Az őrangyalok dolga a legnehezebb, avagy egy téli horgászat tapasztalatai

2013.02.10.

 

Pénteken bábszínházba voltam, bár nem sok hiányzott, hogy erről az alakalomról is lemaradjak, elkésni így is sikerült. Gogol, Köpönyeg című művét néztük meg. Az előadás nagyszerű volt, egyszerűen lenyűgöző! A szünetben azt terveztük, hogy megnézzük a bábmúzeumot, de az első vitrinnél lestoppolt minket egy idősebb nő, szerintem ő is bábszínész, de legalábbis a színházban dolgozik. Megmondom őszintén, nem tudtam figyelni a mondanivalójára, mert figyelmemet elterelte vmi egészen más, de erről majd kicsit később.

Rájöttem viszont vmire. Simon azért ül le annyira sűrűn, mert – amellett, hogy nem veszi észre, mennyire tuskóság – nem bírja. Egyszerűen nem bír 10-15 percet egyhuzamban állni. Erős gyerek, mi?! (Eszembe jutnak Lehel barátom történetei a BP-i állatkertről…) A fent említett nő csak nekem megmutatta a saját kis műhelyét is. Tele volt bábokkal, de az egész szoba berendezése jellemző volt a bábszínházra. Kicsit nyomasztó volt, mert úgy rendezték be, mintha bábok élnének ott, így minden „összenyomta” az embert. Nem tudom ezt másképpen, jobban megfogalmazni. Viszont nagyon ötletes és felettébb kreatív volt, nagyon tetszett. És akkor, ami elterelte a figyelmemet: feltűnt, hogy fiatal, egyenruhás srácok gyülekeznek egy csoportban. Első gondolatom az volt, hogy egyenruhájuk alapján katonák. Viszont ahhoz túl fiatalok voltak. Tudtam, de inkább sejtettem, de egyszerűen nem akartam elhinni, hogy egy egyszerű iskola tanulóit látom. Ez az az érzés, amit talán csak a férfiak értenek meg, az egyenruha érzése. Jó volt nézni ezeket a fiatal srácokat, ahogy „feszítenek” az egyenruhában, elegánsan. Megmondom őszintén irigykedtem, hogy nekem soha ilyen érzésben részem nem lesz, nem lehet. Egyszeriben kicsivé, semmissé válik az ember, pedig csak tizenéves srácokról van szó. Ennyit tesz az egyenruha. Elgondolkodtató, hogy itt ez normális, nálunk meg kevesebbért is beindul a lejáratókampány, militaristának és további „-stának” nevezve az illetőt. Hová lettünk…

