2013.06.06.
Nulladik nap –
az utazás
Az
ugye tiszta sor volt, hogy szerdán nem megyek be dolgozni. Egyfelől nem
bolondultam meg, másfelől pedig már nincs amivel sakkban tudnak tartani,
innentől magam ura vagyok, teljesen! Már vártam a hívásokat, elég kitartóak
voltak, de sajnos a buszon nem sokat lehet hallani, főleg, ha rezgőre állítom a
telefont. :D Így jót aludtam a buszon, ami igazából egy VW Transporter volt.
V6-os lehetett benne, mert erőteljes morgás jött elölről, és néha nagyokat
lépett. A felszereltségére panasz nem lehetett, kényelmes bőr-plüss-ülések,
faberakás – igazi és nem imitáció – és persze TV. Ez utóbbin mondjuk érdekes
filmet adtak. A címe Metro, orosz film és egy fiktív, de elég véres metró-katasztrófáról
szól. Jó választás! :D Orosz humor. Valahol félúton Szása kapott egy SMS-t,
kitől mástól, mint a főgonosztól. Ebben nyájasan leírja, hogy szeretnének –
ekkor még csak 12 körül járt – felköszönteni születésnapom alkalmából. Igazából
jót röhögtünk szánalmasan álcázott aljasságukon, egyfelől 29-e volt, másfelől
pont véletlen, nem? Az út amúgy tartogatott érdekességeket. Ilyet sem láttam
még: egy munkás távirányítású fűnyíróval – mely leginkább a II. VH-s Goliath-ra
hasonlított – nyírta a füvet az autóút mentén. Micsoda ötlet, nem? Nem kell
fűkaszával a tűző napon heteken át szenvedni, de a fűnyíró traktor sem okoz
fennakadást. A másik érdekesség, egy szemből telibetalált Lada volt, melyet,
mintegy okulásként az autóút közepén, egy meglehetősen magas emelvényen tettek
közszemlére. Azt sajnos nem tudtam olyan gyorsan elolvasni, mit írtak alá, de
nagyjából sejtem. Az orosz autópálya-autóút építésre is a gigantikus jelző a legmegfelelőbb.
Kilométer-hosszan marják fel és aszfaltozzák újra az amúgy is végeláthatatlanul
hosszú autópályát. Miután megérkeztünk Moszkvába, irány a metró! A gurulós
bőrönddel már első – vonatos – kijövetelemkor is csak a gond volt, mert kevés
cucc fér el benne (méretéhez képest) de ez csak a kisebbik baj. A nagyobb, hogy
pont olyan széles, hogy se a vonaton, se a metró beléptetőjén nem lehet húzni,
csak cipelni, viszont így piszkosul nehéz, kényelmetlen. A
metró-ellenőrzőponton való első átjutásom ezért aztán két „metrójegybe” került,
mert miután lehúztam a kártyát, megindultam a kapu felé, de mire odaértem,
cipelve, cibálva a bőröndöt, az bezáródott. Egy szónak is száz a vége: utálat
ez a bőrönd! A lakáshoz érve már szinte meg sem lepődtem, mennyi amerikai autó van
csak a szűkebb környékünkön. A lecuccolás, szusszanás után elmentünk
bevásárolni, csak a környéken három Dodge-ot, két Chevrolet Tahoe-t és jópár
(újabb) Jeep-et, egy Ford Explorer-t (V8) láttam. BMW, Audi, Mercedes, Range
Rover, Toyota Land Cruiser ragyásig, Lada, Volga viszont ritkaságszámba ment.
Mintha nem is Oroszország lenne. A lakás maga egyébként nem túl nagy, de szépen
berendezett. Ára 84 millió Forint körül van. Ezen meglepődtem, de aztán Szása
megerősített, nem a lakás maga kerül ennyibe, bár kétségkívül minden igényt kielégítő
a felszereltsége, hanem a lehetőség, ti. maximum 5 perc sétára van a
legközelebbi metróállomástól.
Első nap – A
KONCERT!
