OMEGA Red Star in Moscow avagy a cél: MOCKBA!!!

2013.02.26.

 

Ami azt illeti, újabban ritkán írok bejegyzést. Ez talán annak is köszönhető, hogy egyre több minden válik rutinná. Ez esetben azonban nem erről van szó. Túl sok minden történt mostanában és túl gyorsan. Az egész a meteor közeledtével kezdődött. (Nem mintha közük lenne egymáshoz, bár ki tudja…) Ha már meteor. Az orosz humorra jellemző, hogy azonnal mém lett belőle és két aranyos és vicces történet kezdte meg keringését a Föld nevű bolygó eme vidékén. Ugye ez február 13-án történt. Az egyik szerint az orosz férfiak annyira szeretik asszonyaikat, nőiket, hogy még a meteorokat (csillagok híján, bár ha jobban belegondolok, jó „nekünk” a meteor is…) is lehozták az égből. Ez volt az aranyos. A másik inkább vicces. Az orosz autókban biztonsági szempontból van fedélzeti kamera, szinte mindenki vesz pénztárcájának, anyagi lehetőségének megfelelően egyet, amit használ is. Sok hangot is vesz, nem csak mozgóképet. A hullócsillag jövetelét számtalan, éppen úton lévő kamera is felvette, sok hanggal együtt. A videókat persze mindenféle portálon megosztották, így eljutott az USA-ba is. A történethez tartozik, hogy az oroszoknak különlegesen bő szókincsük van, már ami a káromkodásokat illeti – akárcsak nekünk, magyaroknak. Azokon a videókon, amik hangot is felvettek, gyakran hangzik el a következő: „Bljáágy”. No, most sok amerikai – és legyünk őszinték, nem neheztelhetünk ezért rájuk – azt gondolta, ez a meteor szó orosz megfelelője. Pedig valójában ez egy káromkodás, körülbelül a magyar „A pics@ba!” kifejezésnek felel meg. Amikor először hallottam, jót nevettem rajta! Bljágy=meteor, hihih! :) A másik viccesnek induló történet a híres-hírhedt mustáros. Azt még otthon, Magyarországon mondták, hogy az orosz mustárral vigyázni kell, mert erős. Volt itthon virsli, mustár is, éppen nem mentem be, így, miért is ne, kipróbáltam… …egyszer… …és alighanem utoljára is. Nem vagyok erőspista-mániás, de néha szeretem az erőset, viszont ami az orosz mustárt illeti, ezzel vallatni lehetne. Aljas egy massza, mert először csak sunnyog valahol a virslifalatkák között, majd aztán hirtelen olyan erős lesz, hogy az vmi elképesztő. A légutakat azonnal tisztítja, de marja is, lélegezni szájon át lehetne, de vizet inni (vedelni) muszáj, a nyelvemet már nem érzem és utána órákon keresztül csak remélem, nem marta szét teljesen. Most már tudom, miből készül a fogorvosok érzéstelenítője… Atombrutál cucc!

Egyik este keresgéltem a jútúbon, és véletlenül rábukkantam egy rendes bolgár barátunk csatornájára, aki szorgalmasan töltött fel OMEGA dalokat. Hamar világossá vált számomra, hogy a látszattal ellentétben nem csak úgy „töltögetett fel” dalokat, hanem komplett albumokat tett fel. No, persze nem sorban, mert a YT cenzora mindenkit figyel. Bolgár barátunk azonban túljárt a cenzorok eszén, keleti-mentalitás, no! Amikor rájöttem, mekkora kincsre bukkantam, azonnal elkezdtem előkeresni Victor memóriájából, mely’ albumokra vadászom régóta. A srác nagy Omega-mániásnak tűnhetett, vagy csak rámosolygott a szerencse és ő továbbadta ezt a mosolyt, mert sok olyan albumot is feltöltött, amik puszta létezéséről sem tudtam. Ezek túlnyomórészt angol és német albumok voltak. Naná, hogy nekiestem letölteni, konvertálni, rendezni őket. És persze javítani, mert bolgár barátunk nyilván szenvedett egy sort a magyar nyelvvel, de ez érthető. Victor letölt és konvertál (de imádom ilyenkor, hogy ilyen erős!) én meg átnevezek, album-borítókat keresgélek. Jó móka, már régóta terveztem a zene mappa ezen részének „rendbetételét”. Soká, de végeztem, öröm most ránézni a rendezett mappákra, albumonként borítóval, minden szám helyes, magyar címmel, karakterekkel. Fel is másoltam a telefonra, ha lesz időm, hallgatom…

