Jolki-palki

2013.06.24.

A héten voltam az irodában is, sőt, már visszajövetelem másnapján tiszteletemet tettem, vártam a reakciót. Nem kis meglepetésemre azonban semmi. Gyanús is volt, bár kétségeim nincsenek, hogy sátáni fajtájuk még próbálkozni fog, az ördög sosem alszik. De én sem! Először arra gondoltam, hogy Maria nem kezd bele egyedül a háborúba, megvárja a gonosz hókuszpókot is, aki szerencsére csak ma tolta be képét az irodába; bárcsak ne tette volna, ahogy most kinéz, pffff… Szásával beszélgetve kiderült viszont a nagy hallgatás valódi oka. Ugye az előzményhez tartozik, hogy Szása nagyon felpaprikázta magát – nálam sokkalta jobban – amikor olvasta Maria pofátlan üzenetét még a Seremetyevó reptéren, hazautazásom előtt. Amikor otthon voltam történt, hogy elment vmi rendezvényre – szokásától eltérően – és ott fültanúja volt, hogy Olga, nagyon kiborult. Igazából egy jó kis vita kerekedett az egészből, ahol pro és kontra érvek hangzottak el az Interakcijáról. Olga és Éva (ugye ő a másik magyar önkéntes) egyértelműen a pártomon álltak, ami érthető is, mert ők valóban látják, hogy bejárok, és csinálom a dolgom. Szásánál megint eldurrant vmi, és másnap találkozót kért a két főgonosztól a Petrovszkij Passzázsban, de úgy, hogy ő határozta meg a helyet, és az időpontot is. Sztem bent érezték, hogy rossz fába – nagyon rosszba – vágták a fejszéjüket, mert Szása mondta, hogy megérkezésekor Milana szinte remegett a bejáratnál, sorra szívva el a cigarettákat egymás után. (Nem is tudtam, hogy bagózik…) Bent aztán szokás szerint Szása lemosta őket és akaratlanul az orruk alá is dörzsölt, mert miután elmondta, amit szeretett volna (a másik oldalról mély hallgatás, ill. bólogatás volt a „válasz”) fizetés nélkül távozott. Nem így akarta, így otthon felhívta a főgonoszt, hogy bocsi, de még az kért elnézést. Nem tudom mi hangzott ott el, de a hatása érződik. Egyelőre. Mert a levegő továbbra is puskaporos, de nem csak miattam. Érzem, hogy vmi nagyon nem kóser bent, mert a hókuszpókot alig látni – szerencsére – Maria intéz mindent, de néha még vele is összeszólalkozik, Olgával meg egyre gyakrabban. Ő érdekes teremtés, mert kedves és aranyos, de egy kissé naiv. Igazából vele is inkább óvatos, mint barátságos vagyok. Nem tudom a valódi okokat, mert nem voltam itt két hétig, de sejtésem szerint nagyon nem jól állnak a nyári programokkal. Amíg tart ez az állapot, próbálom a lehető legtöbb dolgot kifacsarni belőlük, így például pénteken már otthonról dolgozom. Érdekes, most nem tett senki semmilyen ellenvetést, amikor egész egyszerűen bejelentettem: jelöljenek ki egy napot, amikor otthonról fogok dolgozni. A konkrét munkán kívül a két érintett nem is beszélget velem, bár eddig is tökéletesen megvoltam nélkülük. Olgával pár szót váltok, de igyekszem a kötelezőre koncentrálni; semmi többet. Amúgy pont ma röhögtem egy nagyot magamban, mekkora hülyék azért. Nyilván csak és kizárólag ők a felelősek a kialakult helyzetért, viszont képtelenek tanulni az esetből. Pedig én csak egy önkéntes vagyok; megtehetném azt, mint Lukas, ti. magasból tenni az egészre, és élvezni az életet. Apropó! Lukas. Szása mondta, hogy fogta magát, összecsomagolt, és hazament, „ezt nektek Interakcija” felkiáltással. Viszont a lakást, ahol lakott Andy-vel, olyan állapotban hagyta, hogy arra még Maria is csak nézett, pedig az irodában ők is inkább rendetlen disznók, mint rendszerető dolgozók. Mondjuk Lukastól mit vártunk?!

