy jön velünk Szentpétervárra, de
sajnos akkorra már esély sem volt, hogy neki is legyen vonatjegy – Szása kb.
egy hónappal ezelőtt vette meg nekünk. Akkor nagyon sajnáltam a dolgot.
Aztán
eljött a nagy nap: IRÁNY SZENTPÉTERVÁR! Szásával korábban kedvcsinálónak néztünk
már pár filmet Szentpétervárról, hááát, filmen is csodás, de majd élőben! Szása
még korábban említette, hogy jön velünk két csaj is. Az egyikük házas, a másik
most vált el.
Mindketten
a cégnél dolgoznak, mint Szása, de másik osztályon, ugyanis mindketten
mérnökök. Az oroszon kívül nem beszélnek nyelvet, sőt, még külföldivel sem
találkoztak soha, legalábbis így, közelről nem. Ezek voltak hát az előzményei a
szentpétervári túrának.
Meg
még vmi, ami aztán rányomta a bélyegét az egész kirándulásra. Gondoltam írok
Xéniának; jött is válasz: blá-blá-blá, de ugye tudom, hogy csak barátság van
köztünk? He?! Mivan? Közeledése, viselkedése sokkal több volt, mint barátság,
akkor meg ez mireföl?! Az időzítés mindenesetre „tökéletes” volt…
A
pályaudvaron már várt ránk Szása két kolléganője, Marina és Kátya. Marina
férjezett, falusi csaj, hihetetlenül aranyos, talpraesett, és van benne vmi
kellemesen ravasz; automatizálás a szakterülete, ezt végezte az egyetemen,
akárcsak Kátya. Ő ugye nemrég vált el a férjétől. A túra alatt sokat
beszélgettem vele, és egyre inkább az volt a benyomásom, a férje egy balfasz.
Más
szót nem tudok mondani arra, hogy van egy meglehetősen szép, okos, kedves,
művelt felesége és megcsalja. Kátyát láthatóan nagyon megrázta az eset, nagyon
sajnáltam. Itt van 30 éves, ahogy egyik kedves szaktársam (csaj) fogalmazott:
„Gergő, ez az a kor, amikor mi már szebbek nem leszünk.” Ottlétünk egyik napján
elmentünk a Kazany Katedrálisba, és láttam – nem lehetett nem észrevenni –
amint az egyik ikonnál könnybe lábadt szemmel imádkozik. Amúgy klasszikus orosz
lány, szeret olvasni (a francia történelem, azon belül is a vallásháborúk a
kedvence), a dácsára járni, gombát szedni stb. Az elején nagyon tartózkodóak
voltak velem szemben, igaza lett tehát Szásának, olyan, mintha egy
földönkívülit látnának. Aztán persze rájöttek, a külföldi is csak ember. :)
Szentpétervár
gyönyörű élőben, aki teheti, látogassa meg! Nekünk az idővel nem volt
szerencsénk, minden nap esett az eső, a nap csak néha sütött ki, alapvetően
késő őszi hideg, nyirkos idő volt. Pedig program aztán volt rendesen, Ermitázs,
Peterhof, Szent Izsák Katedrális és voltunk hajókázni is.
Életemben
most voltam először tengernél. Előtte úgy voltam vele, áh, mindek. A meleg
klímájú országok sosem vonzottak, de idefent északon, a Balti tengernél, ez
csodás! Most már értem, miért lehet beleszerelmesedni a tengerbe. A fentiekről
sokat lehetne írni, de felesleges, a képek többet mondanak, de legjobb élőben.
Az Ermitázs amúgy tényleg hatalmas, felfoghatatlanul nagy. Csak az ókori
résznél napokat el lehetne tölteni.
Én
inkább másról írnék, a stílusról. Szentpétervár más mint Moszkva. Moszkva
gazdag, de magamutogató. Szentpétervár is gazdag, de arisztokrata. Kiváló példa
erre az a fehér Rolls-Royce (nem az egyetlen!) és a mellé leparkolt vörös
Bentley Continetal GT, melyet tulajdonosaik minden fenntartás nélkül hagytak a
nyitott, őrizetlen parkolóban. És utólag vettem csak észre a rendszámukat:
mindkettő moszkvai volt…
De
autók terén volt itt minden: Dodge Ram, Cadillac Escalade ESV, Chevy Tahoe
olyan sok, hogy már nem is fényképeztem őket, BMW-k, Mercedesek, Audik. Bentley
kabriót sosem láttam még élőben, itt az is volt. Viszont Lada és Volga alig. Az
igazi izomautókból láttam két Camarót, és egy Mustangot. Ami azonban a csúcs
volt: egy 1970-es Plymouth Barracuda 340-es motorral. Sajnos nem volt időm lefényképezni,
mert elviharzott mellettünk, én meg csak ott álltam bámulva utána hátha
visszajön – nyilván nem jött…
Az
emberek kedvesek, bár a lányok koránt sem olyan szépek, mint azt előtte
gondoltam, Amelyik viszont szép volt, az nagyon! A stílusuk sokkalta inkább
elegáns, mint szép. Az átlagember itt nem rohan, mint Moszkvában, nem hadarnak,
szépen, kimérten történik itt minden. A fejlődés elképesztő, például ottlétünk
alatt a Nyevszkij proszpekt egy hosszú szakaszát teljes egészében felmarták,
majd másnap már aszfaltozták is újra. Az egészet – egyben! Volt időm megnézni,
hogyan is dolgoznak, eleve: nem csukcsok dolgoztak az építkezésen, másrészt
pedig feltűnt, hogy az út alapozása erősen túlméretezett, kiváló munka! Több
rétegben tartalmaz betonvasat és vashálót is. A leterített aszfalt is sima, még
a csatornafedeleknél is. Amint elkészült és nyilván kihűlt, teketóriázás nélkül
jött a következő brigád, és már festette is. Tempó és a minőség. Ahogy
kell(ene).
