2013.02.26.
Ami
azt illeti, újabban ritkán írok bejegyzést. Ez talán annak is köszönhető, hogy
egyre több minden válik rutinná. Ez esetben azonban nem erről van szó. Túl sok
minden történt mostanában és túl gyorsan. Az egész a meteor közeledtével
kezdődött. (Nem mintha közük lenne egymáshoz, bár ki tudja…) Ha már meteor. Az
orosz humorra jellemző, hogy azonnal mém lett belőle és két aranyos és vicces
történet kezdte meg keringését a Föld nevű bolygó eme vidékén. Ugye ez február
13-án történt. Az egyik szerint az orosz férfiak annyira szeretik asszonyaikat,
nőiket, hogy még a meteorokat (csillagok híján, bár ha jobban belegondolok, jó
„nekünk” a meteor is…) is lehozták az égből. Ez volt az aranyos. A másik inkább
vicces. Az orosz autókban biztonsági szempontból van fedélzeti kamera, szinte
mindenki vesz pénztárcájának, anyagi lehetőségének megfelelően egyet, amit
használ is. Sok hangot is vesz, nem csak mozgóképet. A hullócsillag jövetelét
számtalan, éppen úton lévő kamera is felvette, sok hanggal együtt. A videókat
persze mindenféle portálon megosztották, így eljutott az USA-ba is. A
történethez tartozik, hogy az oroszoknak különlegesen bő szókincsük van, már
ami a káromkodásokat illeti – akárcsak nekünk, magyaroknak. Azokon a videókon,
amik hangot is felvettek, gyakran hangzik el a következő: „Bljáágy”. No, most
sok amerikai – és legyünk őszinték, nem neheztelhetünk ezért rájuk – azt
gondolta, ez a meteor szó orosz megfelelője. Pedig valójában ez egy káromkodás,
körülbelül a magyar „A pics@ba!” kifejezésnek felel meg. Amikor először
hallottam, jót nevettem rajta! Bljágy=meteor, hihih! :) A másik viccesnek
induló történet a híres-hírhedt mustáros. Azt még otthon, Magyarországon
mondták, hogy az orosz mustárral vigyázni kell, mert erős. Volt itthon virsli,
mustár is, éppen nem mentem be, így, miért is ne, kipróbáltam… …egyszer… …és
alighanem utoljára is. Nem vagyok erőspista-mániás, de néha szeretem az erőset,
viszont ami az orosz mustárt illeti, ezzel vallatni lehetne. Aljas egy massza,
mert először csak sunnyog valahol a virslifalatkák között, majd aztán hirtelen olyan
erős lesz, hogy az vmi elképesztő. A légutakat azonnal tisztítja, de marja is,
lélegezni szájon át lehetne, de vizet inni (vedelni) muszáj, a nyelvemet már
nem érzem és utána órákon keresztül csak remélem, nem marta szét teljesen. Most
már tudom, miből készül a fogorvosok érzéstelenítője… Atombrutál cucc!
Egyik
este keresgéltem a jútúbon, és véletlenül rábukkantam egy rendes bolgár
barátunk csatornájára, aki szorgalmasan töltött fel OMEGA dalokat. Hamar
világossá vált számomra, hogy a látszattal ellentétben nem csak úgy
„töltögetett fel” dalokat, hanem komplett albumokat tett fel. No, persze nem
sorban, mert a YT cenzora mindenkit figyel. Bolgár barátunk azonban túljárt a
cenzorok eszén, keleti-mentalitás, no! Amikor rájöttem, mekkora kincsre
bukkantam, azonnal elkezdtem előkeresni Victor memóriájából, mely’ albumokra
vadászom régóta. A srác nagy Omega-mániásnak tűnhetett, vagy csak rámosolygott
a szerencse és ő továbbadta ezt a mosolyt, mert sok olyan albumot is
feltöltött, amik puszta létezéséről sem tudtam. Ezek túlnyomórészt angol és
német albumok voltak. Naná, hogy nekiestem letölteni, konvertálni, rendezni
őket. És persze javítani, mert bolgár barátunk nyilván szenvedett egy sort a
magyar nyelvvel, de ez érthető. Victor letölt és konvertál (de imádom ilyenkor,
hogy ilyen erős!) én meg átnevezek, album-borítókat keresgélek. Jó móka, már
régóta terveztem a zene mappa ezen részének „rendbetételét”. Soká, de végeztem,
öröm most ránézni a rendezett mappákra, albumonként borítóval, minden szám
helyes, magyar címmel, karakterekkel. Fel is másoltam a telefonra, ha lesz
időm, hallgatom…
Időm
persze nem volt, mert elszabadult a pokol az irodában. Február végéhez
közeledvén már előre tervezgettem, mikor lenne érdemes hazamenni, új vízumot
kérni. Szásával fel is kerekedtünk egyik nap, irány a vasútállomás,
mi-mennyi-mikor. Előtte kiszámoltam, hogy ha az ideút ennyi volt, akkor 10%
ráhagyással, mennyi lesz Rubelben az oda-vissza út – vonaton. Hogy ki ne
csússzak az időből, írtam Vitalijnak is Moszkvába, mikor ér rá. Aztán jött az
első és legnagyobb pofáraesés az állomáson. Az elfele jegy kb. 25.000 HUF volt.