Másnap
a Vörös teret terveztük megnézni, és ha belefér még mást is. Szása előző nap
kérdezte, mikor keljünk fel, abban maradtunk, az ébresztőóra szabadságot kap,
kelünk, amikor kelünk, elvégre szabadságon vagyunk. A meglehetősen késői
reggeli (ebéd???) után nekivágtunk a metrónak, és irány a Vörös tér. A mertózás
itt másként értelmezendő, ugyanis 40 perc metrózás nem számít soknak; egy 55 km
átmérőjű, kb. 14 milliós városról beszélünk. A Vörös téren már jártam
Vitalijjal még decemberben, de akkor egy bő óránk volt csak, ha jól emlékszem.
Most ennél lényegesen több idő állt rendelkezésünkre, így megnéztük, jártunk a Boldog
Vazul-székesegyházban. Ez ugye az a hagymakupolás épület, amit minden fényképen
látni. Élőben sokkal szebb, belül pedig egyszerűen gyönyörű! Aki Moszkvában
jár, kötelező meglátogatnia!!! Szása mondta, hogy Rettegett Iván építtette, és
a tervezőket munkájuk végeztével mind megvakíttatta, hogy ilyen csodát még egyszer
ne tudjanak alkotni. Szása kérésemre csinált rólam egy képet a székesegyház
oldala felől is, mert ritka az a kép, amin nem szemből látszik, pedig szerintem
az egyik legszebb hagymakupola pont a hátsók egyike. A Vörös tér egyébként már
elsőre is kissé csalódás volt, mert sokkal nagyobbnak gondolná az ember, mint
amekkora valójában. Viszont nagyon szép, és tiszta. Sok a rendőr, OMOH-os, de
meg is van a hatása. Engem nem zavar, ha minden sarkon rendőr áll, nincs
félnivalóm tőlük, tiszta a lelkiismeretem. Meg szép az egyenruhájuk… :)
Szása
még Voronyezsben szólt, hogy hozzak hosszúszárú nadrágot is, mert a templomba
rövidnadrágban nem engednek be. Így is volt, a Vörös tér után terveztük a
Megváltó Krisztus-székesegyház megtekintését. Mint az várható volt – joggal –
nem engedtek be, de mondtam Szásának, semmi baj, holnap úgy is öltönyös nap
lesz, majd akkor bemegyünk. Ettünk vmit és metróra szálltunk, mert kezdődött a
nap és talán az egész moszkvai túra szenzációja: AZ OMEGA KONCERT!!!
Ahogy
lenni szokott, fotózkodtam a plakát előtt. A parkolóban két német rendszámú
busz állt, mi sem bizonyítja jobban fanatizmusukat, hogy olyan messziről is
képesek voltak buszon eljönni; mikor, hány nappal ezelőtt indulhattak el?! A
bejáratnál szigorú biztonsági ellenőrzés volt, de készségesek voltak. Fent, a
váróban fel-feltűntek tipikus magyar arcok, szép lányok, stb. Messziről lerítt
róluk, hogy nem oroszok. Már tűkön ültem a koncert kezdete előtt fél órával, de
csak negyed órával a kezdés előtt engedtek be. A helyválasztás tökéletes volt,
első sor fent, az emeleten. A kezdet előtt pár perccel lent nagy feltűnést
keltett, hogy bizony egy pópa is megjelent családostul. Kaptunk tájékoztatót,
milyen számokat fognak játszani, mind magyar volt. Viszont az Időrabló helyett
a Napot hoztam, csillagot c. számot játszották el. Ennek jobban örültem, az
viszont furcsa volt, hogy a Finálé, mint „Csukány” szerepelt. Így még sosem
hallottam. Külön dicséret, hogy a számok (tökéletes) fordításán kívül egy rövid
összefoglalót is írtak orosz nyelven. A tömeg egyébként egyértelműen két
korosztályra volt bontható: az 50-60 körüliekre, akik akkor voltak fiatalok, és
az ő unokáikra, akik valahogy megkedvelték az Omegát. A koncert maga fergeteges
volt, bár nekem kissé rövidnek tűnt (baromság, több mint két óra volt, de úgy
hallgattam volna őket még…), és volt bennem egy olyan érzés, lehetett volna
jobban is. Kérdeztem Szását, hogy tetszett neki, ugye ő nem tud magyarul, egy
mukkot sem értett belőle. Azt mondta, hogy a szöveg neki neutrális, de maga a
koncert zseniális, a legendás lézer-show neki is nagyon tetszett, és különben
sem semmi, ahogy ezek a 70 körüli emberek ilyen agilitással, hihetetlen
energiával képesek játszani. Itt kissé elszégyelltem magam a fenti „lehetett
volna jobban is” miatt, mert mégis mit vártam?! Nem huszonévesek már ők sem, és
tényleg: hatalmas teljesítmény egy ilyen koncert. Korábbi érzésemet
felülvizsgálva így aztán nagyon boldogan, elégedetten hagytuk el a
koncerttermet. Zseniális volt, de milyen is lenne egy OMEGA koncert? Főleg
Moszkvában!