Időm persze nem volt, mert elszabadult a pokol az irodában. Február végéhez közeledvén már előre tervezgettem, mikor lenne érdemes hazamenni, új vízumot kérni. Szásával fel is kerekedtünk egyik nap, irány a vasútállomás, mi-mennyi-mikor. Előtte kiszámoltam, hogy ha az ideút ennyi volt, akkor 10% ráhagyással, mennyi lesz Rubelben az oda-vissza út – vonaton. Hogy ki ne csússzak az időből, írtam Vitalijnak is Moszkvába, mikor ér rá. Aztán jött az első és legnagyobb pofáraesés az állomáson. Az elfele jegy kb. 25.000 HUF volt. Szása érdeklődésére a pult mögötti néni is ennyit mondott – csak éppen Rubelben, ami azt jelenti, hogy a hazaút három és félszer annyiba kerülne. Ez azontúl, hogy pofátlanul sok, érthetetlen is és számomra, plusz nekem, itt és most megfizethetetlen. No ebben a pillanatban nagyon nem lett jó kedvem, mert tudtam, sürgősen cselekedni kell. Az országot el kell hagynom 28-ig, a vonat kilőve, marad a repülő, de annak is bele kell férnie a keretbe. Szása viccelt, hogy szerinte gyalog ha most elindulok… Aztán kurta és meglehetősen goromba válaszomra belátta, ez most nagyon nem az az idő, amikor viccelni lehet, viccelni kellene; elnézést kért. Otthon nekiestünk tervezni, mit lehet ilyenkor tenni. A repülés két okból is rossz alternatíva volt. Civil repülőeszközzel még sosem repültem, így fogalmam sincs, mit és hogyan kell csinálni repülés előtt, becsekkolás, stb. A repüléstől nem félek, szerintem az lesz a legjobb része, hisz’ a repülést magát imádom. A másik a csomagok. Úgy terveztem, hogy az összes kifejezetten téli ruhát hazaviszem magammal két bőröndben, amik közül az egyiket otthon is hagyom. Ez most bukta, mert max. 25 kilót vihetek magammal, többért fizetni kell. Viszont nem volt más választásom: repülő. A közvetlen járatokra jegy megfizethető összegért már régen nem volt persze, így az átszállás is garantált. Szása szerencsére talált egy „lyukat”. (Ziegler: A lyuk majd jön…”) Átszállással: Moszkva-Riga-Budapest. Olcsó is, gyors is. Ekkor kezdett jobb kedvem lenni. Másnap aztán elromlott minden. Elrontották. Ugye az első on-arrival tréninget törölték, azon nem tudtam részt venni. Most jött az ukáz: menni kell. No, fasza, ez hiányzott. És persze, naná, tuti, hogy üti a repülés dátumát! Már csak ez hiányzott… Próbáltam így, próbáltam úgy, de a klub hajthatatlan maradt, mennem kell. Pedig nincs igazuk, mert nem kötelező. Viszont Isten nem bottal ver, hatalmas öngólt rúgtak maguknak, de ezt akkor ők még nem tudhatták, mint ahogy én sem azt, hogy micsoda fegyverhez jutok a tréning alatt… Szásával sikerült megügyezni, hogy a repülés később legyen, szerencsére így sem kerül többe. Szegény Vitalijt már másodjára zaklattam olyan kezdetű levéllel, hogy „Elnézést, változik a program”. Rohadt égő és kellemetlen. A tréninget Vlagyimirba írták ki. Potom 800 kilométerre Voronyezstől… A hely állítólag szép, északkeleti irányban van Moszkvától, azaz ott még egy ideig tombol a tél. Az ún. aranygyűrű tagja, azaz a Moszkvát övező, megmaradt ősi, híres városok egyike. Az odaút körülbelül egy nap. És persze ennyi vissza is. Az út megszervezésével, pontosabban szervezetlenségével az Interakcija megint bizonyította felelőtlenségét, inkompetenciáját. Elfele és visszafele is 2-2 jegy kellett, egy Voronyezstől Moszkváig, majd Moszkvától Vlagyimirig és ugyanez vissza. A helyzetet nehezítette, hogy természetesen nem ugyanarról a pályaudvarról indul a vonat, mint ahová érkezik. A dolog pikantériája, hogy a vonat/busz/repülőjegyeket megtérítik, de a metro és egyéb helyi közlekedéssel kapcsolatos költségeket nem. Így tehát mínusz 50+2X13 Rubel nekem. Tudom, nem sok, de akkor is! Amit vártam a tréningtől: szokásos rizsa az emberi jogokról, mit hogyan kellene tenni, hogy a világot színesebbé és szebbé tegyük blá-blá-blá stb… Ezek miatt abszolúte semmi kedvem nem volt elmenni, utazni ennyit. A szervezőktől kaptunk némi információt, ez elégnek is bizonyult. Visszatérve a jegyek kérdéskörére, és a klub „professzionalizmusára”, vettek nekem 3 jegyet… A Moszkva-Vlagyimir hiányzott. Amikor Maria megvette a hármat – komikus volt, ahogy szórakozott a géppel, ill. az vele – azt mondta, vegyem meg a hiányzót majd én, ott. Amikor elmondtam ezt Szásának, láttam rajta vmi meglepettséget és kétségbeesést. Nem mutatta, nem akarta mutatni, de tudtam, ez nagyon gáz lesz így… Dühtől tajtékozva hívta fel a „főnökasszonyt”, hogy azért adjanak már vmi infot. Adtak is, szépen leírtunk mindent. A történethez tartozik, hogy esély sem volt arra, hogy Vitalij segítségét kérjem, egyfelől volt egy esténk elintézni mindent, másfelől a vonatom a munkaidő kellős közepére ért be Moszkvába. (Azért tök jó, hogy így „megbeszéltünk”, „egyeztettünk” mindent a klubbal…) Persze, lehet mondani: kérdezd meg! De aki járt már Moszkvában, az tudja, az emberek sietnek, a tömeg hatalmas (10 milliós város!!!), gyorsan beszélnek – mint a fővárosokban mindenhol – és a pultoknál a zárt ablak miatt még egy orosznak is sokat kell visszakérdezni. Azt meg teljességgel el kell felejteni, hogy belföldi vonatos ablaknál vki beszél oroszon kívül más nyelvet! (Voronyezsben, a pályaudvaron a nő még a latin betűket sem tudta elolvasni, értelmezni. Nem baj ez, hisz’ nálunk sem várható el, hogy a vasutas tudja példának okáért a cirill vagy akár az örmény ABC-t. Csak tény.) Ezeket persze a klub nem vette figyelembe, egyáltalán nem érdekelte őket élek-e vagy sem. Szása tehát nekiállt felkészíteni az útra. Jegyzetekkel, tanácsokkal. Minden egyes pont után SMS-t kellett írnom neki, hol járok, megvan-e a cél stb. Egy pontot azonban nem tudtunk előre tervezni és ez a jegy megvétele volt. Ez volt az, amit nekem kellett egyedül megoldani… A telefonokat feltöltöttem, összekészültem mindennel, tusolás, és indultunk is a pályaudvarra.

Az első stáció: az út Moszkvába

Szása tehát „feltett” a vonatra, ami el is indult a kiírás szerint 19-én 21:20-kor. Hálókocsis volt, ami ez estben azt jelenti, hogy két-két ágy van egymás mellett, velük szemben még kettő; végül is az egész vagon nyitott, tehát nincs szeparálva. Szása elmondta, mik a játékszabályok, trükkök az alsó és a felső ágy esetén, mit hová tegyek stb. Apró dolgok ezek, de nagyon hasznosak. Aludni alig tudtam, naná, hogy a meleg miatt. Attól nem kellett tartanom, hogy máshová megy, mert a cél Moszkva-Paveleckaja volt. 07:55-kor, másnap. Velem szemben, túloldalt egy szimpatikus fiatal család utazott: fiatal srác, aranyos felesége és egy 4 év körüli fiúcska. Volt időm gondolkozni. Kezdtem – ha nem is megérteni, inkább – megérezni, milyen az, amikor „az oroszok utaznak”. Más érzés ez. Nekünk furcsa. A távolságok hatalmasak, hiába robog a vonat 130 km/h-val, a tér hatalmas, felfoghatatlan. Más értelmet nyer itt 100 km. Érdekes tapasztalat az is, hogyan utaznak az oroszok. A férfiaknak ez nyilván könnyebb, sokkal. (Bár azért meg kell jegyezzem, itt is van nehézség bőven, főként annak, akinek öltönyben kell leszállnia; képzeljük csak el…) De az a leleményesség, ügyesség, rutin vagy nem is tudom micsoda, ahogy az orosz lányok, nők, anyák felülkerekednek az olyan egyszerű problémákon, hogy hogyan legyenek egyszerre csinosak, de férjenek el egy bőröndben sminkkészletestül; no, az vmi egészen elképesztő. Olyan természetes ügyességgel oldanak meg mindent. Ilyen volt, amikor másnap reggel ideje volt felkelni. És hát fel kellett kelteni a fiúcskát is. Istenem! Olyan aranyosan aludt, mint egy álmos kis béka, összekuporodva, lábait behúzva. Az ébresztés technikája viszont egyszerre volt hatékony és kíméletes. Az anyuka – nem lehetett több 26 évesnél – halkan énekelt neki egy dalt, cirógatta, így hát a kis béka csak felkelt. :) A férje közben rendezte az ágyakat, csomagokat, tartotta a takarót, ha éppen felesége átvette a nadrágját stb. És ne gondolja senki, hogy ez egy rendkívüli család volt. Csak „egy család” a sok közül. Miközben anyuka vacsorázott a gyerkőccel, apuka vmi gagyi netes játékkal játszott, majd miután a fiúcska elaludt, megnéztek egy filmet anyuka táblagépén. Aludni tért mindenki, szerencsére a meleg ellenére nekem is sikerült aludni egy keveset, bár leginkább próbáltam elaludni.