Tegnap (szombaton) elkezdtük a másik, maradék szoba rendbetételét, ami természetesen először a „mi marad a végén” nevű játékkal kezdődik. Leánykori nevén szortírozás. Sok felesleges cucc előkerült, és nem kis bosszúságomra olyanok is, amik nagyon jól jöttek volna a konyhai munkálatokkor. Ezt nem mondtam Szásának, de mérges voltam, mert nagyon megkönnyítették volna a dolgunkat. Három csoportot csináltunk: „kell a mindennapokhoz”; építőanyag, festék stb; és kidobandó. Ez utóbbi csoportban aztán minden volt. Két órán keresztül hordtam le a konténerbe. Szása közben elkezdte a festést. Késő délután konditermet terveztünk, de megcsúsztunk az idővel, és pechünkre csak 10-ig volt nyitva, így az edzés elmaradt, helyette elmentünk vásárolni. Én jórészt ajándékokat, Szása egyéb dolgokat. Hazafele gyalog mentünk. A ház előtt először ittlétem alatt elestem; óriásit burkoltam a lefagyott viakoloron. Szerencsére nem lett bajom, és a szállítmány törékeny része is megúszta. Ráfagyott a köd a járdára… Otthon összekészülődtünk a másnapi lékhorgászatra. Az első horgászat itt, Oroszországban! Már alig vártam! A héten vettünk polárcsizmákat. Nagyon jó árban sikerült hozzájutni, átszámítva kb. 6000 HuF volt. Eredeti orosz, szentpétervári gyártmány, az elején és a saroknál szögek a megcsúszás ellen, kivehető polárbelső, plusz kivehető posztó talp és teljesen vízhatlan külső jellemzi. Szuper darab. Az nem is kérdés, hogy fázni nem lehet benne, mínusz 40 fokig garantált a hőtartó-képessége. A horgászbolt, ahol vettük viszont csalódás volt. Kerestem igazi, orosz cuccokat, műcsalikat stb. de a választék kicsi volt, és tele volt nyugati termékekkel. Mondjuk mormiska és egyéb téli műcsalik voltak dögivel, de drágán. Viszont nem csak egy horgászüzlet van Voronyezsben! Másnap, azaz ma reggel 8 után nemsokkal találkoztunk a csapat egyik részével a közeli benzinkútnál. Szása ugyan egy embernek szólt, hogy van itt egy magyar, elmehet-e vele horgászni, de hamar hírem ment, így népes horgásztábor várta a nagy találkozást egy igazi magyar horgásszal – mintha olyan különleges lennék. (Szása megnyugtatott, igen, az oroszok számára – ez még a Szovjetunió hagyatéka – minden külföldi különleges, aki ráadásul horgászik is, az meg pláne…) Szóval népes tábor készült, vodkával, szamagonkával (ez olyan mint a mi pálinkánk, csak az a kerítésszaggató fajta is tud lenni) és persze az elmaradhatatlan saslikkal. Felszerelést az egyik „experte” biztosított. Kezdjük az elején, az autóval. Amivel mentünk egy Renault Latitude volt. Sosem rajongtam a francia autókért, de ez kellemes csalódás volt. Minden tekintetben. Kényelmes (nagyon!) bőrülések, kellemes belső, kívülről is szép. 3,5-ös V6-os motor automata váltó együttes nagyon tudta a dolgát. Ha odaléptek neki, nagyon nagyot tudott lépni és ami meglepő: hangtalanul. Kocsisor előzése is játszi könnyedséggel abszolválható volt. Nyilván nem sportautó, de a hétköznapi autókhoz képest sokkal jobb, minden tekintetben. A tó, vagy inkább tavacska kb. egy órányi útra volt Voronyezstől, északi irányban. Igazából egy útszéli, sással szegélyezett természetes tavacska, víztározó-féleség. Amint megérkeztünk, a kötelező „üdvözlő vodka”, majd mégegy. Feltűnt a másik társaság is, és a szaki. Volt egy kapásuk, Csukakoma viszont meglépett. A módszer, módszerek is megérnek pár szót. Igazából két fajtát próbáltunk. Az egyik rablóhalra. Csukára. Ez nem más, mint egy korong, rajta spulnival és zászlóval. A csalihal lent a lékben, a zászlóval a spulni ki van támasztva, így ha kapás van, a zászló kipattan, messziről is látszik. Az oroszok azonban semmit sem bíznak a véletlenre, az egész tavacskát felaknázták, fejenként 10-12 ilyen kellék volt beélesítve, továbbá messziről is szemmel tarthatták, mert hoztak távcsövet. Igazából az egész tó a miénk volt. A másik módszer a mormiskázás. Különféle csalikat próbáltunk. Az egyik sporttárs az ezüst-mormiska szúnyoglárva együttessel fogott is egy kicsi Csapósügeret, de erre az volt az összes kapás. A letett, korongos módszerrel viszont fogtunk három Csukát. Az itteni Csukák színe egyenesen mesés! Az otthoniak sem csúnyák, de ez a mélyzöldből induló, sárgává váló foltos, pöttyös, kesztyűujjas minta a legszebb, amit valaha is láttam. A megfogott hármon kívül elment még legalább 4. A tó tehát gazdag halakban. Compó és Kárász is lakja, márciusban és nyáron is jövünk még ide. Azt talán mondanom se kell, az egész tavi peca alatt ittunk; nem vizet, vodkát. Hol erre, hol arra, ment a „szto gramm”. Viszont savanyú uborkával és egyéb zakuszkikkal egyáltalán nem ártott meg – nekem legalábbis. (A visszafele vezetést úgy oldották meg, hogy jött még egy társaság a vége fele, akik egyáltalán nem ittak, így három autó, három józan sofőrrel indult haza.) A társaság nagyon barátságos volt. Szása felkészített, hogy „egyszerű emberek” lesznek, így ne lepődjek meg. Hjaa! Ha nálunk is ilyen lenne az egyszerű ember kategória! Vannak pillanatok, amikért megéri élni. Ilyen az, amikor egy kb. 60 éves horgásszal örömtáncot jár az ember a jégen, egy kifogott téli Csuka után. És nem az alkohol miatt, hanem az örömtől. (Emberünk egyébként a távoli Szibériából költözött ide, beültek asszony pajtással az autóba és eljöttek – végleg. Kemény kötésű, egyenes ember, az a szívós fajta.) A másik, amikor a lék mellett mormiskázom, másik kezemben egy salsik, érzem az ujjaim végén, dolgozik a vodka, a tiszta levegőt szívom; és nem érdekel, hogy nincs kapás, mert a táj, a környezet, az egész szituáció olyan nyugtató, hogy azt kívánom, sose legyen vége. És sajnos vannak pillanatok is, amik ezeket az álomszerű valóságképeket egy pillanat alatt szilánkokra törik, véglegesen elrontva mindent. Tudom, nem rosszindulatból kérdezte, jegyezte meg, de kár volt ezt a tüskét, ezt a sebet megbolygatni. Kár volt, mert egy szép napot rontott el vele. Az egyik horgász – ismétlem nem rosszindulatból – de megjegyezte, hogy most mást jelent az, hogy vendégként vagyok itt, mint ezelőtt 70 éve. Egyértelműen viccnek szánta, amin más magyar talán nevetett volna, de bennem azonnal, tudat alatt beindult a védekező reflex. Ezzel a rosszul elhelyezett, rosszkor elsütött poénnal elrontott mindent. És a sors iróniája, hogy ő pont nem a Szása által egyszerű embernek nevezett kategóriába tartozott… (Csak megjegyzem, hogy az ún. egyszerű emberek voltak a legőszintébbek, a legkedvesebbek.) Egy pillanat alatt elillant minden jó, és a tél ezalatt a villanásnyi idő alatt teljesen másképp festett, mint azt megelőzően. Egészen biztos, hogy nem ez lett volna a reakcióm, ha mondjuk beszélgetünk az autóban a fegyverekről, háborúról és felhozza. Akkor egy jót nevetünk rajta és kész. Eddig nem tudtam, de ott és akkor nyilvánvalóvá vált, ez az amiért sosem leszek otthon Voronyezsben. Nekünk, magyaroknak elátkozott hely ez. Elátkozott, mert nagyon hasonlít Magyarországra, nagyon szép, és szerintem magyarként élhető – lenne. De egy olyan átkot rejt, amivel nem vagyunk képesek megbirkózni. Sosem leszünk képesek megbirkózni. Ott van a fejünkben, a szívünkben, a lelkünkben és addig nem tudjuk megfogalmazni, míg az ilyen szituációk elő nem hozzák. És már régen nem haragszom erre az emberre, nem is haragudtam rá. De vannak dolgok, amiket sosem tudunk megváltoztatni.