Szása mostanában elég fáradt, igazából semmi értelmesről nem sikerült vele beszélnem. Elfoglalt, mert nyakáig ér a fordítás, egyértelműen túlvállalta magát, de ostoba módon képtelen beismerni ezt. Rendetlen, kapkodó és szertelen lett, szinte már röhejes, amikor mondja, mennyi dolga van, de hallom, kattog az üzenet a fészbúkon. Lehet, hogy alapesetben megy neki a többirányba figyelés, de most látni: nem. És erre még rá is játszik, így egész éjjel fordít, alvás nyetu, így másnap nyúzott. A minap nagyon megharagudtam rá. A postai regisztrációt csak halogatta – nélküle nem tudom megcsinálni. Szombaton bementünk a városba, hogy no, akkor most. Kellett egy fénymásolat még, így felmentünk az irodába, gyorsan megcsináltam, vissza a postára. Útközben mondja, éhes, menjünk be ide. Hát jó. Nézzük meg ezt, nem kell aggódni, a posta nyitva lesz még. Naná, hogy bezárt, mire odaértünk. Látta rajtam, hogy pipa vagyok rá. Rohadtul. Meg is mondtam neki kerek-perec elmehet a fenébe, szórakozzon mással, de ne velem: totál potyára jöttem be. Belátta, hogy igazam van, így felajánlotta, hogy másnap reggel egyedül bemegy és elintézi. Gondoltam, menjen csak, úgy sem fog sikerülni, mert ismerve az orosz postát, kell oda mindkét fél. Másnap persze bement, de kb. fél óta múlva jön az SMS, menjek én is. Ugye megmondtam…

Vasárnap, az utolsó pillanatban végül is elintéztük a regisztrációt. Az utolsó pillanatban, mert ma, azaz hétfőn már utazott is el egy újabb konferenciára. Amúgy néha nagyon nem értem. Okos, értelmes ember, de olyan marhaságokat csinál, hogy az már fáj. Amióta visszajöttem, ilyen. Pedig aztán nem mondhatni, hogy teher vagyok a nyakán, mert látván helyzetét a házi dolgokat mind én csinálom. Nem esik nehezemre, félreértés ne essék, de azt nem tudom megérteni, hogy ha egyszer nehéz a szöveg és közel a határidő, plusz munkába is kell járni, akkor miért pocsékolja az idejét totál haszontalan dolgokra, például nyomkodja az új táblagépét. Ami egyébként egy szép darab, biztos sokat is tud (köszönet érte Thomas meisternek), de sztem nem most kellene vele foglalkozni, hanem a munka dandárja után. Nyilván ez az állapot sem tart a végtelenségig, már csak azért sem, mert ez aztán minden, de nem egészséges életmód. Rögtön visszajövetelemkor megmutattam neki a telkünkről készült videót, vagy 4-szer nézte meg, nagyon tetszett neki.

Amúgy a fenti helyzetet tetézte még, hogy pénteken este 10-kor elzárták a vizet, így se aznap este, se szombaton, vasárnap is csak délután fele lett először hideg, majd később meleg víz. A dologban az a bosszantó, hogy Szása csak annyit mondott: nem lesz víz, de azt nem, hogy mikortól. Pedig akkor megtöltöttem volna minden edényt vízzel, a kádat, stb. mint legutóbb, amikor egy fél napra zárták el. Nem gyakori egyébként, ez a kettő volt eddig, ez utóbbi is csak a tél utáni nagy karbantartás, ami érthető is. Mivel nekünk még a vízforralóban sem volt víz, mehettünk le venni a boltban, mondanom se kell, drágán. Azért felülkerekedtünk a problémán, de azért látszott, Szása abszolúte nincs képben. Látszik rajta: igazán ráférne már egy kiadós pihenés, de erre a mostani konferencia végéig biztosan nem lesz módja. Nem irigylem, de részben ő tehet róla, így sajnálni sem tudom.

Miért nem süt ránk a nap?

Visszarepülésem margójára.

2013.06.24.

17-én, hétfőn vágtam neki a nagy, és lehet, hogy utolsó útnak. Az utolsó három hónap következik, mely után bizonytalan mi lesz.