(A
napokban olvastam, hogy kitüntették az Omega tagjait vmi rangos egyházi
kitüntetéssel, megérdemelték! Gratulálunk!)
Második nap – Moszkva
a város, amely kiszívja az energiát
Másodikként
a Kreml terültére mentünk. A beléptetést OMOH-osok végezték és nem rendőrök.
Egyes részei le voltak zárva, rengeteg belbiztonságis volt, de ez érthető is.
Szép-szép, de a sokadik – egyébként gyönyörű – templom már unalmas. Viszont a
CÁR ágyú és más érdekességek, mint például a 201 (!!!) tonnás harang, amelyik
ugyancsak a CÁR nevet viseli is megtekinthető. Ez a világ legnagyobb harangja,
állítólag az utolsó ítélet napján a harang csodás módon meggyógyul (ugyanis
korábban egy tűzvészben lezuhant a toronyból és le/kitörött egy hatalmas darab
belőle), felemelkedik a mennybe, és onnan fogja harangszóval a híveket
imádságra hívni. Már kifelé mentünk, amikor ismerős, de régen hallott hang
ütötte meg a fülem. Ez egy Minyó lesz! És láss csodát, jött is egy Mi-8-as,
sőt, még egy. Mint kiderült, Putyin személyes helikopterei. Lejárt a munkaidő,
megy haza. Elsőnek egyébként én sem értettem, miért helikopterrel jár, de Szása
felvilágosított. Ha autóval menne, akkor nyilván biztosítani kellene az utakat,
így a dugó még nagyobb lenne, viszont a helikopternél csak a légteret kell
megtisztítani, ami sokkal könnyebb.
Harmadikként
a Lomonoszov egyetemhez mentünk. Igazából nem értem Szása miért akarta
megmutatni. Jó-jó, persze a Lomonoszov mégiscsak a Lomonoszov, de akadt volna
még sok más látnivaló is. Utólag nem bánom, mert Moszkva egy olyan arcával
találkoztam ott, ami mély nyomot hagyott bennem, és meglehetősen átértékelte
bennem a városról alkotott eddigi képet. Ezidáig ugyanis tompa kábulatban csodáltam
ezt a hatalmas várost. Tényleg igaz amit mondanak, ti. kiszívja az ember
energiáját, nekem egész ott tartózkodásunk alatt fájt vagy inkább zsongott a
fejem. A Lomonoszov, vagy Orosz Állami Egyetem környéke azonban az a hely amire
már én – aki aztán tényleg rajong az autókért – is azt mondom: ez már ocsmányul
burzsuj. Ez már túl sok. Az hagyján, hogy a nyitókép egy fel-le rohangáló metál-vöröses-narancsszín
(ilyen színt se láttam még autón, nem lennék meglepődve, hogyha egyedileg
kikevert szín lenne) Range Rover volt, amiről a középdobot garantáltan
kivették, mert kilométerekre hallatszott az üvöltő V8, mert a tulaj aztán kente
neki. Ami nálam betette a kaput, az a (szünnapon!!!) az egyetem egyik
parkolójában parkoló két BMW M5, Audi A7, RS6 és Mercedes E-Klasse AMG volt. Így
egymás mellett. Mindegyik hófehér és teljesen új, a legújabb modellek.