Szása érdeklődésére a pult mögötti néni is ennyit mondott – csak éppen
Rubelben, ami azt jelenti, hogy a hazaút három és félszer annyiba kerülne. Ez
azontúl, hogy pofátlanul sok, érthetetlen is és számomra, plusz nekem, itt és
most megfizethetetlen. No ebben a pillanatban nagyon nem lett jó kedvem, mert
tudtam, sürgősen cselekedni kell. Az országot el kell hagynom 28-ig, a vonat
kilőve, marad a repülő, de annak is bele kell férnie a keretbe. Szása viccelt,
hogy szerinte gyalog ha most elindulok… Aztán kurta és meglehetősen goromba
válaszomra belátta, ez most nagyon nem az az idő, amikor viccelni lehet,
viccelni kellene; elnézést kért. Otthon nekiestünk tervezni, mit lehet ilyenkor
tenni. A repülés két okból is rossz alternatíva volt. Civil repülőeszközzel még
sosem repültem, így fogalmam sincs, mit és hogyan kell csinálni repülés előtt,
becsekkolás, stb. A repüléstől nem félek, szerintem az lesz a legjobb része,
hisz’ a repülést magát imádom. A másik a csomagok. Úgy terveztem, hogy az
összes kifejezetten téli ruhát hazaviszem magammal két bőröndben, amik közül az
egyiket otthon is hagyom. Ez most bukta, mert max. 25 kilót vihetek magammal,
többért fizetni kell. Viszont nem volt más választásom: repülő. A közvetlen
járatokra jegy megfizethető összegért már régen nem volt persze, így az
átszállás is garantált. Szása szerencsére talált egy „lyukat”. (Ziegler: A lyuk
majd jön…”) Átszállással: Moszkva-Riga-Budapest. Olcsó is, gyors is. Ekkor
kezdett jobb kedvem lenni. Másnap aztán elromlott minden. Elrontották. Ugye az
első on-arrival tréninget törölték, azon nem tudtam részt venni. Most jött az
ukáz: menni kell. No, fasza, ez hiányzott. És persze, naná, tuti, hogy üti a
repülés dátumát! Már csak ez hiányzott… Próbáltam így, próbáltam úgy, de a klub
hajthatatlan maradt, mennem kell. Pedig nincs igazuk, mert nem kötelező.
Viszont Isten nem bottal ver, hatalmas öngólt rúgtak maguknak, de ezt akkor ők
még nem tudhatták, mint ahogy én sem azt, hogy micsoda fegyverhez jutok a
tréning alatt… Szásával sikerült megügyezni, hogy a repülés később legyen,
szerencsére így sem kerül többe. Szegény Vitalijt már másodjára zaklattam olyan
kezdetű levéllel, hogy „Elnézést, változik a program”. Rohadt égő és
kellemetlen. A tréninget Vlagyimirba írták ki. Potom 800 kilométerre
Voronyezstől… A hely állítólag szép, északkeleti irányban van Moszkvától, azaz
ott még egy ideig tombol a tél. Az ún. aranygyűrű tagja, azaz a Moszkvát övező,
megmaradt ősi, híres városok egyike. Az odaút körülbelül egy nap. És persze
ennyi vissza is. Az út megszervezésével, pontosabban szervezetlenségével az
Interakcija megint bizonyította felelőtlenségét, inkompetenciáját. Elfele és
visszafele is 2-2 jegy kellett, egy Voronyezstől Moszkváig, majd Moszkvától
Vlagyimirig és ugyanez vissza. A helyzetet nehezítette, hogy természetesen nem
ugyanarról a pályaudvarról indul a vonat, mint ahová érkezik. A dolog
pikantériája, hogy a vonat/busz/repülőjegyeket megtérítik, de a metro és egyéb helyi
közlekedéssel kapcsolatos költségeket nem. Így tehát mínusz 50+2X13 Rubel
nekem. Tudom, nem sok, de akkor is! Amit vártam a tréningtől: szokásos rizsa az
emberi jogokról, mit hogyan kellene tenni, hogy a világot színesebbé és szebbé
tegyük blá-blá-blá stb… Ezek miatt abszolúte semmi kedvem nem volt elmenni,
utazni ennyit. A szervezőktől kaptunk némi információt, ez elégnek is
bizonyult. Visszatérve a jegyek kérdéskörére, és a klub „professzionalizmusára”,
vettek nekem 3 jegyet… A Moszkva-Vlagyimir hiányzott. Amikor Maria megvette a
hármat – komikus volt, ahogy szórakozott a géppel, ill. az vele – azt mondta,
vegyem meg a hiányzót majd én, ott. Amikor elmondtam ezt Szásának, láttam rajta
vmi meglepettséget és kétségbeesést. Nem mutatta, nem akarta mutatni, de