Nagy út bizony, mert repülővel BP-Prága, Prága-Moszkva, Moszkván belül a város egyik feléből a másikba, és onnan még min. 8 óra buszút Voronyezsig.

Hogy semmi ne szólhasson bele, már egykor elindultam Veszprémből, szerencsére keresztapám várt a Népligetnél. Náluk még beszélgettünk egy kicsit, de indulni kellett Ferihegyre Liszt Ferenc Nemzetközi Repülőtérre. Az érkező kaput már ismerem, az indulót viszont kissé nehezen találtam meg, pedig egyszerű: a földszintre érkezik, az emeletről indul. Bőven két órával a gép 19:50-re tervezett indulása előtt már ott voltam, leültem hát, és vártam. Jött egy fiatal csaj vele egy 5-évesforma kislány. A cuccaimat arrébb húzva, magam elé véve az anya leült mellém, láthatóan megörült, hogy magyar vagyok. Kérdezgetett bőszen, mert még életében nem repült. Hódmezővásárhelyről jöttek, és a férjét, a kislány apját mentek meglátogatni Stuttgartba, átszállással utazva. Magyar sors…

Egyszerű lélek volt, de őszinte. Próbáltam megnyugtatni, hogy nem vészes sem a becsekkolás, sem az egész procedúra, mondtam is neki viccesen: a személyzetnek sem érdeke, hogy a kedves utas összehányja a fedélzetet. :) Nagyon be volt rezelve, viszont eltökélt volt. Tanulságos volt vele beszélgetni, kérdezte, mit csinálok kint, mi a szakmám, mondtam neki fordító és tolmács. Kérdeztem tőle én is; azt felelte: „Csak eladó.” Visszakérdeztem: miért „CSAK”?! Nem volt válasz.

Elmondtam neki mindent, mit, hogyan, hol és merre. Igazából oltári mázlija, hogy találkozott velem, mert láthatóan senki sem magyarázta el neki – mint Szása nekem anno – mit hogyan kell csinálni. És németül sem tudott. Telt-múlt az idő, kiírták nekik a becsekkolós kaput. Jó leszállást kívánva elbúcsúztam tőlük.

Én még várhattam egy kicsit. Ferihegy (CSAKAZÉRTIS!!!) nem volt valami nagy durranás, azt kell mondjam. Se konnektor, se rendes ülőhely. A wifi-t nem néztem. Viszont becsekkoláskor a srác készséges volt, naná, hogy ablak mellé kértem a jegyeket.

Ami furcsa volt: a prágai járatra nem volt kapuszám, a srác azt mondta, a biztonsági ellenőrzés után lesz egy kivetítő, majd ott keressem. Hát jó. A biztonsági ellenőrzés meg volt gond nélkül, bár attól heroltom van, amikor a számítógépet ki kell venni az oltalmat adó lap-toptáskából. Nem vagyok kocka, de Victort szeretem, így vigyázok is rá. Nem volt mit tenni, tálcára tettem és ment a „sötétbe”. Persze az a nyavalyás kapu is becsipogott, tuti a nyakláncom volt, de cipőt le, átnézni… Fenébe is… …látom Victor már kijött a sötétből, ott árválkodik a tálcán az útlevelem és minden más motyómmal együtt. Pfuj, de utálom az ilyet!