Számoljunk csak: A BMW-k 35-35 milla körül vannak, sztem az A7 is 20+, az RS6
is 35 körül van a Mercedes szintén. Cirka 160 millió Forint. Mert kell
jegyzettartónak…
És
hogy miért nem Bentley vagy Rolls-Royce? A válasz egyszerű. Azzal nem lehet (annyira)
gumit égetni. Ez ugyanis arrafelé, de főleg a parkolóban nagyon népszerű
tevékenység lehet, mert gyakorlatilag az aszfalt színét sem lehetett látni a
sok gumiégetéstől. Az egyetem vezetősége megpróbált virágosládák kihelyezésével
gátat szabni ennek a tevékenységnek, de láthatóan minden komolyabb eredmény
nélkül. Ez a fajta időtöltés itt amúgy is jellemző, égetni a benzint ész
nélkül, és azt kell mondjam gyakorlati, emocionális haszon nélkül is. Mert mi
pluszt adhat egy vadiúj csúcstechnika egy olyan környezetben, ahol a parkolóban
még legalább hat ugyanolyan áll. Az utcákon meg még hat. Se felvágni nem lehet
vele, se élvezkedni, bár az utak minősége arrafelé kiváló, olyan, amilyet a
németek szeretnének építeni autópálya gyanánt. A lámpától-lámpáig és
fekvőrendőrtől-fekvőrendőrig gyorsulgatás, parkolóban gumiégetés egy idő után
meg unalmas. És idegesítő is. Ez már az. Amikor sétáltunk vissza (már
egyáltalán nem volt vmi jó kedvem), a Range Roverhez hasonlóan egy Ford Mustang
(legújabb modell, de vmi speckó kisszériás tuning) zúgott el és vissza. Meg se
piruláztam. Mint ahogyan az egy utcával arrébb ugyanezt játszó Audi R8-ast sem,
és az azutáni utcán szintúgy ezt játszó Nissan GTR-t sem. Üvölthetett ott a
mennyei V8, de ez a fajta autózás már régen nem az autók, a technika
szeretetéről szól. Ez már a gazdagság magamutogatása. És senki ne higgye, hogy
akár az M5-öst, az R8-ast vagy a Mustang-ot irigyelem tőlük. Kellene a fenének.
Így meg pláne. Ezen a ponton csalódtam Moszkvában. Ez már régen nem az én
világom és bennem visszatetszést kelt. Ekkor értettem meg, Moszkva sosem lesz az
a város, ami tetszeni fog. Lehet, hogy én jöttem nagyon lentről vagy nagyon
távolról, de Moszkva nekem egyszerűen túl-túl-túl.
Az
egyetemtől, ha nem lett volna elég a burzsujkodásból a (moszkvai) Swiss Hotel tetején
lévő City Space Bar-ba mentünk. Már az odamenetel is vicces volt. Metróval mentünk,
de nem volt aluljáró a szálloda felé. (A zebrát el kell felejteni, nincs, mert
egy 2x4 sávos úton ez kivitelezhetetlen.) Szása szentségelt is. Én lakonikusan
megjegyeztem, mégis mit gondolt, oda mindenki autóval jár… …csak mi megyünk oda
gyalog. Szása motivációja egyébként az volt, hogy minden külföldi barátját
elviszi oda, terve pedig az, hogy a bárban rendelünk vmit – nem túl sokat – és inkább
élvezzük a panorámát, ugyanis 140 méter magasan van és 360 fokos panorámával
rendelkezik; csodás onnan a lenyugvó nap fényében aludni térő Moszkva. Mint az
ilyen helyeken általában lenni szokott, nem lehet csak úgy beállítani, Szása
8-ra foglalt asztalt, továbbá dresszkód van. Amit még tudni kell a City Space Bar-ról
az az, hogy a világ 50 legrangosabb bárjának listáján a 32-ik helyen áll. Oroszországban
nyilván az első. (Ami engem meglepett: az első 10-ben benne sem volt Dubai, de
még az első 20-ban sem. Az meg főleg érdekes volt, hogy a fent említett első
20-ban pár kivétellel csak európai bárok szerepeltek.) Nézegettem a menüt és
mondtam Szásának, felejtse el, felőlem mehetünk is, itt egy sör annyiba kerül,
mint egy hónapi kajapénzem. Azt mondta, a vendége vagyok, de halkan hozzátette,
azért csak szolidan, elvégre a panoráma miatt jöttünk. Az itallapot tanulmányozva