tudtam, ez nagyon gáz lesz így… Dühtől tajtékozva hívta fel a „főnökasszonyt”,
hogy azért adjanak már vmi infot. Adtak is, szépen leírtunk mindent. A
történethez tartozik, hogy esély sem volt arra, hogy Vitalij segítségét kérjem,
egyfelől volt egy esténk elintézni mindent, másfelől a vonatom a munkaidő
kellős közepére ért be Moszkvába. (Azért tök jó, hogy így „megbeszéltünk”,
„egyeztettünk” mindent a klubbal…) Persze, lehet mondani: kérdezd meg! De aki
járt már Moszkvában, az tudja, az emberek sietnek, a tömeg hatalmas (10 milliós
város!!!), gyorsan beszélnek – mint a fővárosokban mindenhol – és a pultoknál a
zárt ablak miatt még egy orosznak is sokat kell visszakérdezni. Azt meg
teljességgel el kell felejteni, hogy belföldi vonatos ablaknál vki beszél
oroszon kívül más nyelvet! (Voronyezsben, a pályaudvaron a nő még a latin
betűket sem tudta elolvasni, értelmezni. Nem baj ez, hisz’ nálunk sem várható
el, hogy a vasutas tudja példának okáért a cirill vagy akár az örmény ABC-t.
Csak tény.) Ezeket persze a klub nem vette figyelembe, egyáltalán nem érdekelte
őket élek-e vagy sem. Szása tehát nekiállt felkészíteni az útra. Jegyzetekkel,
tanácsokkal. Minden egyes pont után SMS-t kellett írnom neki, hol járok,
megvan-e a cél stb. Egy pontot azonban nem tudtunk előre tervezni és ez a jegy
megvétele volt. Ez volt az, amit nekem kellett egyedül megoldani… A telefonokat
feltöltöttem, összekészültem mindennel, tusolás, és indultunk is a
pályaudvarra.
Az
első stáció: az út Moszkvába
Szása
tehát „feltett” a vonatra, ami el is indult a kiírás szerint 19-én 21:20-kor. Hálókocsis
volt, ami ez estben azt jelenti, hogy két-két ágy van egymás mellett, velük
szemben még kettő; végül is az egész vagon nyitott, tehát nincs szeparálva.
Szása elmondta, mik a játékszabályok, trükkök az alsó és a felső ágy esetén,
mit hová tegyek stb. Apró dolgok ezek, de nagyon hasznosak. Aludni alig tudtam,
naná, hogy a meleg miatt. Attól nem kellett tartanom, hogy máshová megy, mert a
cél Moszkva-Paveleckaja volt. 07:55-kor, másnap. Velem szemben, túloldalt egy
szimpatikus fiatal család utazott: fiatal srác, aranyos felesége és egy 4 év
körüli fiúcska. Volt időm gondolkozni. Kezdtem – ha nem is megérteni, inkább –
megérezni, milyen az, amikor „az oroszok utaznak”. Más érzés ez. Nekünk furcsa.
A távolságok hatalmasak, hiába robog a vonat 130 km/h-val, a tér hatalmas,
felfoghatatlan. Más értelmet nyer itt 100 km. Érdekes tapasztalat az is, hogyan
utaznak az oroszok. A férfiaknak ez nyilván könnyebb, sokkal. (Bár azért meg
kell jegyezzem, itt is van nehézség bőven, főként annak, akinek öltönyben kell
leszállnia; képzeljük csak el…) De az a leleményesség, ügyesség, rutin vagy nem
is tudom micsoda, ahogy az orosz lányok, nők, anyák felülkerekednek az olyan
egyszerű problémákon, hogy hogyan legyenek egyszerre csinosak, de férjenek el
egy bőröndben sminkkészletestül; no, az vmi egészen elképesztő. Olyan
természetes ügyességgel oldanak meg mindent. Ilyen volt, amikor másnap reggel
ideje volt felkelni. És hát fel kellett kelteni a fiúcskát is. Istenem! Olyan
aranyosan aludt, mint egy álmos kis béka, összekuporodva, lábait behúzva. Az
ébresztés technikája viszont egyszerre volt hatékony és kíméletes. Az anyuka –
nem lehetett több 26 évesnél – halkan énekelt neki egy dalt, cirógatta, így hát
a kis béka csak felkelt. :) A férje közben rendezte az ágyakat, csomagokat,
tartotta a takarót, ha éppen felesége átvette a nadrágját stb. És ne gondolja
senki, hogy ez egy rendkívüli család volt. Csak „egy család” a sok közül. Miközben
anyuka vacsorázott a gyerkőccel, apuka vmi gagyi netes játékkal játszott, majd
miután a fiúcska elaludt, megnéztek egy filmet anyuka táblagépén. Aludni tért
mindenki, szerencsére a meleg ellenére nekem is sikerült aludni egy keveset,
bár leginkább próbáltam elaludni.