Visszafelé
csak hárman jöttünk vonattal, mert Szása – az időközben megjött – osztrák
barátjával ment Moszkvába. Mivel az ő vonatuk ment el előbb, mi még sétáltunk
egy kicsit Pétervárott. Ez volt a legjobb és számomra a legörömtelibb része a
Pétervári túrának. Amit ezek ketten műveltek, az csúcs! Nem volt ott Szása néha
elviselhetetlen okoskodása, mert ő ugye már sokadjára volt Péterváron, és „nyilván
mindent jobban tud”. (Hozzátenném, mégis olyan böszme programokat javasolt
nekünk, hogy amikor a csajokkal megnéztük, jókat röhögtünk azon, hogy valószínűleg
Szása se tudta valójában – talán sosem járt ott –, mit is javasolt nekünk, csak
jól hangzott…) Szóval csak sétáltunk, mentünk a fejünk után, ezek ketten meg
fotózz le itt és így, meg úgy, meg menjünk be ide-oda; kész! Orosz csajok… :D
Meg
persze állandóan a kérdés: éhes-vagy-e. Mert az orosz csajok már csak ilyenek,
gondoskodóak. Szóval hatalmas volt ez a fél nap, de sajnos indulni kellett
vissza, a vonathoz, de előbb a csomagmegőrzőbe a cuccokért.
A
vonaton szomszédunk egy idősebb férfi volt, aki megjárta Afganisztánt. Nehezen
értettem csak, mert rengeteget cigarettázott, és így hangja mély, alig érthető
dörmögés volt. Egy mesterlövész mellett szolgált, mint megfigyelő. Egy
alkalommal tőrbe csalták őket, és ő is megsérült. Gránátrepeszek hegei voltak a
fején, az állán, a nyaki artériától nem messze, és az egyik repesz elvitte a
fél jobb bicepszét is. Sokat beszélgettem vele katonai témákról, érdekes figura
volt. Az ilyen egyszerű beszélgetések (vagy akár a kóborlás a csajokkal) nekem
sokkalta többet jelentenek – úgy általában – mint megnézni az amúgy tényleg varázslatos
Ermitázst. Egyszerűen jobban „átjön” az orosz, a valódi orosz lélek.
Voronyezsbe
visszaérve, a pályaudvaron a viszontlátás reményében elköszöntem a csajoktól,
és indultam haza. (Később mondta Szása, hogy a cégnél is terjed a hír: van itt
egy magyar… Galina mesélte neki is mindezt, természetesen… …pletykafészkek: csajok…)
Azt tudtam, hogy nem lesz meleg víz otthon, mert vmit javítanak már két hete…
Vízforralás és a végén a hidegzuhany, de legalább felébredtem. Kellett is, mert
a következő hidegzuhany nemsokára ért. Hívott ugyanis Mojó (vagy 10 magyar
motoron jött el ide), akivel még vmikor év elején vettem föl a kapcsolatot,
hogy találkozzunk, mert itt vannak Voronyezsben, éppen tartanak vissza a
katonai temetőből. No jó. Mire odaértem már ott voltak a kolinál – ahogy megbeszéltük.
Az oroszokat dicséri, hogy a legjobb szobát adták nekik – messze a legjobbat.
Kiderült, hogy az autó, mely mintegy ellátó-autóként szolgált, lerohard vhol,
és most lehelnek belé életet. Igen ám, de az Opel meghalt, vége, innentől
kezdett érdekessé válni a történet, mert vízumuk két nap múlva lejárt. Akkor
hát gyorsan telefon ide, megkérdezni ezt-azt. Szerencsére Denisz elérhető volt,
sokat segített, innen is ezer köszönet neki. A nap végére hullafáradtan dőltem
az ágynak, de előtte írtam még Xéniának, vmikor találkoznunk kellene. Másnap
munka, ill. szívás a sárkányoknál, az internet olyan Attila: hun van, hun nincs;
dolgozni így nem lehet, mondom is nekik, de hajthatatlanok, akkor is bent kell
maradnom. Hát jó! Füldugó be, és előkerestem az EF „Az én főnököm” c. számát.
Ezzel indult a koncert… Aztán pontban 15:00-kor leléptem a fenébe, egy félig
hangos: „Rohadjatok meg!” kíséretében.