feltűnt, hogy borok nem voltak benne, kértünk hát egy olyat is. Kinyitva és az
első (francia) bor árát megnézve rögtön eszembe jutott öcsém a „prosztó” 50.000
Forintos Dom Pérignon pezsgőjével. Az a bor ugyanis 15.400 Rubelbe került
(750ml). Gyorsan lőttem róla egy fotót, sajnos a nevét elfelejtettem, és a
fényképen sem látszik. Volt Tokaji Aszú is, ’93-as 6 puttonyos és, 2006(?)-os 5
puttonyos, mindegyik palackja 6000 Rubelért. Hátradőltem és csak nevettem. Ott
ültem a „világ tetején”, egy valós világ, egy felfoghatatlanul gazdag világ
tetején és már csak mosolyogni tudtam. Mennyire távoli világ ez. A mellettünk
lévő asztalnál két láthatóan dúsgazdag nő ült, az egyik kezén az ékszer többe
került sztem, mint egy autó, Szása mögött egy angol, láthatóan milliárdos,
amögött meg egy orosz pár, a srác Bentley slusszkulcsot lóbált, egyből
megismertem a szárnyas jelvényt. A nők egyébként még szépek sem voltak,
Voronyezsben az utcán ezerszer szebbek és ízlésesebbek járkálnak. Rövid
tanakodás után egy salátát és sört rendeltünk, a pincérek mintaszerűen hozták
ki mindegyiket. A saláta nem volt vmi nagy szám, a sör viszont finom volt. Ültünk
ott vagy egy két órát, nézegettünk lefelé, beszélgettünk, majd Szása szólt,
fizetni szeretne. Kártyával tervezett fizetni, de elsőre visszadobta a kártyát.
A pincércsaj, aki odajött beszédbe elegyedett Szásával, ill. fordítva. Aranyos
és láthatóan tájékozott volt, de amin csodálkoztam: egy erős átlagost adtam
volna neki (a csajnak term.); szépnek nem neveztem volna. Nem hiszem el, hogy
nem találtak volna ide egy bombázót. (A többi pincércsaj is átlagos volt, még
magyar viszonylatban is.) Lehet, hogy direkt?
Kilépve
egy percnyi sétán belül két fekete Escalade-t láttam a parkolóban és még
legalább egy elment mellettünk. Thomas meister meg fog kövezni ezért de, már
nem tudtam nekik örülni. Túl sok van belőlük túl "kicsi" helyen ahhoz, hogy
kuriózumként tekintsek rá, bármennyire is tetszik. Az egyikkel, amelyik a
szálloda előtt állt, készült kép; jópofa: a szálloda, a Cadillac Escalade és én
öltönyben. Azért jellemző, hogy az Escalade állt a parkolóban, az utcán – el lehet
képzelni mik állhattak bent/lent a garázsban…
Harmadik nap – amíg
a lábam a térdemig le nem kopik…
A
„korai” kelés után megreggeliztünk és metróval elmentünk az egyik legnagyobb
haditechnikai parkba, pontosabban II. VH-s emlékparkba. A bejáratnál megállapítottam
magamban, két óra és mehetünk is, de ahogy lenni szokott korai volt az „öröm”.
Mert az orosz a megtévesztés nagy mestere, ahogy haladtunk, ástam, verekedtem
magam előre a sok ágyú, tank, bunker, géppuska stb. között, úgy nőtt a múzeum
területe. Nemhogy nem akart vége lenni, de egyre inkább úgy tűnt, hogy nincs is
vége. Mert ott aztán volt minden. Az eleje valóban csak II. VH-s technika, de a
vasúti ágyúktól kezdve az Il-2-esig minden. Volt Messzer is, mégpedig egy
F-2-es. A szárnyához hozzá lehetett férni, jó volt megtapogatni. Mert egy
Messzer az Messzer. Kidolgozottsága, az a tipikus ötletes, precíz német
tervezés és gyártás eredménye ég és föld a kiállított szovjet vadászgépek
láthatóan tömegtermelésre tervezett konstrukciójához képest. És a Messzerből
mégis többet gyártottak… A páncéltörő ágyúkon csak átfutottam, de feltűnt, hogy
kettő szovjet kísérleti pct. ágyú volt. Akit az ilyenek érdekelnek (jobban) itt
a paradicsomban érezheti magát. A fedett rész végében II. VH utáni repülőgépek,
helikopterek. A Mi-24 kötelező, mint ahogy a Mi-8 is, és a fotó is velük. Nanáá!