Másnap
rendre meg is érkeztünk, kezdődött a legnehezebb meccs. Kiindulási pontom a
Paveleckaja metróállomás. Sikerült is letalálnom, a helyes irányt is
megtaláltam. A moszkvai metró annyira nem vészes abban az esetben, ha nincs
akkora tömeg és van „B” terv is. Nekem persze volt „C” is. Szerencsém volt, a
reggeli csúcsidő ellenére a tömeg elfogadható mértékű. Megvettem a metrojegyet,
el-vissza, ahogy Szása tanácsolta; ti. ha elnézem a megállót, fel kell jönnöm,
ami újabb jegy, sorbanállás, idő… Ez volt az első sikerélmény, tehát meg tudom
csinálni. Megértettek, megértettem, irány tovább a Kurszkaja állomásra. Ez is
megvan, közben szorgalmasan írom az SMS-eket Szásának. A Kurszkaja állomáson az
volt a terv, hogy átmegyek a Csikalovszkaja megállóba – gyalog, ott fel a
felszínre és a főnökasszony által megadott boltok egyikében, vagy a sofőrtől
direkt megveszem a buszjegyet, felszállok a buszra és kész. Nem tűnt nehéznek. A
Csikalovszkaja megtalálása nem volt egyszerű, de megvolt – eddig Szása terve.
Felérve a felszínre a következő kép fogadott: nagy, látványra is vasútállomás,
busz sehol, ellenben elég hideg van, teljesen tükörre fagyva minden, óvatosan
lépked mindenki. Gondoltam, nem baj, csak itt kell lennie annak a boltnak vhol!
Kb. fél órát bolyongtam a környéken bolt sehol, buszból is csak városi,
távolsági nincs. Hát ennyit a jótanácsokról… Azért nem adtam fel, bementem egy
virágboltba, megkérdeztem őket, de nem hallottak ilyen boltról, és távolsági
buszról sem. Aha. Két lehetőség van: benéztem a felszínre jövetel helyét, vagy
rossz infót kaptam. Kezdtem az első ellenőrzésével, de minden stimmelt. Akkor a
második… Kösz, Milana! Nem volt más hátra, irány a váróterem, meg kell
próbálnom jegyet venni. De előtte írok Szásának; egyetértünk: vonat. Ez kb. 10
fele volt. A pályaudvaron megannyi ember, sok a nem orosz. A biztonsági
kapuknál belügyesek. Kutyás rendőrök járőröznek időről időre, látszik, az eb
nem csak sétál, orra „szolgálatban van.” Az egyik ablak mögött egy
szimpatikusnak tűnő nő ül, összeszedem gondolataimat, erre eltűnik. Kezd
melegem lenni. Kis idő múlva visszajön, azonnal odamegyek, elmagyarázom neki
mit szeretnék, csodák csodájára meg is érti. Az aztán végképp csoda, hogy én
is, amit ő mond, igaz sokszor vissza kell kérdeznem. Nagy a zaj, az üveg miatt
alig értem, meg hát az én oroszom sem tökéletes… Két lehetőségem van vonattal
eljutni Vlagyimirba. Mindkettő „túl késő”, azaz nem érek oda a megadott időre,
azaz 14:00-ra Vlagyimirba. Ezt elkönyvelem a nem érdekel kategóriába. Az egyik
lehetőség egy korai – 12-körül induló – vonat, de a Kazanyszkaja pályaudvarról,
innen jó messze. No azt már nem! A másik, egy 16:45-kor, de innen. Nincs mit
tenni, megveszem ezt. És akkor most mi a fészkes fenét fogok csinálni 10-től 16-ig?