(Amúgy meg nem is értem; egyes reptereken átvilágítható a lap-toptáska, másikakon meg nem?! Baromság…) A váró, ahol a kijelző volt, kellemes, kényelmes, lehetett volna vásárolni is, de minek. Sokára kiírták a prágai járatot. Irány hát a váróba, a kapuhoz! Ott aztán a sok várakozás közepette kiderült, miért nem volt kiírva a kapu, ti. a gép késett, nem is keveset. Én azonban nyugodt voltam, bármennyit is késsen a gép, engem már becsekkoltak, a moszkvai gép nélkülem nem megy el. A váróban tanúja voltam egy érdekes dolognak. Mindig is utáltam, ha a dolgozók unatkoznak, és ezt pofátlanul a vendégek előtt teszik. A kapunál állt egy srác, meg egy – nem túl szép – csaj, ez utóbbit, ha én lettem volna a főnök, már aznap szélnek eresztettem volna. Megértem én, hogy ha nincs munka, az unalmas, unatkozik az ember fia-lánya, de tessék azt diszkréten tenni. Beállt végre a prágai gép, egy kisebb turboprop. A gépig az utasokat szállító buszon várni kellett, nézegettem kifelé az ablakon. Szívszorító látvány, ahogy a hajdanvolt MALÉV-es munkaeszközök ma más légitársaságokat szolgálnak ki. Az út Prágába hamar eltelt. A repülésnek volt egy érdekes momentuma: az elején a pilóta, vagy lehet, hogy csak felvételről ment, bemondta, hogy „Elnézést, hogy a gép személyzete nem beszél magyarul.” Hát, igen. Köszönjük meg qrmányunknak, hogy magyar szót már nem hallani odafent. Akár hányszor eszembe jut, vagy szóba kerül, keserű düh és vad indulat fog el, ezt, ti. a MALÉV veszni hagyását SOHA nem fogom megbocsátani ennek a qrmánynak. SOHA!!! Amíg élek, ezt nem felejtem el. A MALÉV esete mély nyomot hagyott bennem, túlságosan is. Nem csak, mint a repülés szerelmesének, de magyarként is úgy gondolom: erre nincs magyarázat, csak gyalázat! Érzem, most, mikor ezeket a sorokat írom, megy fel bennem a pumpa, és a felelősöknek a saját két kezemmel törném ki a nyakát.

Az esti leszállás nagyon tetszett, le fentről, a világosból az aludni térő Prágába. A reptéren újra ellenőrzés, kapuszám itt sem volt; sehol senki, és sajnos ülőhely melletti konnektor se nagyon volt. Így hát a moszkvai gép 23:55-ös indulásáig elszórakoztam magammal, a hülyegyereknek az olcsó játék is jó alapon fe-le utaztam a mozgó őőő, hogy nevezik azt a szerkezetet, ami olyan, mint a mozgólépcső, de nem lépcső, mert vízszintesen fut?! No azzal! Meg kicseréltem a SIM-kártyát. Meg megnéztem, hogy néz ki a WC. Feliratokat olvasgattam, befaltam a hazai pogácsa felét stb. Csupa „értelmes” tevékenység, de unaloműzőnek tökéletes! Végre kiírták a kapu számát. Látszott, hogy nagyobb gép lesz, mert sok ember várt már ott, oroszok. Jókedvűen, beszélgetve, hagymát, uborkát, kenyeret eszegetve. Volt több fiatal család is, meglepő, hogy az oroszok még a kisgyerekekkel is útra kelnek; „tudják menedzselni a gyereket”. Beszálláskor a gép személyzete az útlevél alapján oroszul, angolul, esetleg csehül szólt az utasokhoz. Hozzám angolul, de reflex-szerűen oroszul válaszoltam. Már nem először fordul elő velem, az okát nem tudom, mindenesetre érdekes.