Másnap rendre meg is érkeztünk, kezdődött a legnehezebb meccs. Kiindulási pontom a Paveleckaja metróállomás. Sikerült is letalálnom, a helyes irányt is megtaláltam. A moszkvai metró annyira nem vészes abban az esetben, ha nincs akkora tömeg és van „B” terv is. Nekem persze volt „C” is. Szerencsém volt, a reggeli csúcsidő ellenére a tömeg elfogadható mértékű. Megvettem a metrojegyet, el-vissza, ahogy Szása tanácsolta; ti. ha elnézem a megállót, fel kell jönnöm, ami újabb jegy, sorbanállás, idő… Ez volt az első sikerélmény, tehát meg tudom csinálni. Megértettek, megértettem, irány tovább a Kurszkaja állomásra. Ez is megvan, közben szorgalmasan írom az SMS-eket Szásának. A Kurszkaja állomáson az volt a terv, hogy átmegyek a Csikalovszkaja megállóba – gyalog, ott fel a felszínre és a főnökasszony által megadott boltok egyikében, vagy a sofőrtől direkt megveszem a buszjegyet, felszállok a buszra és kész. Nem tűnt nehéznek. A Csikalovszkaja megtalálása nem volt egyszerű, de megvolt – eddig Szása terve. Felérve a felszínre a következő kép fogadott: nagy, látványra is vasútállomás, busz sehol, ellenben elég hideg van, teljesen tükörre fagyva minden, óvatosan lépked mindenki. Gondoltam, nem baj, csak itt kell lennie annak a boltnak vhol! Kb. fél órát bolyongtam a környéken bolt sehol, buszból is csak városi, távolsági nincs. Hát ennyit a jótanácsokról… Azért nem adtam fel, bementem egy virágboltba, megkérdeztem őket, de nem hallottak ilyen boltról, és távolsági buszról sem. Aha. Két lehetőség van: benéztem a felszínre jövetel helyét, vagy rossz infót kaptam. Kezdtem az első ellenőrzésével, de minden stimmelt. Akkor a második… Kösz, Milana! Nem volt más hátra, irány a váróterem, meg kell próbálnom jegyet venni. De előtte írok Szásának; egyetértünk: vonat. Ez kb. 10 fele volt. A pályaudvaron megannyi ember, sok a nem orosz. A biztonsági kapuknál belügyesek. Kutyás rendőrök járőröznek időről időre, látszik, az eb nem csak sétál, orra „szolgálatban van.” Az egyik ablak mögött egy szimpatikusnak tűnő nő ül, összeszedem gondolataimat, erre eltűnik. Kezd melegem lenni. Kis idő múlva visszajön, azonnal odamegyek, elmagyarázom neki mit szeretnék, csodák csodájára meg is érti. Az aztán végképp csoda, hogy én is, amit ő mond, igaz sokszor vissza kell kérdeznem. Nagy a zaj, az üveg miatt alig értem, meg hát az én oroszom sem tökéletes… Két lehetőségem van vonattal eljutni Vlagyimirba. Mindkettő „túl késő”, azaz nem érek oda a megadott időre, azaz 14:00-ra Vlagyimirba. Ezt elkönyvelem a nem érdekel kategóriába. Az egyik lehetőség egy korai – 12-körül induló – vonat, de a Kazanyszkaja pályaudvarról, innen jó messze. No azt már nem! A másik, egy 16:45-kor, de innen. Nincs mit tenni, megveszem ezt. És akkor most mi a fészkes fenét fogok csinálni 10-től 16-ig? Közben ír Milana is. No, nem az érdekli, hogy megvagyok-e, hanem vmi bankszámlaszám vagy mi. Nem válaszolok neki, erre ír újból. Ez csak azért rossz, mert kezd merülni csóri Nokia, és nekem még hátra van az út fele. Nem tudom lerázni Milanat, ír még vagy 3 SMS-t közben az akksi 3-as szint alá csökken. Megírom Szásának a vonat adatait, jön a válasz: megnézte, ok, létezik, megy is, de legyek óvatos, mert Vlagyimirban csak 2 percet áll majd, tehát előtte készülődjek össze. További tanácsokat ad: keressem meg a várótermet, elvileg van TV, próbáljak pihenni, de ne elaludni, a csomagokra, iratokra nagyon vigyázni. Az akksi 2-es alá csökken. Ha hazamegyek Magyarországra, bármennyibe kerül, ki KELL kódoltatnom a Sony-Ericssont!!! A várótermet megtalálom. TV sehol, de van így is néznivaló. A WC előtt kaukázusi bevándorlók ülnek. Egy horda. Van Alfa-hím, megvan az „öreg”, 2-3 nő, akiknek takarítani kellene, de ehelyett ülnek és fecsegnek, az orosz főnök időről időre jön és utasítja őket munkára (mert ugye dolgozni jöttek a fővárosba!?), de amint eltűnik vissza a hordához. Van további kb. 6 ember akik rendre cserélgetik a helyeket, ők a „figyelők”, közben alszanak, elterülve 4-5 széket elfoglalva, szotyolát köpködnek szerteszéjjel. Ismerős kép, ugye? És ne gondolja senki, hogy ők átutazók, egyiküknél sincs még csak egy kézitáska sem. Amint megjelenik egy rendőr – a kutyástól különösképp’ félnek – páran eltűnnek a WC-ben. Láthatóan az oroszok nem közösködnek velük. Miért is tennék, haszontalan, most még megtűrt tagjai a társadalomnak. Undorító ez a semmittevés, naplopás. Néha egyikük eltűnik, hoz vmi szemétkaját a közeli gyorsétteremből, vagy nekiáll bóvlikat osztogatni az utasoknak. Érdekes taktika, hogy odaadja, otthagyja, majd kicsivel később jön a pénzért. Tart a móka addig, amíg nem jön a következő rendőr. Az igazoltat párat eme dolgos emberek közül, de tenni nem tesz semmit. Akár hogy is nézzük, a tények magukért beszélnek. (Nem orosz) Felmérések szerint a moszkvai bűncselekmények 40%-át bevándorlók követik el, holott számuk elméletileg 200.000, gyakorlatban inkább két millió. De az orosz rendőr tudja jól, odafent semmibe sem kerül új törvényt, eljárást alkotni. Ami engem illet, sajnos nem lepődök meg a helyzeten, de szívből kívánom az oroszoknak, hogy meg tudják oldani ezeket a problémákat úgy, hogy az egyszerű orosz embernek legyen jó. Eszembe jut, az Omega a telefonon. Elő tehát a Sony-Ericsson-nal! Közben nézelődök, két óra után nagyon kényelmetlen már a pad. A pad, amik között a távolság nem ugyanannyi. Először azt hittem tervezési hiba, de rájöttem: azért van ez így, hogy aki nagyobb csomaggal van is le tudjon ülni és a csomag se legyen messze. Nézelődöm, nem túl felemelő érzés várakozni tudván, hogy még hátra van 4 óra… Éhes nem vagyok, csak álmos, de itt nem szabad elaludni! Mások megteszik, én nem. Közben jön újra 4 rendőr, szokás szerint oldalukon pisztoly és az elmaradhatatlan „tömörített marxizmus”. Egyikük odamegy a fekvő alfahímhez és megböki a tonfával. Két baj van: sállal eltakarja az arcát és 4 helyet is elfoglal azzal, hogy elfekszik – bár senki sem akar hozzájuk ülni. Feltápászkodik, láthatóan nem most találkoznak először. Megállapítom, erős akcentusa van, nem is értem, amit mond. Értelmiségi munkavállaló, no. Biztos a kiváló angol-tudása miatt jött ide…