Közben ír Milana is. No, nem az érdekli, hogy megvagyok-e, hanem vmi
bankszámlaszám vagy mi. Nem válaszolok neki, erre ír újból. Ez csak azért
rossz, mert kezd merülni csóri Nokia, és nekem még hátra van az út fele. Nem
tudom lerázni Milanat, ír még vagy 3 SMS-t közben az akksi 3-as szint alá
csökken. Megírom Szásának a vonat adatait, jön a válasz: megnézte, ok, létezik,
megy is, de legyek óvatos, mert Vlagyimirban csak 2 percet áll majd, tehát
előtte készülődjek össze. További tanácsokat ad: keressem meg a várótermet, elvileg
van TV, próbáljak pihenni, de ne elaludni, a csomagokra, iratokra nagyon
vigyázni. Az akksi 2-es alá csökken. Ha hazamegyek Magyarországra, bármennyibe
kerül, ki KELL kódoltatnom a Sony-Ericssont!!! A várótermet megtalálom. TV
sehol, de van így is néznivaló. A WC előtt kaukázusi bevándorlók ülnek. Egy
horda. Van Alfa-hím, megvan az „öreg”, 2-3 nő, akiknek takarítani kellene, de
ehelyett ülnek és fecsegnek, az orosz főnök időről időre jön és utasítja őket
munkára (mert ugye dolgozni jöttek a fővárosba!?), de amint eltűnik vissza a
hordához. Van további kb. 6 ember akik rendre cserélgetik a helyeket, ők a
„figyelők”, közben alszanak, elterülve 4-5 széket elfoglalva, szotyolát
köpködnek szerteszéjjel. Ismerős kép, ugye? És ne gondolja senki, hogy ők
átutazók, egyiküknél sincs még csak egy kézitáska sem. Amint megjelenik egy
rendőr – a kutyástól különösképp’ félnek – páran eltűnnek a WC-ben. Láthatóan
az oroszok nem közösködnek velük. Miért is tennék, haszontalan, most még
megtűrt tagjai a társadalomnak. Undorító ez a semmittevés, naplopás. Néha
egyikük eltűnik, hoz vmi szemétkaját a közeli gyorsétteremből, vagy nekiáll
bóvlikat osztogatni az utasoknak. Érdekes taktika, hogy odaadja, otthagyja,
majd kicsivel később jön a pénzért. Tart a móka addig, amíg nem jön a következő
rendőr. Az igazoltat párat eme dolgos emberek közül, de tenni nem tesz semmit.
Akár hogy is nézzük, a tények magukért beszélnek. (Nem orosz) Felmérések
szerint a moszkvai bűncselekmények 40%-át bevándorlók követik el, holott számuk
elméletileg 200.000, gyakorlatban inkább két millió. De az orosz rendőr tudja
jól, odafent semmibe sem kerül új törvényt, eljárást alkotni. Ami engem illet,
sajnos nem lepődök meg a helyzeten, de szívből kívánom az oroszoknak, hogy meg
tudják oldani ezeket a problémákat úgy, hogy az egyszerű orosz embernek legyen
jó. Eszembe jut, az Omega a telefonon. Elő tehát a Sony-Ericsson-nal! Közben
nézelődök, két óra után nagyon kényelmetlen már a pad. A pad, amik között a
távolság nem ugyanannyi. Először azt hittem tervezési hiba, de rájöttem: azért
van ez így, hogy aki nagyobb csomaggal van is le tudjon ülni és a csomag se
legyen messze. Nézelődöm, nem túl felemelő érzés várakozni tudván, hogy még
hátra van 4 óra… Éhes nem vagyok, csak álmos, de itt nem szabad elaludni! Mások
megteszik, én nem. Közben jön újra 4 rendőr, szokás szerint oldalukon pisztoly
és az elmaradhatatlan „tömörített marxizmus”. Egyikük odamegy a fekvő alfahímhez
és megböki a tonfával. Két baj van: sállal eltakarja az arcát és 4 helyet is
elfoglal azzal, hogy elfekszik – bár senki sem akar hozzájuk ülni.
Feltápászkodik, láthatóan nem most találkoznak először. Megállapítom, erős
akcentusa van, nem is értem, amit mond. Értelmiségi munkavállaló, no. Biztos a
kiváló angol-tudása miatt jött ide…
De
lassan telik az idő. Cserélődnek az emberek körülöttem, öltönyös orosz férfi
jön, leül, lap-topján vmi komoly programmal dolgozik, tele számokkal,
képletekkel. Elmegy, egy szőke középkorú nő ül mellém, reflexből a jobb kezét
nézem, nincs rajta gyűrű. Középosztálybeli lehet. Sokat szenved egy konzervvel,
majd megkér, vigyázzak a csomagjára, elmegy és kér egy konzervnyitót.
Kisvártatva visszajön; konzervnyitó nélkül. Leül és gondolkozik, majd megint
megkér és elmegy a szemközti szuvenír üzletbe. Ekkor hasít belém a gondolat:
ott van konnektor! Nálam van töltő, ha megkérem őket, sztem tölthetem ott a
Nokiát 5-6 percig. Mi az a tölteni oroszul? Upsszz. Keresgélem a szavakat. Kb.
megvan mondanivalóm lényege, remélem megértenek. A nő viszont csak nem jön
vissza. Aztán visszajön, megint nyitó nélkül persze. Kérdezi, van-e nálam kés,
bicska. Van, persze. Nyitom ki neki a konzervet, próbálom nem magamra borítani
az egészet. Halkonzerv, kezdek éhes lenni az illatra, de sietek vele. Kínál, de
csak a szalvétát fogadom el, amivel a kést megtörlöm. Megyek is a szuvenír
boltba, sehol egy vendég, ez jó. Furcsa kérésemet megértik, hálából veszek
náluk vmi apróságot. Vennék matrjoskát is, de az itt nagyon drága, Voronyezsben
olcsóbb. A telefon újra 2-es, ez talán elég lesz a vonatig, ott meg van
konnektor, ha máshol nem, a WC-ben. Eszembe jut, hogy le kell mennem, mert a
vágány száma nincs rajta a jegyen. A menetrendi kiíráson sincs a falon. Ellenben
a hangosbemondó mond számokat, és igen: elhangzik köztük a platform szó is.