Szépen leültem az ablak mellé, kisvártatva jön egy fiatal család, a srác (apa) kb. velem egyidős, a csaj tuti fiatalabb, fiuk, egy szőke kissrác láthatóan nagyon fáradt. Kérdezi tőlem a csaj, ülhetnének-e az én soromba, én meg eggyel hátrébb. Hát persze. Igaz így nem ablak mellett utazom, viszont egy szép, kb. húsz éves lány mellett. Nem közvetlenül, mert ő az „A”, én meg a „C” helyen ültem, de azért ez sem rossz. Nézem és ámulok. Összességében nem bombázó, de „úgy minden rendben”. Szép arányos, kedves lánynak tűnt. Gondoltam, beszélgetek vele, de aztán meggyőztem magam: aludni kellene, az út nekem nem ér véget Moszkvában, és a java még hátra van. Aludtam, aludtunk volna, de előttem a kissrác csak bömbölt, láthatóan annyira fáradt volt, hogy aludni sem tudott, nem is csoda, a gép 23:55-kor szállt fel, legkorábban két órával előtte a reptéren kellett lenni, de előtte nyilván cuccolás, stb… A szülőket sajnáltam, láthatóan ők is nagyon nyúzottak voltak. Próbálták felváltva csitítani a szőke fiúcskát, de az időről időre felébredt, nem tudott elaludni. Nem mondom, zavart, de jobban sajnáltam őket annál, mint hogy mérgelődjek emiatt. Meg amúgy is, a srácnak jó tüdeje volt, mert kitartóan bömbölt. Jobb híján a gép, mely egy Aerobus A320-as volt, fedélzeti szórakoztató-elektronikáját néztem, kijelzőn felváltva angolul-csehül-oroszul kiírták az aktuális adatokat, sőt, egy digitális térképen nyomon lehetett követni a gép útját, és pillanatnyi helyzetét is. Aztán jött a vacsi! Két menü volt, én a disznót kértem, a mellettem ülő lány a csirkét. Én vörösborral, ő sörrel. Basszus! Jó ízlése volt! Sütit is adtak, de kiadós volt a főétel, csak felét tudtam megenni. A tea sem maradhatott el, nyilván én is kértem. A landolásig kb. fél óra volt, de előttünk szegény gyerkőc még mindig nem aludt. Ekkor olyan történt, amit, amíg élek nem felejtek el. A mellettem ülő lánynak támadt egy ötlete. Letekerte azt a lepedőféleséget, amit eddig magán hordott, és odaadta az anyának, ketten a középső ülés felé terítették, ahol a gyerek aludt (volna). Az apuka telefonról, vagy táblagépről madárcsicsergést játszott a fiának, aki láss csodát azonnal el is aludt. Én meg csak ott ültem leesett állal. De úgy mégis?! Honnan, melyik, hányadik ösztönből jött ez ennek a lánynak?! Hogy lehet ez? Milyen csodás anya lesz belőle…   …és embernek is kiváló…

Az akciónak a leszálláshoz készülő gép pilótája vetett véget, kérve az utasokat, kössék be magukat, ill. a gyerekeket. Tipikusan orosz mentalitás volt, hogy a leszállás után az utasok egyként kiáltottak hangos „Hurrá!”-t és tapsolták meg a pilótát a (közönséges) leszállásért. Kissé késve én is. Megjegyzés: a gép nem Aeroflot gép volt, hanem a Czech Airlines egyik gépe!

Tudtam: megérkeztem. Jó helyre érkeztem.

Bármennyire is fáradt voltam, az elmúlt közel negyed órát képtelen voltam elfelejteni, folyton ott járt a fejemben. A kendőjét kedvesen odaadó lány, a leszálláskor boldogan Hurrázó és tapsoló utasok. Hol vagyunk mi ettől?! Lehet másra mutogatni (abban jók vagyunk), de ilyen apró dolgokon is múlik sok minden. Nagyon is sok minden…

A fáradtságom ellenére sikerült NEM a diplomatáknak fenntartott helyre menni útlevél-ellenőrzéskor. A vámos nézi az útlevelet, rendben, de kérdi is: Migracionnava karta? He? Nyet! Pedig az kell. Tudom-tudom. Mondom neki, hát, adjon egyet. Azt ő nem tud, de nézzem csak, ott sétáltam el mellette. Akkor vissza. Nem baj! Szépen kitöltöm, időm van, igaz ki más, mint én, a magyar vagyok az utolsó, a többi kapu már rég bezárt. A vámos kedves, segítőkész; így már minden rendben, nyitja a kaput: Privjet Rásszijá!

Megvan a csomag. Akkor irány előre!