De lassan telik az idő. Cserélődnek az emberek körülöttem, öltönyös orosz férfi jön, leül, lap-topján vmi komoly programmal dolgozik, tele számokkal, képletekkel. Elmegy, egy szőke középkorú nő ül mellém, reflexből a jobb kezét nézem, nincs rajta gyűrű. Középosztálybeli lehet. Sokat szenved egy konzervvel, majd megkér, vigyázzak a csomagjára, elmegy és kér egy konzervnyitót. Kisvártatva visszajön; konzervnyitó nélkül. Leül és gondolkozik, majd megint megkér és elmegy a szemközti szuvenír üzletbe. Ekkor hasít belém a gondolat: ott van konnektor! Nálam van töltő, ha megkérem őket, sztem tölthetem ott a Nokiát 5-6 percig. Mi az a tölteni oroszul? Upsszz. Keresgélem a szavakat. Kb. megvan mondanivalóm lényege, remélem megértenek. A nő viszont csak nem jön vissza. Aztán visszajön, megint nyitó nélkül persze. Kérdezi, van-e nálam kés, bicska. Van, persze. Nyitom ki neki a konzervet, próbálom nem magamra borítani az egészet. Halkonzerv, kezdek éhes lenni az illatra, de sietek vele. Kínál, de csak a szalvétát fogadom el, amivel a kést megtörlöm. Megyek is a szuvenír boltba, sehol egy vendég, ez jó. Furcsa kérésemet megértik, hálából veszek náluk vmi apróságot. Vennék matrjoskát is, de az itt nagyon drága, Voronyezsben olcsóbb. A telefon újra 2-es, ez talán elég lesz a vonatig, ott meg van konnektor, ha máshol nem, a WC-ben. Eszembe jut, hogy le kell mennem, mert a vágány száma nincs rajta a jegyen. A menetrendi kiíráson sincs a falon. Ellenben a hangosbemondó mond számokat, és igen: elhangzik köztük a platform szó is. Akkor tehát a cél: vadászni egy helyre közel a hangfalhoz és fülelni. Kb. fél óra, mire egy relatíve jó helyem van, megérteni így is nagyon nehéz. Az én vonatomat még nem mondják be, próbálom a menetrend alapján megérteni, melyikről mennek azok. Eleinte nem értem a rendszert, de aztán leesik: itt nem csak a távolsági vonatokat mondják be, hanem az elővárosiakt is. Ja, itt ilyen is van?! Taktikát váltok, először sétálok egyet és megnézem, melyik vágány merre van, és utána hallgatózom. A terv jó, beválik. Sokára de mondják ez enyémet is. Meghallgatom egyszer-kétszer-háromszor. Kb. 10-szer. Első vágány. Egyszerűnek tűnik, de recseg-ropog a hangosbemondó, előttem emberek, lárma és kezdek én is nagyon fáradt lenni. Hát akkor irány a vonat! A kocsi előtt, mint mindig, egy kalauznő (pravadnyica) áll, elkéri az útlevelet, jegyet, ellenőrzi, majd megismétli a hely számát és felenged a vonatra. A vonatba lépve egyből feltűnik, más, ez sokkal „puccosabb”. A helyekhez jár egy zacskó, benne ásványvízzel és némi elemózsiával. Útitársaim közül két középkorú férfi elég primitív stílusával megöli a jó légkört. Tipikusan azok, akik villognak a technikával, mert városban élnek, de attól még parasztok – a szó negatív értelmében. Talán nem is oroszok, nem tudom. Ránézésre nem az a tipikus orosz arc egyikük sem. Engem kárpótol az ablakon keresztül elém táruló látvány: hó mindenütt, rajta megcsillan a lemenő nap sugara, így úgy tűnik, mintha arany lenne hó helyett. Érdekes a táj errefelé, más mint Voronyezsben, olyan északias. Most először érzem úgy: ez igen: ezért megérte! Ez a táj vmi elképesztően csodás! Oroszország, én így szeretlek!!! Szása utasítását követve korábban menetre készen állok; a vonat a kiírt időre, pontosan célt ér. Elsőként a kísérő száll le.

Az második stáció: Vlagyimir – a „V” betűs városok mind szépek!?

Hát megérkeztem! PRIVJET Vlagyimir! A váróterem hatalmas, az este ellenére rendőrök itt is. Boldogan lépek ki az épületből, érzem, tudom, itt nem lehet baj. Valahogy egyből otthonosan érzem magam. Írok Szásának, hogy itt vagyok Vlagyimirben, megérkeztem. Elküldöm, de utána a Nokia akksija feladja, a hideg nyer. Megtalálom a buszmegállót. Jönnek sorra marsrutkák, trolik, de 5-ös nem. Elmegy már a harmadik 10-es, de 5-ös egy sem. Kezdem azt hinni, nem jár ilyenkor – lehetetlen! Kezd nagyon hideg lenni, elvégre ez még Moszkvától is északabbra van. Mellettem egy szép lány topog. Szerintem ő is az 5-öst várta, de feladja, elindul gyalog. Én kitartok. Csakazértis! Kisvártatva magas, szőke nő jön, mit jön! Kecsesen lépked fényes bőrcsizmájában, szőrmebundában, usankában, tipikus északi szépség. És meghozza a szerencsét is, jön egy 5-ös troli. Azért biztos-ami biztos kérdezem tőle: megye-e a Hotel Zarja felé. Válasza egyértelmű: igen. A trolin itt van jegy. (Voronyezsben ugye nincs jegy a buszokon.) 13 Rubel. Az ellenőrnő láthatóan a nap végét várja, így inkább az előbbi nőtől kérdezem meg kicsivel később, hány megálló a Zarja-ig. Imádom ezt a fajta szép, tiszta tekintetet. Egészen megbabonáz. A hotelnél leszállok, a portás a recepcióhoz kísér. Ott már várnak, szakszerű, gyors a bejelentkezés. Kisvártatva feltűnik egy figura, ennyit kérdez a recepcióstól: „Ő a mi emberünk?” Ő Eduard. Grúz srác, jól beszél angolul, ő a házigazda. Jófej figura. Már az elején feltűnt, hogy mindent megtesz, hogy tényleg jól érezzük magunkat. Keleti vendégszeretet… A vacsorához invitál. Ott már a többi önkéntes javában eszeget, iszogat. Leülök az egyik asztalhoz, egy svájci lány, egy német lány Eduard és még egy figura közé. Ez utóbbi Alexander Mazurkin. Fehérorosz srác. Okos, értelmes figura, nagyon jól beszél angolul, és mint később kiderül, nagyon jól is magyaráz. A vacsora után a másik asztaltól egy majd’ 2 méteres óriás kel fel, magas, szőke srác. Bemutatkozik, és bár angolja kiváló, a német akcentus azért érezhető. Ő Florian, Ausztriából. Már első pillanattól fogva úgy tűnik: okos, értelmes srác. Az is. A túlsó asztalnál nagy mutogatások közepette élénk „vita megy”, naná, hogy olaszok! Hárman is. Lorenzo, a kis Antonio és Valeria. Antonio a szobatársam. Vidám kis fickó. Meglehetősen jól beszél oroszul, bár inkább énekli, mint beszéli. Olasz nyelv, no!

Pár szót akkor az önkéntesekről: kezdeném a germán-vonallal: toronymagasan emelkedik ki köztük Florian. Bécsben született, ott is tanult, sport és még vmilyen szakon az egyetemen. Okos, értelmes. Hova máshová, mint Szentpétervárra ment segíteni egy kórházba, pontosabban szanatóriumba. Az az igazi, tradicionális német a szó jó értelmében; pontos, megbízható, értelmes, egyenes és jó humorú egyén.

Ann-Katrin Berlinből jött, de eredendően vidéki születésű, szülei most is ott élnek. Magas, az a tipikus északnémet típus, szép lány. Viszont a fejét kimosták. Az a tipikus „még több jogot a nőknek” fajta. Mikor elkezdte mondani, hogy nem ért egyet azzal, hogy nőnapkor virágot adjunk a nőknek, nagyon felment bennem a pumpa. Próbáltam neki értelmesen elmagyarázni, de reménytelen. Azzal meg aztán végképp leírta magát a szememben, amikor azt mondta, hogy inkább lenne más, mint német. Kár érte. Berlin a bűnös város…

Volt még egy lány Németországból, olyan semmilyen, jegyzetelős fajta.

A svájci lány érdekes szerzet. Szépnek nem mondanám, de aranyos volt, tipikus svájci. Kis motyójában mindig nála volt svájci bicskája és alma (?!). Az egyetemen oroszt és keleti tanulmányokat tanult. Értelmes, okos lány, bár azért a jó kis schwitzerdütch-csel tudott meglepetést okozni német és osztrák beszélgetőpartnereinek. Pontos bár kissé különc.

Akkor az olaszok. Valéria: alacsony, kissé molett leányzó, hihetetlenül temperamentumos, kreatív és akaratos. Az, hogy rendetlen, és mindig elhagy mindent, késik, gondolom nem meglepő. Szobatársam, Antonio Bari-ból érkezett. Alacsony, mosolygós figura. Elég sportos életmódot folytat, értelmes srác ő is. Lorenzo ugyancsak Itália szülötte, angolul jól beszélt és az oroszt is elég könnyen elsajátítja. Vele sokat beszélgettem különféle dolgokról. A helyzet náluk sem túl rózsás, már ami a munkát illeti. Ő is a munkanélküliség elől menekült az önkéntességbe. Szomorú dolgok ezek.

Volt két francia srác is. Sebastian és Nicolas. Sebastian az Alpok mellől jött, vidám srác, tipikusan francia akcentussal törte az angolt. Nicolas angolul nem nagyon beszélt, mert nem nagyon tudott, azt a keveset is szörnyű francia akcentussal. Az a tipikus konok, keményfejű francia. Ami meglepő volt: a franciákat nagyon nehezen lehetett legyőzni. Az olyan versenyekben, ahol erő is kellett, rendszerint hárman maradtunk: a két francia és én. A csakazértis szellemében velem nagyon nehéz dolguk volt. Európa többi állama gyengécske volt ilyen szempontból. Először csak meglepett, de aztán elkezdtem tisztelni ezt a fajta nyerni akarást. Hihetetlen nacionalizmussal képesek küzdeni. Nemzetük erejét mutatja talán az is, hogy például Sebastiannak két fiatalabb és egy idősebb testvére van.