Akkor tehát a cél: vadászni egy helyre közel a hangfalhoz és fülelni. Kb. fél
óra, mire egy relatíve jó helyem van, megérteni így is nagyon nehéz. Az én
vonatomat még nem mondják be, próbálom a menetrend alapján megérteni, melyikről
mennek azok. Eleinte nem értem a rendszert, de aztán leesik: itt nem csak a
távolsági vonatokat mondják be, hanem az elővárosiakt is. Ja, itt ilyen is
van?! Taktikát váltok, először sétálok egyet és megnézem, melyik vágány merre
van, és utána hallgatózom. A terv jó, beválik. Sokára de mondják ez enyémet is.
Meghallgatom egyszer-kétszer-háromszor. Kb. 10-szer. Első vágány. Egyszerűnek
tűnik, de recseg-ropog a hangosbemondó, előttem emberek, lárma és kezdek én is
nagyon fáradt lenni. Hát akkor irány a vonat! A kocsi előtt, mint mindig, egy
kalauznő (pravadnyica) áll, elkéri az útlevelet, jegyet, ellenőrzi, majd
megismétli a hely számát és felenged a vonatra. A vonatba lépve egyből
feltűnik, más, ez sokkal „puccosabb”. A helyekhez jár egy zacskó, benne
ásványvízzel és némi elemózsiával. Útitársaim közül két középkorú férfi elég
primitív stílusával megöli a jó légkört. Tipikusan azok, akik villognak a
technikával, mert városban élnek, de attól még parasztok – a szó negatív
értelmében. Talán nem is oroszok, nem tudom. Ránézésre nem az a tipikus orosz
arc egyikük sem. Engem kárpótol az ablakon keresztül elém táruló látvány: hó
mindenütt, rajta megcsillan a lemenő nap sugara, így úgy tűnik, mintha arany
lenne hó helyett. Érdekes a táj errefelé, más mint Voronyezsben, olyan
északias. Most először érzem úgy: ez igen: ezért megérte! Ez a táj vmi elképesztően
csodás! Oroszország, én így szeretlek!!! Szása utasítását követve korábban
menetre készen állok; a vonat a kiírt időre, pontosan célt ér. Elsőként a
kísérő száll le.
Az
második stáció: Vlagyimir – a „V” betűs városok mind szépek!?
Hát
megérkeztem! PRIVJET Vlagyimir! A váróterem hatalmas, az este ellenére rendőrök
itt is. Boldogan lépek ki az épületből, érzem, tudom, itt nem lehet baj.
Valahogy egyből otthonosan érzem magam. Írok Szásának, hogy itt vagyok
Vlagyimirben, megérkeztem. Elküldöm, de utána a Nokia akksija feladja, a hideg
nyer. Megtalálom a buszmegállót. Jönnek sorra marsrutkák, trolik, de 5-ös nem.
Elmegy már a harmadik 10-es, de 5-ös egy sem. Kezdem azt hinni, nem jár
ilyenkor – lehetetlen! Kezd nagyon hideg lenni, elvégre ez még Moszkvától is
északabbra van. Mellettem egy szép lány topog. Szerintem ő is az 5-öst várta,
de feladja, elindul gyalog. Én kitartok. Csakazértis! Kisvártatva magas, szőke
nő jön, mit jön! Kecsesen lépked fényes bőrcsizmájában, szőrmebundában,
usankában, tipikus északi szépség. És meghozza a szerencsét is, jön egy 5-ös
troli. Azért biztos-ami biztos kérdezem tőle: megye-e a Hotel Zarja felé.
Válasza egyértelmű: igen. A trolin itt van jegy. (Voronyezsben ugye nincs jegy
a buszokon.) 13 Rubel. Az ellenőrnő láthatóan a nap végét várja, így inkább az
előbbi nőtől kérdezem meg kicsivel később, hány megálló a Zarja-ig. Imádom ezt
a fajta szép, tiszta tekintetet. Egészen megbabonáz. A hotelnél leszállok, a
portás a recepcióhoz kísér. Ott már várnak, szakszerű, gyors a bejelentkezés.