Gyorsan „rendszert frissítek”, tehát a teendők: először is: hol lehet jegyet venni az aeroexpresszre. Nézem a táblákat, aeroexpressz sehol, csak vmi vonat. Nincs mit tenni, követem azt. Seremetyevó amúgy jól ki van táblázva, még azt is odaírták, hány méter a „célig”. Jó sok a fenébe is… Már az „F” terminálban vagyok, de aeroexpressz még sehol, meg úgy általában sehol senki. Hja, kérem, hajnali 5 körül jár. Vidáman lépkedek, és nini: az előbbi vonatos tábla alatt: aeroexpressz. Zsír! Jegypénztár jobbra. Akkor Rubelt elő. Mondani könnyű! Három pénznemmel utazni nem egy leányálom, lassan válogatom szét a Forintot az Eurótól és a Rubeltől. Jó móka… Előbbi kettőre egy jó ideig nem lesz szükség. A jegyvétel simán megy, és azt sem felejtettem el megkérdezni, honnan indul, melyik vágányról. Akkor hát üljünk le. Igen ám, de hová?! Logisztikai hiba: nincs hová leülni, pedig az első vonat csak 6-kor indul! Pléhpofa, krumpliorr, az egyik nyitni készülő vendéglő székei közül kiválasztok kettőt, és arra telepszem rá. Kisvártatva így tesz két orosz is. Áll a bánat, ha van szék is! Írok egy SMS-t Szásának, hogy oké, orosz földön vagyok, nem megy el. Hm… Biztos kikapcsolta… áááá, Szása telefonnal alszik, ki van zárva. No jó, később. Akkor írok egyet Vitalijnak, hogy megvan a jegy, találkozunk ekkor és itt. Az sem megy el. Beszarásjelző felvillan, ennek már így fele sem tréfa! Vitalijjal találkoznom KELL!!! Akkor hát előtúrni a magyar SIM-et, kicserélni az oroszra, majd azonnal vissza az oroszt. Vitalijnak megírtam, hogy vmiért az oroszról írni/hívni nem tudok, ezért írok a magyarról, de ha hív/ír, az oroszt hívja! Ír is, oké, 06:50-kor a jegypénztárnál. Szuper! Az aeroexpressz szép, gyors is, elképesztően tiszta, és kényelmes. Lehetne aludni, mert az állomástól-állomásig út 35 perc, de a reggeli Moszkva nagyon szép, meg igazából már álmos se vagyok. A Belaruszkaja állomáson kissé hideg van, jól jön a hátizsákba készített pulcsi. A csomag a hűsön, elvégre benne vannak a csokik, én meg a napon. Van ilyen is. 06:50 Vitalij sehol. Metróval jön, biztos késik. 07:00 még mindig sehol. 07:06 semmi, úú, basszus, vissza a magyar SIM-et? No még 4 perc. Egyszer csak feltűnik, de totál más irányból, mint vártam. Kiderül, én álltam rossz helyen, mert a fő-jegypénztárnál voltam az aeroexpressz jegypénztára helyett, szerencsére kicsi az állomás. Beszélgetünk, mondom neki, hogy jártam a telefonnal. Azt tudni kell, hogy kijövetelem előtt Szása feltöltötte, így pénznek kellett rajta lennie. Próbálom Vitalij szeme láttára, sem én őt hívni, se fordítva nem megy. Megnézi – van egy ilyen programja – pedig van kb. 260 Rubel a kártyán. Érdekes. Feltölti 200 Rubellel – amit nem engedett kifizetni… – azon nyomban „megjavul”, tudok hívni, írni is. A Paveleckaja állomásig elmetrózunk együtt, a buszjegyes iroda előtt azonban odaadom neki az otthoniak által küldött csokikat, marcipánt, túrórudit; elköszön, megy dolgozni. Én meg várok, mert a pénztár csak 8-kor nyit. Pad sehol, de szerencsére csak egy bő negyed órát kellett várnom. Nézem az autókat, miféle szerzetek vezetik. Jujj, az a szőke aztán nem tud parkolni, padka, szegény Renault ez már nekem fájt…

Megveszem a jegyet az első buszra, ami indul, azaz a 9-órásira. Baktatok a busz feltételezett indulási helye felé, a busz sehol. Hm, a csaj mintha vmi kaput mondott volna. Az egyiken benézve áll is ott egy busz. Kérdezem a csukcs-tól: innen megy-e a busz Voronyezsbe. Naná, nem tudja, megkérdez egy másikat, az azt mondja: igen. Leülök, várok, elfogy a pogácsa másik fele. Várok-várok, közeleg 9, de a busz még sehol, ami van, meg nem a miénk. Jön egy fiatal pár, a csaj leül mellém, kérdezem, honnan, hová, kiderül, Olaszországból, nyaralásból Voronyezsbe. Az előbbi mellékes, de az utóbbi a kincset érő info’! A srácnak is furcsa, hogy sehol senki, elmegyünk hát megnézni, mégis honnan indul. Megvan, de sietni kell, 08:55 van már! A fene esne ebbe a hülye csukcs-ba! Fuj, de utálom őket. Miért mondja, ha nem tudja?! Bevándorló…

A buszút kicsivel több, mint 8 óra, vmi gagyi film megy, így az alvás mellett döntök. Nem teljes értékű alvás, de legalább vmi. A pihenőnél kelt fel a sofőr hangja: fél óra szünet. Friss levegő, gőzöm sincs, hol vagyunk, de az órát nézve még jó messze Voronyezstől, valahol a nagy orosz puszta közepén. Akkora a távolság, hogy óra alapján a legkönnyebb megbecsülni, mennyi van még vissza. Sok. Nagyon sok!