Volt két szlovák önkéntes is. Rastislav nem volt vmi túl okos figura, viszont az oroszt, mint nyelvet és kultúrát elég jól ismerte. Igaz egy szlováknak ez nem túl nagy kunszt. Másikuk egy lány inkább volt szép, mint okos. Viszont angolul szépen beszélt.

A szervezők közül kezdeném Kátyjával, északorosz lány, aranyos, bár sztem orosz viszonylatban átlagosan szép, ellenben mosolygós lány. Jelenleg Spanyolországban önkéntes. Alexander Belorusszia szülöttje, agilis srác, okos, értelmes figura. Svédországban önkéntes. Humora kiváló. Végére hagytam, pedig talán vele kellett volna kezdeni; Eduard, a vendéglátónk. Fél szemét végig a csoporton tartotta, nagyszerűen szervezett meg mindent, rágcsálnivaló, csoki, tea volt mindig, minden mennyiségben. Tevékenységéről csak szuperlatívuszokban tudok beszélni. Ezer és egy köszönet neki ezért!

A hotel, ahol laktunk a Zarja (hajnal) nevet kapta anno jó régen. Eredendően egy eléggé szocreál épület, de látszik, többször felújították. Ottlétünk alatt is újították éppen. Kora és stílusa ellenére nem lehet panasz semmire. Sajnos nem állhatom meg, hogy össze ne hasonlítsam korábbi, ezirányú tapasztalataimmal. Amikor szakmai gyakorlatomat a Club Tihanyban végeztem feltűnt, hogy a szállodából, mint üzletből csak pénzt lapátolnak ki, de vissza nem forgatnak semmit. Ennek megfelelően eléggé leaggott állapotban volt, pedig elhelyezkedése okán sokkalta többet érdemelne. Összehasonlítva mondjuk a szerényebb környezettel bíró Zarja-val, hatalmas a különbség; a Zarja javára… Ami meglepő volt: a törölközőket, kéztörlőket naponta többször cserélték, mindig friss volt a levegő a szobában, minden tiszta, a szálloda személyzete tényleg kiválóan dolgozott. Az étkező a szálloda méretének felelt meg, az ételek tradicionális orosz ételek voltak, bár összehasonlítva a magyar éttermekkel, vendéglátókkal, az étel mennyisége kevés volt. Viszont finom. Összességében szerintem a célját elérte: olcsó szálloda, korrekt szolgáltatásokkal, csak ajánlani tudom.

A kurzusok során sok dologról szó esett, és szerencsére várakozásomnak megfelelően nem világmegváltó nagy ötletekről szólt. Ellenben sok gyakorlati dologról, hogy és mint kellene tenni az önkéntesnek, és a fogadó szervezetnek. Ami azt illeti, részemről minden rendben, viszont ami az Interakciját illeti, sok vaj van a fejükön.

A városnézés és az azutáni szabad program nagyon jó volt. Vladimir nagyon szép város, de nekem Voronyezs jobban tetszik. A városnézéshez kaptunk egy idegenvezetőt is. Korunkbeli orosz lány, jól beszélt angolul, elvégre angolt tanít. Volt időm vele pár szót váltani. Szimpatikus, aranyos lány. Sajnos a végén hamar elköszönt tőlünk, így nem tudtam neki személyesen megköszönni az idegenvezetést. Most nyomozok az elérhetősége után. Ennyivel minimum tartom, tartozunk neki. Kicsit úgy éreztem, mintha kellemetlenül érezné magát vagy nem is tudom. Jó lett volna még beszélgetni vele…

Összességében elmondhatom, nagyon hasznos volt ez a pár nap, jól éreztem magam. Igaz az utolsó napokra kezdtem beteg lenni. Még Voronyezsben, az irodában kaptam el, csak most jött ki.

A harmadik stáció: A hazaút, avagy így is lehet(ett volna)

A hazaút sokkal egyszerűbbnek ígérkezett, megvoltak az időpontok, és volt időm jó előre szólni Vitalijnak, hogy ráér-e. Persze, mondta, jön, segít. Rendes tőle. Visszafele gyönyörű volt a táj. Vannak azok a pillanatok az életben, amit jó lenne megállítani – örökre. Ilyen volt most is, amikor utazva Moszkvába az ablakon kitekintve előttem suhan el a havas téli orosz táj, hétágra süt a nap, éppen egy főutat keresztezünk, a sorompó lent, a pirosnál egy Cadillac ETC/ESC áll, pillanatokkal később pedig egy félig befagyott folyó felett haladunk át. Alattunk emberek, egy szép lány síléccel a lábán éppen élvezi a napsütést… Egészen elképesztő!

Ahogy megbeszéltük, várt a megadott időben, a megadott helyen. Csodálkozott és ugratott is, hogy csak egy hátizsák van nálam. Metróztunk egy kicsit, majd simán megtaláltuk a vonatot. Újabb SMS Szásának, megvan a második vonat is. A hazaút utolsó stációja egyetlen nehézséget tartogatott, ti. a vonat 06:13-ra ér Voronyezsbe. Nem lenne túl szerencsés átaludni a megállást. A kalauznők azonban figyelnek erre is, nyilvántartják, felkeltik az utast. Én csak keveset aludtam, nem volt gond. Voronyezsben kellemes hideg és persze Szása várt. A hosszú út ellenére nem aludtam otthon semmit, mert fejemben már a következő út járt: HAZA.

13:38 van, ideje készülődni, a buszom 15-kor indul. Hát akkor repüljünk!

Az őrangyalok dolga a legnehezebb, avagy egy téli horgászat tapasztalatai

2013.02.10.

 

Pénteken bábszínházba voltam, bár nem sok hiányzott, hogy erről az alakalomról is lemaradjak, elkésni így is sikerült. Gogol, Köpönyeg című művét néztük meg. Az előadás nagyszerű volt, egyszerűen lenyűgöző! A szünetben azt terveztük, hogy megnézzük a bábmúzeumot, de az első vitrinnél lestoppolt minket egy idősebb nő, szerintem ő is bábszínész, de legalábbis a színházban dolgozik. Megmondom őszintén, nem tudtam figyelni a mondanivalójára, mert figyelmemet elterelte vmi egészen más, de erről majd kicsit később.

Rájöttem viszont vmire. Simon azért ül le annyira sűrűn, mert – amellett, hogy nem veszi észre, mennyire tuskóság – nem bírja. Egyszerűen nem bír 10-15 percet egyhuzamban állni. Erős gyerek, mi?! (Eszembe jutnak Lehel barátom történetei a BP-i állatkertről…) A fent említett nő csak nekem megmutatta a saját kis műhelyét is. Tele volt bábokkal, de az egész szoba berendezése jellemző volt a bábszínházra. Kicsit nyomasztó volt, mert úgy rendezték be, mintha bábok élnének ott, így minden „összenyomta” az embert. Nem tudom ezt másképpen, jobban megfogalmazni. Viszont nagyon ötletes és felettébb kreatív volt, nagyon tetszett. És akkor, ami elterelte a figyelmemet: feltűnt, hogy fiatal, egyenruhás srácok gyülekeznek egy csoportban. Első gondolatom az volt, hogy egyenruhájuk alapján katonák. Viszont ahhoz túl fiatalok voltak. Tudtam, de inkább sejtettem, de egyszerűen nem akartam elhinni, hogy egy egyszerű iskola tanulóit látom. Ez az az érzés, amit talán csak a férfiak értenek meg, az egyenruha érzése. Jó volt nézni ezeket a fiatal srácokat, ahogy „feszítenek” az egyenruhában, elegánsan. Megmondom őszintén irigykedtem, hogy nekem soha ilyen érzésben részem nem lesz, nem lehet. Egyszeriben kicsivé, semmissé válik az ember, pedig csak tizenéves srácokról van szó. Ennyit tesz az egyenruha. Elgondolkodtató, hogy itt ez normális, nálunk meg kevesebbért is beindul a lejáratókampány, militaristának és további „-stának” nevezve az illetőt. Hová lettünk…