Kisvártatva feltűnik egy figura, ennyit kérdez a recepcióstól: „Ő a mi
emberünk?” Ő Eduard. Grúz srác, jól beszél angolul, ő a házigazda. Jófej
figura. Már az elején feltűnt, hogy mindent megtesz, hogy tényleg jól érezzük
magunkat. Keleti vendégszeretet… A vacsorához invitál. Ott már a többi önkéntes
javában eszeget, iszogat. Leülök az egyik asztalhoz, egy svájci lány, egy német
lány Eduard és még egy figura közé. Ez utóbbi Alexander Mazurkin. Fehérorosz
srác. Okos, értelmes figura, nagyon jól beszél angolul, és mint később kiderül,
nagyon jól is magyaráz. A vacsora után a másik asztaltól egy majd’ 2 méteres
óriás kel fel, magas, szőke srác. Bemutatkozik, és bár angolja kiváló, a német
akcentus azért érezhető. Ő Florian, Ausztriából. Már első pillanattól fogva úgy
tűnik: okos, értelmes srác. Az is. A túlsó asztalnál nagy mutogatások közepette
élénk „vita megy”, naná, hogy olaszok! Hárman is. Lorenzo, a kis Antonio és
Valeria. Antonio a szobatársam. Vidám kis fickó. Meglehetősen jól beszél
oroszul, bár inkább énekli, mint beszéli. Olasz nyelv, no!
Pár
szót akkor az önkéntesekről: kezdeném a germán-vonallal: toronymagasan
emelkedik ki köztük Florian. Bécsben született, ott is tanult, sport és még
vmilyen szakon az egyetemen. Okos, értelmes. Hova máshová, mint Szentpétervárra
ment segíteni egy kórházba, pontosabban szanatóriumba. Az az igazi, tradicionális
német a szó jó értelmében; pontos, megbízható, értelmes, egyenes és jó humorú
egyén.
Ann-Katrin
Berlinből jött, de eredendően vidéki születésű, szülei most is ott élnek.
Magas, az a tipikus északnémet típus, szép lány. Viszont a fejét kimosták. Az a
tipikus „még több jogot a nőknek” fajta. Mikor elkezdte mondani, hogy nem ért
egyet azzal, hogy nőnapkor virágot adjunk a nőknek, nagyon felment bennem a
pumpa. Próbáltam neki értelmesen elmagyarázni, de reménytelen. Azzal meg aztán
végképp leírta magát a szememben, amikor azt mondta, hogy inkább lenne más,
mint német. Kár érte. Berlin a bűnös város…
Volt
még egy lány Németországból, olyan semmilyen, jegyzetelős fajta.
A
svájci lány érdekes szerzet. Szépnek nem mondanám, de aranyos volt, tipikus
svájci. Kis motyójában mindig nála volt svájci bicskája és alma (?!). Az egyetemen
oroszt és keleti tanulmányokat tanult. Értelmes, okos lány, bár azért a jó kis
schwitzerdütch-csel tudott meglepetést okozni német és osztrák
beszélgetőpartnereinek. Pontos bár kissé különc.
Akkor
az olaszok. Valéria: alacsony, kissé molett leányzó, hihetetlenül
temperamentumos, kreatív és akaratos. Az, hogy rendetlen, és mindig elhagy
mindent, késik, gondolom nem meglepő. Szobatársam, Antonio Bari-ból érkezett.
Alacsony, mosolygós figura. Elég sportos életmódot folytat, értelmes srác ő is.
Lorenzo ugyancsak Itália szülötte, angolul jól beszélt és az oroszt is elég
könnyen elsajátítja. Vele sokat beszélgettem különféle dolgokról. A helyzet
náluk sem túl rózsás, már ami a munkát illeti. Ő is a munkanélküliség elől
menekült az önkéntességbe. Szomorú dolgok ezek.
Volt
két francia srác is. Sebastian és Nicolas. Sebastian az Alpok mellől jött,
vidám srác, tipikusan francia akcentussal törte az angolt. Nicolas angolul nem
nagyon beszélt, mert nem nagyon tudott, azt a keveset is szörnyű francia
akcentussal. Az a tipikus konok, keményfejű francia. Ami meglepő volt: a
franciákat nagyon nehezen lehetett legyőzni. Az olyan versenyekben, ahol erő is
kellett, rendszerint hárman maradtunk: a két francia és én. A csakazértis
szellemében velem nagyon nehéz dolguk volt. Európa többi állama gyengécske volt
ilyen szempontból. Először csak meglepett, de aztán elkezdtem tisztelni ezt a
fajta nyerni akarást. Hihetetlen nacionalizmussal képesek küzdeni. Nemzetük
erejét mutatja talán az is, hogy például Sebastiannak két fiatalabb és egy idősebb
testvére van.
Volt
két szlovák önkéntes is. Rastislav nem volt vmi túl okos figura, viszont az
oroszt, mint nyelvet és kultúrát elég jól ismerte. Igaz egy szlováknak ez nem
túl nagy kunszt. Másikuk egy lány inkább volt szép, mint okos. Viszont angolul
szépen beszélt.
A
szervezők közül kezdeném Kátyjával, északorosz lány, aranyos, bár sztem orosz
viszonylatban átlagosan szép, ellenben mosolygós lány. Jelenleg
Spanyolországban önkéntes. Alexander Belorusszia szülöttje, agilis srác, okos,
értelmes figura. Svédországban önkéntes. Humora kiváló. Végére hagytam, pedig
talán vele kellett volna kezdeni; Eduard, a vendéglátónk. Fél szemét végig a
csoporton tartotta, nagyszerűen szervezett meg mindent, rágcsálnivaló, csoki,
tea volt mindig, minden mennyiségben. Tevékenységéről csak szuperlatívuszokban
tudok beszélni. Ezer és egy köszönet neki ezért!