5 körül szedelőzködni kezdtünk és hamarosan hazafelé szeltük a végtelen orosz utat. A rádióból Lelingrad üvöltött, mi meg a rádióval. Szása meglepődött, hogy ismerem. Majd elaludt az autóban. A házhoz közeledve felkeltettem, kiszálltunk, felmarkoltuk a cuccokat. Szása ekkor megindult az út túloldala felé. Ha nem szólok neki, ott csapja el az autó. Igazából otthon állt meg bennem az ütő, mert a helyzet nagyon komoly volt. Kiderült ugyanis, hogy neki kissé sok volt a vodka. Nem a fáradtság miatt aludt el az autóban, mint az hittem. Az igazsághoz tartozik, hogy nekem vmiért abszolúte nem ártott meg, talán a friss levegő, vagy nem is tudom. Mindenesetre nagyon megijesztett, látszott, hogy totál nincs képben. Asszem ma én voltam a mentőangyala, bár ez korántsem hálás feladat. Holnap azért erre még visszatérünk. Időközben felkelt, lement volna kefirért – egyedül… Naná hogy vele mentem. Diszkréten javasoltam neki, fürödjön meg, addig is rendet tudok rakni a konyhában és befejezni ezt a bejegyzést.

Tényleg nem értem, nekem miért nem szállt fejembe, pedig ugyanannyit ittunk (mindenki) és ettünk is. De van egy olyan érzésem, hogy „félidőnél” az a rosszul elhelyezett mondat nagyon kijózanítólag hatott. Jobban, mintha hideg vízben úszkáltam volna napokig… (Pedig egészen biztosan nem negatív szándékkal mondta…)