Tegnap (szombaton) elkezdtük a másik, maradék szoba rendbetételét, ami természetesen először a „mi marad a végén” nevű játékkal kezdődik. Leánykori nevén szortírozás. Sok felesleges cucc előkerült, és nem kis bosszúságomra olyanok is, amik nagyon jól jöttek volna a konyhai munkálatokkor. Ezt nem mondtam Szásának, de mérges voltam, mert nagyon megkönnyítették volna a dolgunkat. Három csoportot csináltunk: „kell a mindennapokhoz”; építőanyag, festék stb; és kidobandó. Ez utóbbi csoportban aztán minden volt. Két órán keresztül hordtam le a konténerbe. Szása közben elkezdte a festést. Késő délután konditermet terveztünk, de megcsúsztunk az idővel, és pechünkre csak 10-ig volt nyitva, így az edzés elmaradt, helyette elmentünk vásárolni. Én jórészt ajándékokat, Szása egyéb dolgokat. Hazafele gyalog mentünk. A ház előtt először ittlétem alatt elestem; óriásit burkoltam a lefagyott viakoloron. Szerencsére nem lett bajom, és a szállítmány törékeny része is megúszta. Ráfagyott a köd a járdára… Otthon összekészülődtünk a másnapi lékhorgászatra. Az első horgászat itt, Oroszországban! Már alig vártam! A héten vettünk polárcsizmákat. Nagyon jó árban sikerült hozzájutni, átszámítva kb. 6000 HuF volt. Eredeti orosz, szentpétervári gyártmány, az elején és a saroknál szögek a megcsúszás ellen, kivehető polárbelső, plusz kivehető posztó talp és teljesen vízhatlan külső jellemzi. Szuper darab. Az nem is kérdés, hogy fázni nem lehet benne, mínusz 40 fokig garantált a hőtartó-képessége. A horgászbolt, ahol vettük viszont csalódás volt. Kerestem igazi, orosz cuccokat, műcsalikat stb. de a választék kicsi volt, és tele volt nyugati termékekkel. Mondjuk mormiska és egyéb téli műcsalik voltak dögivel, de drágán. Viszont nem csak egy horgászüzlet van Voronyezsben! Másnap, azaz ma reggel 8 után nemsokkal találkoztunk a csapat egyik részével a közeli benzinkútnál. Szása ugyan egy embernek szólt, hogy van itt egy magyar, elmehet-e vele horgászni, de hamar hírem ment, így népes horgásztábor várta a nagy találkozást egy igazi magyar horgásszal – mintha olyan különleges lennék. (Szása megnyugtatott, igen, az oroszok számára – ez még a Szovjetunió hagyatéka – minden külföldi különleges, aki ráadásul horgászik is, az meg pláne…) Szóval népes tábor készült, vodkával, szamagonkával (ez olyan mint a mi pálinkánk, csak az a kerítésszaggató fajta is tud lenni) és persze az elmaradhatatlan saslikkal. Felszerelést az egyik „experte” biztosított. Kezdjük az elején, az autóval. Amivel mentünk egy Renault Latitude volt. Sosem rajongtam a francia autókért, de ez kellemes csalódás volt. Minden tekintetben. Kényelmes (nagyon!) bőrülések, kellemes belső, kívülről is szép. 3,5-ös V6-os motor automata váltó együttes nagyon tudta a dolgát. Ha odaléptek neki, nagyon nagyot tudott lépni és ami meglepő: hangtalanul. Kocsisor előzése is játszi könnyedséggel abszolválható volt. Nyilván nem sportautó, de a hétköznapi autókhoz képest sokkal jobb, minden tekintetben. A tó, vagy inkább tavacska kb. egy órányi útra volt Voronyezstől, északi irányban. Igazából egy útszéli, sással szegélyezett természetes tavacska, víztározó-féleség. Amint megérkeztünk, a kötelező „üdvözlő vodka”, majd mégegy. Feltűnt a másik társaság is, és a szaki. Volt egy kapásuk, Csukakoma viszont meglépett. A módszer, módszerek is megérnek pár szót. Igazából két fajtát próbáltunk. Az egyik rablóhalra. Csukára. Ez nem más, mint egy korong, rajta spulnival és zászlóval. A csalihal lent a lékben, a zászlóval a spulni ki van támasztva, így ha kapás van, a zászló kipattan, messziről is látszik. Az oroszok azonban semmit sem bíznak a véletlenre, az egész tavacskát felaknázták, fejenként 10-12 ilyen kellék volt beélesítve, továbbá messziről is szemmel tarthatták, mert hoztak távcsövet. Igazából az egész tó a miénk volt. A másik módszer a mormiskázás. Különféle csalikat próbáltunk. Az egyik sporttárs az ezüst-mormiska szúnyoglárva együttessel fogott is egy kicsi Csapósügeret, de erre az volt az összes kapás. A letett, korongos módszerrel viszont fogtunk három Csukát. Az itteni Csukák színe egyenesen mesés! Az otthoniak sem csúnyák, de ez a mélyzöldből induló, sárgává váló foltos, pöttyös, kesztyűujjas minta a legszebb, amit valaha is láttam. A megfogott hármon kívül elment még legalább 4. A tó tehát gazdag halakban. Compó és Kárász is lakja, márciusban és nyáron is jövünk még ide. Azt talán mondanom se kell, az egész tavi peca alatt ittunk; nem vizet, vodkát. Hol erre, hol arra, ment a „szto gramm”. Viszont savanyú uborkával és egyéb zakuszkikkal egyáltalán nem ártott meg – nekem legalábbis. (A visszafele vezetést úgy oldották meg, hogy jött még egy társaság a vége fele, akik egyáltalán nem ittak, így három autó, három józan sofőrrel indult haza.) A társaság nagyon barátságos volt. Szása felkészített, hogy „egyszerű emberek” lesznek, így ne lepődjek meg. Hjaa! Ha nálunk is ilyen lenne az egyszerű ember kategória! Vannak pillanatok, amikért megéri élni. Ilyen az, amikor egy kb. 60 éves horgásszal örömtáncot jár az ember a jégen, egy kifogott téli Csuka után. És nem az alkohol miatt, hanem az örömtől. (Emberünk egyébként a távoli Szibériából költözött ide, beültek asszony pajtással az autóba és eljöttek – végleg. Kemény kötésű, egyenes ember, az a szívós fajta.) A másik, amikor a lék mellett mormiskázom, másik kezemben egy salsik, érzem az ujjaim végén, dolgozik a vodka, a tiszta levegőt szívom; és nem érdekel, hogy nincs kapás, mert a táj, a környezet, az egész szituáció olyan nyugtató, hogy azt kívánom, sose legyen vége. És sajnos vannak pillanatok is, amik ezeket az álomszerű valóságképeket egy pillanat alatt szilánkokra törik, véglegesen elrontva mindent. Tudom, nem rosszindulatból kérdezte, jegyezte meg, de kár volt ezt a tüskét, ezt a sebet megbolygatni. Kár volt, mert egy szép napot rontott el vele. Az egyik horgász – ismétlem nem rosszindulatból – de megjegyezte, hogy most mást jelent az, hogy vendégként vagyok itt, mint ezelőtt 70 éve. Egyértelműen viccnek szánta, amin más magyar talán nevetett volna, de bennem azonnal, tudat alatt beindult a védekező reflex. Ezzel a rosszul elhelyezett, rosszkor elsütött poénnal elrontott mindent. És a sors iróniája, hogy ő pont nem a Szása által egyszerű embernek nevezett kategóriába tartozott… (Csak megjegyzem, hogy az ún. egyszerű emberek voltak a legőszintébbek, a legkedvesebbek.) Egy pillanat alatt elillant minden jó, és a tél ezalatt a villanásnyi idő alatt teljesen másképp festett, mint azt megelőzően. Egészen biztos, hogy nem ez lett volna a reakcióm, ha mondjuk beszélgetünk az autóban a fegyverekről, háborúról és felhozza. Akkor egy jót nevetünk rajta és kész. Eddig nem tudtam, de ott és akkor nyilvánvalóvá vált, ez az amiért sosem leszek otthon Voronyezsben. Nekünk, magyaroknak elátkozott hely ez. Elátkozott, mert nagyon hasonlít Magyarországra, nagyon szép, és szerintem magyarként élhető – lenne. De egy olyan átkot rejt, amivel nem vagyunk képesek megbirkózni. Sosem leszünk képesek megbirkózni. Ott van a fejünkben, a szívünkben, a lelkünkben és addig nem tudjuk megfogalmazni, míg az ilyen szituációk elő nem hozzák. És már régen nem haragszom erre az emberre, nem is haragudtam rá. De vannak dolgok, amiket sosem tudunk megváltoztatni.