A
hotel, ahol laktunk a Zarja (hajnal) nevet kapta anno jó régen. Eredendően egy
eléggé szocreál épület, de látszik, többször felújították. Ottlétünk alatt is
újították éppen. Kora és stílusa ellenére nem lehet panasz semmire. Sajnos nem
állhatom meg, hogy össze ne hasonlítsam korábbi, ezirányú tapasztalataimmal.
Amikor szakmai gyakorlatomat a Club Tihanyban végeztem feltűnt, hogy a
szállodából, mint üzletből csak pénzt lapátolnak ki, de vissza nem forgatnak
semmit. Ennek megfelelően eléggé leaggott állapotban volt, pedig elhelyezkedése
okán sokkalta többet érdemelne. Összehasonlítva mondjuk a szerényebb
környezettel bíró Zarja-val, hatalmas a különbség; a Zarja javára… Ami meglepő
volt: a törölközőket, kéztörlőket naponta többször cserélték, mindig friss volt
a levegő a szobában, minden tiszta, a szálloda személyzete tényleg kiválóan
dolgozott. Az étkező a szálloda méretének felelt meg, az ételek tradicionális
orosz ételek voltak, bár összehasonlítva a magyar éttermekkel, vendéglátókkal,
az étel mennyisége kevés volt. Viszont finom. Összességében szerintem a célját
elérte: olcsó szálloda, korrekt szolgáltatásokkal, csak ajánlani tudom.
A
kurzusok során sok dologról szó esett, és szerencsére várakozásomnak
megfelelően nem világmegváltó nagy ötletekről szólt. Ellenben sok gyakorlati
dologról, hogy és mint kellene tenni az önkéntesnek, és a fogadó szervezetnek.
Ami azt illeti, részemről minden rendben, viszont ami az Interakciját illeti,
sok vaj van a fejükön.
A
városnézés és az azutáni szabad program nagyon jó volt. Vladimir nagyon szép
város, de nekem Voronyezs jobban tetszik. A városnézéshez kaptunk egy
idegenvezetőt is. Korunkbeli orosz lány, jól beszélt angolul, elvégre angolt
tanít. Volt időm vele pár szót váltani. Szimpatikus, aranyos lány. Sajnos a
végén hamar elköszönt tőlünk, így nem tudtam neki személyesen megköszönni az
idegenvezetést. Most nyomozok az elérhetősége után. Ennyivel minimum tartom,
tartozunk neki. Kicsit úgy éreztem, mintha kellemetlenül érezné magát vagy nem
is tudom. Jó lett volna még beszélgetni vele…
Összességében
elmondhatom, nagyon hasznos volt ez a pár nap, jól éreztem magam. Igaz az
utolsó napokra kezdtem beteg lenni. Még Voronyezsben, az irodában kaptam el,
csak most jött ki.
A
harmadik stáció: A hazaút, avagy így is lehet(ett volna)
A
hazaút sokkal egyszerűbbnek ígérkezett, megvoltak az időpontok, és volt időm jó
előre szólni Vitalijnak, hogy ráér-e. Persze, mondta, jön, segít. Rendes tőle. Visszafele
gyönyörű volt a táj. Vannak azok a pillanatok az életben, amit jó lenne
megállítani – örökre. Ilyen volt most is, amikor utazva Moszkvába az ablakon
kitekintve előttem suhan el a havas téli orosz táj, hétágra süt a nap, éppen
egy főutat keresztezünk, a sorompó lent, a pirosnál egy Cadillac ETC/ESC áll,
pillanatokkal később pedig egy félig befagyott folyó felett haladunk át.
Alattunk emberek, egy szép lány síléccel a lábán éppen élvezi a napsütést…
Egészen elképesztő!
Ahogy
megbeszéltük, várt a megadott időben, a megadott helyen. Csodálkozott és
ugratott is, hogy csak egy hátizsák van nálam. Metróztunk egy kicsit, majd
simán megtaláltuk a vonatot. Újabb SMS Szásának, megvan a második vonat is. A
hazaút utolsó stációja egyetlen nehézséget tartogatott, ti. a vonat 06:13-ra ér
Voronyezsbe. Nem lenne túl szerencsés átaludni a megállást. A kalauznők azonban
figyelnek erre is, nyilvántartják, felkeltik az utast. Én csak keveset aludtam,
nem volt gond. Voronyezsben kellemes hideg és persze Szása várt. A hosszú út
ellenére nem aludtam otthon semmit, mert fejemben már a következő út járt:
HAZA.
13:38
van, ideje készülődni, a buszom 15-kor indul. Hát akkor repüljünk!
Nincsenek megjegyzések:
Megjegyzés küldése