Elsők és utolsók…

2013.06.16.

Otthoni tartózkodásom jól indult, és összességében jól is telt. Leszámítva a kötelező köröket BP-en. A múltkori hazajövetelem óta biztosan nem változott annyit a város, de én mégis másnak éltem meg. Szinte sokkolt a különbség. Azt kell mondjam, mutatja a tipikusan fővárosokra jellemző tüneteket, betegségeket, amik természetesen minden fővárosban megvannak, így Moszkvában is. Ezek a jellemzők legjobban az embereken mutatkoznak meg. Szokásom nyitott szemmel járni, így azért sok minden feltűnik. Sajnos a legszembetűnőbb a lányok igénytelensége. Hol vannak az orosz lányok nőiesen elegáns megjelenéséhez képest?! És senki ne gondolja, hogy ez szépség kérdése. Egyszerűen az undor fogott el, mert látom, hogy amúgy egy kedves, aranyos lány lenne, de a stílusa, az öltözködése undorító. Még szerencse, hogy csak keveset kellett BP-en lennem, és utazni büszkén a három metróvonalból kettőn. Azért ez is egy vicc: mikortól is „kezdték el” építeni a 4-es metrót? És most hol tartunk vele?! Ékes példája ez a „büszke” BP-nek és sajnos hazánk helyzetének is. Nem lenne fair összehasonlítani Moszkvával, nem is teszem, viszont azt azért meg kell, jegyezzem, a Jelcini éra az oroszoknak még a kommunizmusnál is rosszabb volt, és mégis, ezalatt két új metróvonal épült…

Otthon szerencsére sikerült találkoznom olyanokkal is, akiket közel, vagy több, mint egy éve nem láttam. Általános tapasztalatom, hogy mindannyian egy sajátos, a tudathasadásosra hajazó állapotban vannak. Tudják jól – mert hát értelmes emberek – hogy itthon sajnos a szűk családon és a barátokon kívül senkire sem számíthatnak, az államra meg főképp nem. Így mennek, mennének és menni fognak külföldre a jobb remény, a puszta megélhetés érdekében, senki sem tudja őket visszatartani, de jellemzően érzik, tudják: „Extra Hungariam non est vita, si est vita, non est ita.” Sokszor hallottam szűkebb családi körben is, hogy persze, kimennek az egyetemet végzettek, az orvosok, mert kell nekik a pénz. Saját tapasztalatom az, hogy nem csak a felsőfokú végzettséggel rendelkezők, de a szakmunkások is mennek ki, még ha idénymunkára is. Egy komplett generáció hagyja el Magyarországot, amivel a kormány(ok) láthatóan nem törődik; buta, ostoba, és velejéig romlott erkölcsüktől vezérelve, még rá is játszanak, sőt, (és ebben bennünk, az egyszerű emberekben van a hiba!) sikeresen dobják be a gumicsontot, beindul a közéleti pofozógép. A régi jobb-bal fotelharc helyét immáron átvette a társadalmi osztályokon, iskolázottságon alapuló szájkarate.

Elsők és utolsók vagyunk mi, a mostani huszon-harmincévesek. Elsők, mert mi már nem csak kimegyünk, hanem ott is maradunk, és utolsók, mert utánunk már csak az özönvíz jön. Mert, hogy az jönni fog, afelől nincs kétségem. Ennek az ön- és társadalompusztító rendszernek vége kell hogy legyen egyszer, és sok jel utal arra, közeleg a vég. Nem 2-3-4-5 év múlva, mert a nagy bukások idejének már vége, de eljön. Az agóniának már most számos jele van. Aki nyitott szemmel jár-kel, az minden összeesküvés-elmélet nélkül gyönyörű összefüggésekre akadhat. Mondok egy példát: sétálok a városban és nézem az útjavítás milyenségét. Minőséget már nem is merek írni. Az igénytelenség netovábbja: a lyuk telefújva ragadós bitumennel, melyet az autósok hosszú tízmétereken keresztül csíkként húznak maguk után; láthatóan hanyag, trehány munka. Eddig sem volt a csodák csodája az útjavítás, de ez azért már nekem is sok! Nem elég, hogy szar, de még ocsmányul is néz ki, mindezt egy megyeszékhelyen, az ún. turistaszezon elején. Öcsém sétálva munkába – abba most ne menjünk bele, hogy miért nem busszal jár… – a sétálóutcán megy keresztül, azt mondta: elképesztő milyen arcok dolgoznak a térkövezésen. Egyértelmű jele ez annak: már a jó, vagy legalábbis tűrhető szakmunkásokból sincs elég, ill. nem érdeke senkinek őket alkalmazni. Rákövetkező nap megnéztem Pokol Béla: Európa végnapjai c. videóját. Teljesen egybevág az általam látott képpel! Az már tipikusan a sors iróniája, hogy a KDNP ifjúsági tagozata készítette az interjút.

Második alkalommal mentünk el Ausztriába MOPAR-találkozóra. Tavaly Melk-ben volt, de idén már jóval a Duna áradása előtt, még február környékén törölték a programot, és helyette egy ún. Ersatz-programot tartottak a MOPAR-őrülteknek. Nem tudom, mennyire lehet előrejelezni, de nekem nagyon úgy tűnt, mintha sógorék tudtak volna vmit, mert ugye Melk-et teljesen elárasztotta a Duna. A találkozó nagyon jó volt, és ami meglepett: volt jópár szép csaj is. Nem láttunk a szemünktől, így sikerült az amúgy jó helyre kihelyezett táblákat nem észrevenni, így útbaigazítást kértem egy virágboltos lánytól. No, ő például nagyon szép volt! Az autók csodásak voltak, bár az állapotukon egyértelműen látszik azért, hogy az osztrákok nem ugyanabból a fizetésből autóznak, mint idehaza, de pont ezért büszkeséggel tölt el, hogy mi a rozsdaboglyából is tudunk olyat csinálni, mint ők a kevésbé leharcolt példányokból. Mert amit sógorék csinálnak az csak tudás. A miénk viszont csoda!

Rögtön kijövetelem előtt, a hétvégén Győrbe terveztünk menni, de ahogy lenni szokott odafönt másképp döntöttek. Így hát kimaradt az idei év egyetlen magyarországi Omega-koncertje, helyette temetésre mentünk.

Egy temetés eleve szomorú esemény, de úgy, hogy a koncertet előre beígértem, és szinte az utolsó pillanatban kellett visszamondani; a temetésre pedig rendesen felöltözni se tudtam (minden ilyen jellegű ruhám idekint maradt) nem volt vmi felemelő élmény…

Innentől igazából már nagyon vártam, hogy visszajöjjek Voronyezsbe.