A busz indul, én alszom. Az utolsó megállónál, ami kb. egy órára van Voronyezstől, a mellettem lévő hely felszabadul, áttelepszem oda, és alszom tovább. De előtte még megkértem a sofőrt, álljon meg a Moszkovszkij Proszpekten. Haha! Innentől már ismerős a táj! Ott a City Grad! A templom! Már a Moszkovszkij Proszpekten vagyunk. Leszállás! Voronyezs, privjet! Óóó, szép lányok előttem! EEez igen! Voronyezs! :) Vidáman húzom a bőröndöt a nyírfás alatt, még egy kevés, és hazaérek.

Egy fél világot érintő repülő-vonat-busztúra után egy telekád forró fürdő relaxáló tengerisóval. Közben persze hűvös rózsatea, mert alább nem adjuk. A lakásban a légkondi megy, így jó kis 18 fok mindenhol a konyha kivételével; a frissítő 25-fokos voronyezsi levegő jön be a nyitott ablakon, ahonnan meseszép kép: a lemenő nap sugarai festik ezerszínűre az eget. Zene is van, naná: Szektor Gaza. Adja! No ez az élet, gyerekek! Mondanám, hogy királyság, de inkább cárság! Oroszország, én így szeretlek!

Elsők és utolsók…

2013.06.16.

Otthoni tartózkodásom jól indult, és összességében jól is telt. Leszámítva a kötelező köröket BP-en. A múltkori hazajövetelem óta biztosan nem változott annyit a város, de én mégis másnak éltem meg. Szinte sokkolt a különbség. Azt kell mondjam, mutatja a tipikusan fővárosokra jellemző tüneteket, betegségeket, amik természetesen minden fővárosban megvannak, így Moszkvában is. Ezek a jellemzők legjobban az embereken mutatkoznak meg. Szokásom nyitott szemmel járni, így azért sok minden feltűnik. Sajnos a legszembetűnőbb a lányok igénytelensége. Hol vannak az orosz lányok nőiesen elegáns megjelenéséhez képest?! És senki ne gondolja, hogy ez szépség kérdése. Egyszerűen az undor fogott el, mert látom, hogy amúgy egy kedves, aranyos lány lenne, de a stílusa, az öltözködése undorító. Még szerencse, hogy csak keveset kellett BP-en lennem, és utazni büszkén a három metróvonalból kettőn. Azért ez is egy vicc: mikortól is „kezdték el” építeni a 4-es metrót? És most hol tartunk vele?! Ékes példája ez a „büszke” BP-nek és sajnos hazánk helyzetének is. Nem lenne fair összehasonlítani Moszkvával, nem is teszem, viszont azt azért meg kell, jegyezzem, a Jelcini éra az oroszoknak még a kommunizmusnál is rosszabb volt, és mégis, ezalatt két új metróvonal épült…

Otthon szerencsére sikerült találkoznom olyanokkal is, akiket közel, vagy több, mint egy éve nem láttam. Általános tapasztalatom, hogy mindannyian egy sajátos, a tudathasadásosra hajazó állapotban vannak. Tudják jól – mert hát értelmes emberek – hogy itthon sajnos a szűk családon és a barátokon kívül senkire sem számíthatnak, az államra meg főképp nem. Így mennek, mennének és menni fognak külföldre a jobb remény, a puszta megélhetés érdekében, senki sem tudja őket visszatartani, de jellemzően érzik, tudják: „Extra Hungariam non est vita, si est vita, non est ita.” Sokszor hallottam szűkebb családi körben is, hogy persze, kimennek az egyetemet végzettek, az orvosok, mert kell nekik a pénz. Saját tapasztalatom az, hogy nem csak a felsőfokú végzettséggel rendelkezők, de a szakmunkások is mennek ki, még ha idénymunkára is. Egy komplett generáció hagyja el Magyarországot, amivel a kormány(ok) láthatóan nem törődik; buta, ostoba, és velejéig romlott erkölcsüktől vezérelve, még rá is játszanak, sőt, (és ebben bennünk, az egyszerű emberekben van a hiba!) sikeresen dobják be a gumicsontot, beindul a közéleti pofozógép. A régi jobb-bal fotelharc helyét immáron átvette a társadalmi osztályokon, iskolázottságon alapuló szájkarate.