5 körül szedelőzködni kezdtünk és hamarosan hazafelé szeltük a végtelen orosz utat. A rádióból Lelingrad üvöltött, mi meg a rádióval. Szása meglepődött, hogy ismerem. Majd elaludt az autóban. A házhoz közeledve felkeltettem, kiszálltunk, felmarkoltuk a cuccokat. Szása ekkor megindult az út túloldala felé. Ha nem szólok neki, ott csapja el az autó. Igazából otthon állt meg bennem az ütő, mert a helyzet nagyon komoly volt. Kiderült ugyanis, hogy neki kissé sok volt a vodka. Nem a fáradtság miatt aludt el az autóban, mint az hittem. Az igazsághoz tartozik, hogy nekem vmiért abszolúte nem ártott meg, talán a friss levegő, vagy nem is tudom. Mindenesetre nagyon megijesztett, látszott, hogy totál nincs képben. Asszem ma én voltam a mentőangyala, bár ez korántsem hálás feladat. Holnap azért erre még visszatérünk. Időközben felkelt, lement volna kefirért – egyedül… Naná hogy vele mentem. Diszkréten javasoltam neki, fürödjön meg, addig is rendet tudok rakni a konyhában és befejezni ezt a bejegyzést.

Tényleg nem értem, nekem miért nem szállt fejembe, pedig ugyanannyit ittunk (mindenki) és ettünk is. De van egy olyan érzésem, hogy „félidőnél” az a rosszul elhelyezett mondat nagyon kijózanítólag hatott. Jobban, mintha hideg vízben úszkáltam volna napokig… (Pedig egészen biztosan nem negatív szándékkal mondta…)

Megjött a meleg, mindenki beteg, avagy a nagy olvadás után is van élet

2013.02.07.

 

A hétvégi buli jóra sikeredett, a lányok jókat főztek. A hétvégét ennek ellenére kitűnőnek nem nevezném, mert elkezdett újra szórakozni a térdem. Igazából nem fáj, csak kellemetlen, terhelésre kissé fáj, illetve hajlításra kattog. Ez utóbbi nagyon idegesít. Évek óta tart ez a mizéria, az orvosok nem tudnak semmit megállapítani; én meg nem tudom, mi miatt jön elő néha. Mostani tippem az időjárás. Ugyanis vasárnap egy erős melegfront jött, elkezdett olvadni a hó. No, ez az amit nem vártam. A káosz, idegesség, undorító! Tetejébe esett is a hó, ami a földön vízzé alakult. Egyenesen utálom ezt a fajta időjárást: fúj a szél, de amúgy langyos az idő, hószerű eső esik, a talaj felső rétege sártenger, a víz nem tud hova elfolyni, tengerekben áll mindenhol. Az orosz autósoknak szerencsére nincs meg az a tajparaszt szokása, mint otthon sok népművészeti agyagedénynek, azaz a gyaleszok beterítése vízzel. Ennek ellenére néha elkerülhetetlen, hogy az ember kapjon belőle, mert egész egyszerűen folyó van az úton. Átkelni az úton felér egy normandiai partraszállással. Megtervezni, hol, mikor ér partot az ember, és persze a tény: lesznek áldozatok. Ilyenkor a beázás garantált. És egész nap tocsogni az elázott (otthon legalább nyolcszor befújtam impregnáló spray-vel, eddig tartott…) bakancsban szar dolog. Az egészben az a legvisszataszítóbb, hogy csak annyira van enyhe idő, hogy megolvadjon a hó (és leizzadjon az ember), de a hó/jég nem tud elolvadni. Sár van mindenütt, ha pedig hóba lépek, mintha vízzel teli szivacs lenne. Vasárnap éppen jókor jött Szása ötlete, hogy menjünk el a konditerembe, mert le kellett vezetni a feszültséget. Nagyon felment bennem a pumpa az időjárás miatt. A hétvége másik történése az új TV. Szása meglepte magát egy 140-es TV-vel, ami tud 3D-t is. Nosza neki, vett egy 3D-s filmet is. Francia csoport csinálta az óceánok élővilágáról. Mit ne mondjak, 3D-ben mesés! Amikor jön velem szembe a grouper, vagy kígyózik mellettem egy muréna. Mintha én is ott lennék a korallszigetek között. Eszméletlen; a technika csodája!

Hétfőn a szokásos orosz után hazaindultam, semmi értelme nem lett volna bemenni az irodába. Kedden reggel elküldtem a beosztásomat, legyenek vele boldogok, és hagyjanak végre dolgozni otthon. Történt ugyanis, hogy kaptam két osztályt a 16-os suliban. 4. és 8. osztályról van szó, a német klubon felül tehát tanítani is fogok nekik németet. És erre fel kell készülni! Natalia megadta a témákat, volt dolgom tehát. Mennyivel jobb ez, mint a felesleges irodában-ülés! Végre vmi produktív munka. Az elküldött beosztásra soká érkezett válasz. Milana ugye elutazott egy hétre, a maradék egy része meg beteg, azonkívül meg ki tudja… Én szerencsére a betegség legkisebb jelét sem érzem, remélem a sok beszedett vitamin segít ezután is. Kedden tehát otthon készültem. Szerdán aztán élesben ment a dolog, sztem nem is rosszul. Hazaérve vhogy késztetést éreztem csinálni vmi ehetőt. Ehhez persze hozzájárult az is, hogy ekkorra fogyott el a lányok által készített „heti” ellátmány. :) Volt otthon gomba, így egyértelmű volt a makaróni. Hús volt, tészta volt. És akadt a környéken egy önjelölt magyar szakács is. Ami érdekes: az orosz gomba (termesztett csiperke) kalapján a kitin sokkal vastagabb, mint nálunk. Szinte páncélként védi a gomba belsejét. No persze nem ellenem! Szása tegnap az anyukájánál dolgozott munkaidő után, így maradt itthon időm punnyadni is. Beszéltem az otthoniakkal; túl sok jó hír nem érkezett. Mindig elszomorít hallani, hogy barátok, ismerősök nem találnak munkát. Főleg azért, mert tudom, „jó fejű” egyénekről van szó. Itt meg itt van az ígéret földje; ha ide születtünk volna, lenne munka, lenne minden. De ez az ígéret földje most 1950 km-re van otthontól. És ez nagyon sok…