Egyik
nap csörög a telefon, Tólik hív, jeee! Mondja, itt van Voronyezsben,
találkozzunk már! Naná! Ez a csávó kész!!! Vitalij se semmi, de Tólik nagy
mókamester! Elmentünk sétálni egyet, amíg felesége elkészíti az ebédet – mert az
csak természetes, hogy ebédre (is) meghívott. Mondom neki, sört azért csak nem
kellene az utcán inni, elvégre tilos. De nem neki! Abban esetben ugyanis ha
zacskóban van, akkor lehet. Így söröztünk az utcán órákon át, beszélgettünk, és
közben olyan helyeken jártunk, mint például az Ulica Generala Lizjukova, igen a
legendás kandúros meséből! És ott is volt a régen keresett, várt macska és a
varjú.
Sőt!
Kissé arrébb szinte gyökeret vert a lábam: egy Dodge Magnum, sajnos nem RT, de
akkor is egy Dodge Magnum!!! A finom ebéd után Tólik kért egy kis segítséget,
mert kapott egy szekrényt, amit egyedül nem tudott összeszerelni, feleségének meg
végképp’ nehéz lett volna. Naná, hogy szívesen segítettem! Felesége egyébként
nagyon aranyos, racionális jellem, sztem Tólik mellé kellő fékezőerő, ami azért
néha elkél! :D Kislányuk meg egyenesen tündéri! :)
A
szekrény építése amolyan vendégváró stílusban folyt, azaz dolgozunk egy kicsit;
és most igyunk. Totál mint keresztapám stílusa! Estére, békés, beszélgetős
tempóban elkészült a szekrény, láthatóan Tólik felesége nagyon megörült ennek.
Este még vacsora, de már mennem illett haza. Mondtam Tóliknak, ha bármikor
segítség kell, szóljon, hiszen kire másra, ha nem a barátaira számítson az
ember?!
Egyik
nap aztán végre találkoztam Xéniával, de valószínűleg utoljára. Bye, bye
blackbird…
A
múlt hétvégén egy vízitúrán voltunk, Szása szervezte, és ez meg is látszik.
Amilyen profi az életben, olyan pocsék a szervezés terén. Kérdeztem
tőle: mit kell tudni erről a folyóról, azt mondta sok benne a hal. Mondtam
neki, oké, akkor viszek horgászcuccot, és pecázom. Csak azt az aprócska tényt
felejtette el közölni: vihetek én cuccot, de nem lesz rá időm, mert táborverés,
vacsora, reggel kaja, táborbontás, kajak és így tovább a túra végéig. A
terület, a folyó maga amúgy csodás volt, a társaság meg változó. A túra
vezetője egy huszonéves srác, tipikus orosz arc. Este mindenki a sátorba vonult
aludni, ő tűz mellett éjszakázott… Amúgy meglepő volt, hogy Szása milyen
gyenge. A nap végére, teljesen elfáradt, pedig csak 25 km-t eveztünk, ráadásul
folyással megegyező irányban. Pedig, mily’ büszkén mondta még anno a
konditeremben, hogy ennyi, meg ennyi. Városi erő… Nekem meg se kottyant, igaz
mondhatni, én a Balaton mellett nőttem fel, így az evezés nem esik nehezemre, a
semmi extra kategória. Az időnk amúgy pocsékhoz közeli volt, eső minden nap,
hát már, itt Voronyezsben sincs jó idő?!!?! Szása osztrák barátja, Joseph, vagy
ahogy ő szereti, ha szólítják, Joe, meg aztán végképp a tápos kategória. Én sem
vagyok egy erőember, de némi mozgás abszolút nem esik nehezemre; meglepődöm,
hogy egyesek mennyire gyengék. Mert lehet vkin több-tíz kg izom, ha párszáz
méter futástól a tüdejét kiköpi – semmit sem ér.
A folyó szerencsére jó meleg volt, így azért kétszer
megmártóztam benne, bár kijőve a hideg szél nem esett vmi túl jól. De magyar
vagyok, bírom!
Elfele és visszafelé is egy külön rendelt marsrutka
vitt minket. Visszafelé is a sofőr mellett ültem. Egyszer csak megpillantottam
egy kilométerkövet, ez volt rajta: 1006. Hát, igen, valahol itt tart most az én
orosz-kalandom is…
Nos, így zajlik az életem, most Voronyezsben. Nem
túl vidáman, de már nincs sok hátra jön a magyar kontingens! Négy bakonyi
betyár bele a voronyezsi életbe. És ezt már nagyon várom!
Az irodában pont ma mondtam meg az egyik sárkánynak,
hogy augusztus 2 és 16 között szabit kérek. A visszakérdés csak ez volt: akkor
nem leszek gépnél sem? Igen, b+! Pont ott fogok ülni a gép előtt semmittéve,
mint az irodában; agyhalál…
Amúgy sztem nem értettek meg rendesen: ez részemről
nem kérdés volt, hanem a tények közlése.
De majd rájönnek…