Elsők és utolsók vagyunk mi, a mostani huszon-harmincévesek. Elsők, mert mi már nem csak kimegyünk, hanem ott is maradunk, és utolsók, mert utánunk már csak az özönvíz jön. Mert, hogy az jönni fog, afelől nincs kétségem. Ennek az ön- és társadalompusztító rendszernek vége kell hogy legyen egyszer, és sok jel utal arra, közeleg a vég. Nem 2-3-4-5 év múlva, mert a nagy bukások idejének már vége, de eljön. Az agóniának már most számos jele van. Aki nyitott szemmel jár-kel, az minden összeesküvés-elmélet nélkül gyönyörű összefüggésekre akadhat. Mondok egy példát: sétálok a városban és nézem az útjavítás milyenségét. Minőséget már nem is merek írni. Az igénytelenség netovábbja: a lyuk telefújva ragadós bitumennel, melyet az autósok hosszú tízmétereken keresztül csíkként húznak maguk után; láthatóan hanyag, trehány munka. Eddig sem volt a csodák csodája az útjavítás, de ez azért már nekem is sok! Nem elég, hogy szar, de még ocsmányul is néz ki, mindezt egy megyeszékhelyen, az ún. turistaszezon elején. Öcsém sétálva munkába – abba most ne menjünk bele, hogy miért nem busszal jár… – a sétálóutcán megy keresztül, azt mondta: elképesztő milyen arcok dolgoznak a térkövezésen. Egyértelmű jele ez annak: már a jó, vagy legalábbis tűrhető szakmunkásokból sincs elég, ill. nem érdeke senkinek őket alkalmazni. Rákövetkező nap megnéztem Pokol Béla: Európa végnapjai c. videóját. Teljesen egybevág az általam látott képpel! Az már tipikusan a sors iróniája, hogy a KDNP ifjúsági tagozata készítette az interjút.

Második alkalommal mentünk el Ausztriába MOPAR-találkozóra. Tavaly Melk-ben volt, de idén már jóval a Duna áradása előtt, még február környékén törölték a programot, és helyette egy ún. Ersatz-programot tartottak a MOPAR-őrülteknek. Nem tudom, mennyire lehet előrejelezni, de nekem nagyon úgy tűnt, mintha sógorék tudtak volna vmit, mert ugye Melk-et teljesen elárasztotta a Duna. A találkozó nagyon jó volt, és ami meglepett: volt jópár szép csaj is. Nem láttunk a szemünktől, így sikerült az amúgy jó helyre kihelyezett táblákat nem észrevenni, így útbaigazítást kértem egy virágboltos lánytól. No, ő például nagyon szép volt! Az autók csodásak voltak, bár az állapotukon egyértelműen látszik azért, hogy az osztrákok nem ugyanabból a fizetésből autóznak, mint idehaza, de pont ezért büszkeséggel tölt el, hogy mi a rozsdaboglyából is tudunk olyat csinálni, mint ők a kevésbé leharcolt példányokból. Mert amit sógorék csinálnak az csak tudás. A miénk viszont csoda!

Rögtön kijövetelem előtt, a hétvégén Győrbe terveztünk menni, de ahogy lenni szokott odafönt másképp döntöttek. Így hát kimaradt az idei év egyetlen magyarországi Omega-koncertje, helyette temetésre mentünk.

Egy temetés eleve szomorú esemény, de úgy, hogy a koncertet előre beígértem, és szinte az utolsó pillanatban kellett visszamondani; a temetésre pedig rendesen felöltözni se tudtam (minden ilyen jellegű ruhám idekint maradt) nem volt vmi felemelő élmény…

Innentől igazából már nagyon vártam, hogy visszajöjjek Voronyezsbe.