A mai program az volt, hogy miután megvesszük a jegyeket Jelenával, kiállításra megyünk. Ma egyébként az olvadás utáni jeges időszak köszöntött be, minden lefagyott, a járda kriminális, de legalább kopog és nem locsog! Már kitapasztaltam a jégen való gyors haladás mikéntjét, így ez nem gond. (Érdekesség, szinte minden bevásárlóközpontban lehet kapni szöges gumit a kocsikra. Ez olyan természetes itt, mintha paradicsomot venne az ember.) Persze, benéztem az időpontot, 10:30 helyett 9:30-ra értem oda. Szerencsére a közelben volt a felhőkarcoló, így nem volt kérdés, oda megyek, körülnézek, nézelődök. Kicsit még fáradtan bolyongtam, meglepően kevés ember volt. Persze, az oroszok ilyenkor dolgoznak! Betértem a könyvesboltba is, nézelődtem, semmi újdonság. Kifelé menet jön szembe velem az egyik eladó, megpróbálom kikerülni, de elém vág. Kérdez vmit. Mondom neki: Nyet. Erre újra. Uppsz! Ezt benéztem, nem is kicsit! Félreértettem! Azt gondoltam ugyanis, hogy azt kérdezi: „Segíthetek-e”. Ehelyett ő kért segítséget. (Nagyon „reggel” volt még, igazából a „segítség” szót értettem meg, meg aztán nem is figyeltem igazából.) Történt ugyanis, hogy a bolt egyik alkalmazottjának születésnapja volt, amit pezsgővel ünnepeltek volna meg, de nem volt, aki kinyissa nekik. Mikor leesett – hatásosan égő voltam újfent – mondtam neki, persze, hol van, adja csak ide! Cserébe kezembe nyomtak két mandarint és egy csomó „konfetki”-t. Ez egy szaloncukor méretű, számtalan fajtájú miniatűr csoki/bonbon/cukorka stb. Odafent úgyszint gondoltak rám, mert reggel nem volt időm enni semmit, elfele úton gondolkoztam is, hol kellene, de főleg mikor (?) enni vmit, alig lesz rá időm. A megbeszélt hely fele igyekezve majszoltam a csokikat, imádom; nagyon finomak! A két mandarint meghagytam a suli előttre.

A jegyvétel nekem elmaradt, bonyolult ügy, semmi kedvem a (sztem felesleges) „tréninghez”, főleg, hogy február végén lesz, amikor is mennem kell haza vízumot intézni. (No, ez is egy „érdekes mulattság”…) A kiállítás ugyanott volt, mint előző alkalommal, csak a téma volt sokkal jobb! Egy orosz festő tájképei. Eddig is imádtam az orosz falut, de ezekután meg pláne! Az a hangulat, ami a képekből áradt nagyon magával ragadott. Elhatároztam, nyáron el kell mennem vidékre! A festő – orosz mértékkel – helybelinek számít. A közeli Don-menti falukból szemezgetett. Sok kép lehetett volna akár Magyarországon is. Nekem nagyon tetszett a kiállítás, ez a sajátos világ, sokkal jobban, mint a múltkori „absztrakt”. Ezzel viszont egyedül voltam. Évit nem bűvölte el. Simon-t úgyszint. De mit is érthetne Simon, ez a szerencsétlen nagyvárosi ebből? Azt sem tudja, mi az a mályva?! Eleve: egy németnek szokatlan az, hogy egy tyúk van szabadon az udvarban, macska mászkál a kerítésen. Nem értik, nem érthetik azt a szót, hogy szabadság, mert túlszabályozott világuk pénzre váltotta azt. Simon nem ismerte a madárberkenyét, pedig náluk nagy hagyománya van, állítólag finom belőle a lekvár. Simon ma egyébként újra megmutatta, mekkora úriember, szépen elterült az egyik kanapéban gondosan megágyazva magának a kabátokból és a táskámból. Az a legkevésbé sem zavarta, hogy a táskában esetleg törékeny, kényes is lehet. A mandarin szerencsére megúszta, bár idejében léptem, és arrébb raktam a cuccaimat. (A sapkában rohanunk végig a kiállításon már szót sem érdemel, ez alap, mint ahogy a cipővel a márványasztalon is.) Hát ennyit a kiállításról.

Mivel Victor nem volt nálam, ezért a rendhagyó oroszóra után az irodába siettem, mert nem tudtam pontosan, mikor kezdődik a német klub a 16-os suliban. Reméltem, hogy vki csak leledzik ott. Szerencsére Maria bent volt, így megtudtam tőle, 2-re kell mennem. Kicsit beszélgettünk, majd mentem is. Útközben megettem a maradék csokit és a két mandarint is. Az egyik kereszteződésnél nem voltam elég körültekintő, egy nagy fekete vmit megállásra késztettem. Odafordulok: aztaaaaapiiiii… Egy böhöm Chevy Tahoe volt az. No, gondoltam, hozzuk ki a legtöbbet a helyzetből! Tudtam, hogy nyélgázzal fog indulni! Azt a harákolást! Felbömböl a V8, hamisíthatatlan baritonján szól! Ez az a hang, amit, ha ezerszer hallok, sem tudok megunni!

A suliban már javában zajlott a munka, mikor beesett Lukas. „Pontos”, mint mindig. Tevékenysége most is kimerült a lányokkal (könyörgöm, 13-14 évesek!!!) való értelmetlen pletykában. Viszont érzésem szerint eljátszotta utolsó kártyáját is. Történt ugyanis, hogy a szokásos semmitmondó dumája közben vhogy előjött, hogy hogyan, miért házasodnak az orosz nők. Lukas szerint – magából indult ki – csak a pénz motiválja őket, ezért a dagadt és lóvés öregekre hajtanak. És ezt a hülyéje el is játszotta, ott, élőben. Érdekes volt látni, hogy a jólnevelt 13-14 éves orosz lányok hogyan reagálnak erre. Erre a tipikus nyugati szemétre, amit próbálnak letuszkolni a keleti torkán, de az orosz már csak olyan, hogy inkább visszaköpi, bele a nyugati arcába. Az a tűz, ami a szemükben volt! A gyűlölet és a megvetés tüze. Jópofizhatott utána Lukas, talán el is hitte, hogy ezt az oroszok is viccként értelmezték. És ilyenkor mindig eszembe jut 2006 nyara, Németország. Egyszerűen nem értettem, miért viselkednek olyan vadember módjára az oroszok Németországban, míg nálunk, otthon nagyon rendesek, barátságosak. Hát ezért. Amilyen az adjonisten, olyan a fogadjisten! Ez a lekezelő szemlélet annyira jellemző a nyugati emberekre. És ez az, mit nagyon bírok az oroszokban. Nem tűrik birkamód, mint mi. Visszavágnak, keményen. A foglalkozás után a buszmegálló felé egy ideig beszélgettem egy kicsit az egyik lánnyal, őt is nagyon megbántották Lukas szavai. Okos és meglepően szép lány (4-5 év múlva sztem az a tipikus bombázó lesz, aki után epedezik a férfinép), jól beszél angolul. Mint kiderült, a palacsintát is ő csinálta. (Hogy mikor, az talány; rejtélyesek ezek az orosz lányok…) Mert persze tea és palacsinta, egyéb rágcsálnivaló megint volt – mint mindig. Egyébként Lukas műsorszáma után nagy fordulatot vett a foglakozás jellege, nem voltak hajlandóak angolul/németül beszélni Lukas-szal, csak oroszul. Lukas viszont nem tud oroszul, hiába van itt október eleje óta. Én viszont valamelyest már beszélek. Ezt kihasználva, megértettem, amit mondtak egymás között. Ej, Lukas; ezt egyszer már eljátszottátok, és akkor nagy bukás lett belőle.

A buszmegálló felé óvatosan sétálva látom ám, díszkivilágításban közeleg egy „jó méretű” autó! Kissé takarásban van, hetedik generációs Chevy Impala SS-nek nézem. (Freud-i elnézés, ti. a ’96-os Impala SS nagy kedvencem.) Amint közelebb ér, látom, egy Chrysler New Yorker-hez van szerencsém. Csodás, tiszta és csak úgy ragyog rajta a szélességfény, a lámpák, a helyzetjelzők stb. Hatalmas bálnaként kúszik el mellettem, nemhiába, 5,2 méter az 5,2 méter! Imádom a fullsize autókat! :) Eszembe jut, a minap ráleltem egy nagy kincsre, a „Mopar-himnuszra”. Magától értetődik, hogy letöltés és konvertálás után azonnal a telefonomra került, így feltekerve a kakaót, nem érdekelve, hogy hideg van, Voronyezsben az utcán üvölt: Mopar or No Car! No one can beat us! Mopar or No Car! You can’t defeat us!