Volt viszont Szu-15-ös is, hogy az mekkora egy dög! Mint két Mig-29-es! Volt
ezenkívül Szu-17, Szu-25, Mig-15/17/21/23/29, Kamov Ka-26 és -25. A szovjet
oldalon harcoló harckocsikból, rohamlövegekből meg minden. Ami nekem extra
volt: ISZ-3, Sherman, kétéltű orosz harckocsik. És a sor folytatható lenne.
Az
orosz múzeumtervezők egy nagy dilemmával szembesülhettek anno, mert hát hogyan
is lehetne Moszkva közepén, a folyótól messze egy haditechnikai parkban
kiállítani, megemlékezni a II. VH haditengerészetéről is?! De megoldották.
Olyan oroszosan. Ástak hát egy hatalmas medencét, és abban „úszkálnak” a
torpedóhajók, monitorok stb. Ekkor már úgy éreztem, a térdemig kopott a lábam,
de a susnyáson túl még mindig volt látnivaló. És nem is akármilyen! Elszeparálva
volt ugyanis kiállítva a Japán Birodalom haditechnikája. A repülőket egy
Ki-48-as és egy Ki-43-as képviselte, a harckocsik felhozatala szinte teljes
volt, igaz a japánok nem is gyártottak vmi túl sok félét, bár azok is szánalmas
bádogdobozok voltak.
Itt
szerencsére már vége volt a múzeumnak. Sztem a tervezők is érezték, hogy ennél
többet képtelenség megnézni, felfogni meg pláne.
A
nap azonban még nem ért véget, mert találkoztam, találkoztunk Vitalijjal.
Odaadtam neki a marcipánt és a Sportszeleteket, amiket még márciusban hoztam
neki Magyarországról. Jót utaztak, de hűtőben voltak, nem lett semmi bajuk,
jóízűen neki is látott elfogyasztásuknak. Felesége persze vacsorával és illő
megvendégeléssel várt minket. Szásával jót sztorizgattak, pedig most
találkoztak először. Viszont ideje volt menni, össze kellett még rámolni, mert
másnap reggel indul a gép. Haza.
Do szvidanyjá
Mászkvá! Szia Budapest!
Hajnali
03:55-kor kelés, mindössze 2 órát aludtam. A taxival szerencsénk volt, mert
olyan korán szinte senki sincs az utakon, de még így is egy óra volt az út a Seremetyevó
reptérig. Mivel ott volt végre net, bekapcsoltam Victort. Mint az várható volt,
Maria írt is. Méghozzá egy elég pofátlan és felháborodott levelet. Nem
terveztem rá még válaszolni se, de pechemre megmutattam Szásának. Benne viszont
pillanatok alatt felment a pumpa, szinte ordítva mondta, hogy most pedig
válaszolni fogunk neki, meg… (és ezt most nem idézném). Láttam rajta, szinte az
agyvérzés kerülgeti. Próbáltam csitítani, az egész nem ér annyit, meg már ciki
volt, elvégre reptéren vagyunk, de csak mondta… Akkor oké: mondta, írtam. A
stíluson csiszolt egy kicsit, kifent, éles, húsig hatoló lett. El is küldtem
neki, hadd szeresse. Szása azért hozzátette a vége felé, kissé lenyugodva, hogy
ha ezt Galinának küldte volna, másnap biztos bemegy és elrendezi a fejét. Galja
ugyanis tett már ilyet – nem is egyszer.
A
Moszkva-Prága járat az Aeroflot egyik Airbus A320-asa volt. Az Aeroflot
kiszolgálása, gépe a legjobb volt, amivel eddig utaztam, csak ajánlani tudom. Prágában
esett az eső, hideg volt, de volt szabad wifi és konnektor is, így hamar
megbarátkoztam a várossal. A gép Budapestre két óra várakozás után indult. A
típusát elfelejtettem, a repülőút egy kis turbulenciától – amit felettébb
élveztem – eltekintve sima volt.
És
akkor végre megérkeztem…
Nincsenek megjegyzések:
Megjegyzés küldése