Megjött a meleg, mindenki beteg, avagy a nagy olvadás után is van élet

2013.02.07.

 

A hétvégi buli jóra sikeredett, a lányok jókat főztek. A hétvégét ennek ellenére kitűnőnek nem nevezném, mert elkezdett újra szórakozni a térdem. Igazából nem fáj, csak kellemetlen, terhelésre kissé fáj, illetve hajlításra kattog. Ez utóbbi nagyon idegesít. Évek óta tart ez a mizéria, az orvosok nem tudnak semmit megállapítani; én meg nem tudom, mi miatt jön elő néha. Mostani tippem az időjárás. Ugyanis vasárnap egy erős melegfront jött, elkezdett olvadni a hó. No, ez az amit nem vártam. A káosz, idegesség, undorító! Tetejébe esett is a hó, ami a földön vízzé alakult. Egyenesen utálom ezt a fajta időjárást: fúj a szél, de amúgy langyos az idő, hószerű eső esik, a talaj felső rétege sártenger, a víz nem tud hova elfolyni, tengerekben áll mindenhol. Az orosz autósoknak szerencsére nincs meg az a tajparaszt szokása, mint otthon sok népművészeti agyagedénynek, azaz a gyaleszok beterítése vízzel. Ennek ellenére néha elkerülhetetlen, hogy az ember kapjon belőle, mert egész egyszerűen folyó van az úton. Átkelni az úton felér egy normandiai partraszállással. Megtervezni, hol, mikor ér partot az ember, és persze a tény: lesznek áldozatok. Ilyenkor a beázás garantált. És egész nap tocsogni az elázott (otthon legalább nyolcszor befújtam impregnáló spray-vel, eddig tartott…) bakancsban szar dolog. Az egészben az a legvisszataszítóbb, hogy csak annyira van enyhe idő, hogy megolvadjon a hó (és leizzadjon az ember), de a hó/jég nem tud elolvadni. Sár van mindenütt, ha pedig hóba lépek, mintha vízzel teli szivacs lenne. Vasárnap éppen jókor jött Szása ötlete, hogy menjünk el a konditerembe, mert le kellett vezetni a feszültséget. Nagyon felment bennem a pumpa az időjárás miatt. A hétvége másik történése az új TV. Szása meglepte magát egy 140-es TV-vel, ami tud 3D-t is. Nosza neki, vett egy 3D-s filmet is. Francia csoport csinálta az óceánok élővilágáról. Mit ne mondjak, 3D-ben mesés! Amikor jön velem szembe a grouper, vagy kígyózik mellettem egy muréna. Mintha én is ott lennék a korallszigetek között. Eszméletlen; a technika csodája!

Hétfőn a szokásos orosz után hazaindultam, semmi értelme nem lett volna bemenni az irodába. Kedden reggel elküldtem a beosztásomat, legyenek vele boldogok, és hagyjanak végre dolgozni otthon. Történt ugyanis, hogy kaptam két osztályt a 16-os suliban. 4. és 8. osztályról van szó, a német klubon felül tehát tanítani is fogok nekik németet. És erre fel kell készülni! Natalia megadta a témákat, volt dolgom tehát. Mennyivel jobb ez, mint a felesleges irodában-ülés! Végre vmi produktív munka. Az elküldött beosztásra soká érkezett válasz. Milana ugye elutazott egy hétre, a maradék egy része meg beteg, azonkívül meg ki tudja… Én szerencsére a betegség legkisebb jelét sem érzem, remélem a sok beszedett vitamin segít ezután is. Kedden tehát otthon készültem. Szerdán aztán élesben ment a dolog, sztem nem is rosszul. Hazaérve vhogy késztetést éreztem csinálni vmi ehetőt. Ehhez persze hozzájárult az is, hogy ekkorra fogyott el a lányok által készített „heti” ellátmány. :) Volt otthon gomba, így egyértelmű volt a makaróni. Hús volt, tészta volt. És akadt a környéken egy önjelölt magyar szakács is. Ami érdekes: az orosz gomba (termesztett csiperke) kalapján a kitin sokkal vastagabb, mint nálunk. Szinte páncélként védi a gomba belsejét. No persze nem ellenem! Szása tegnap az anyukájánál dolgozott munkaidő után, így maradt itthon időm punnyadni is. Beszéltem az otthoniakkal; túl sok jó hír nem érkezett. Mindig elszomorít hallani, hogy barátok, ismerősök nem találnak munkát. Főleg azért, mert tudom, „jó fejű” egyénekről van szó. Itt meg itt van az ígéret földje; ha ide születtünk volna, lenne munka, lenne minden. De ez az ígéret földje most 1950 km-re van otthontól. És ez nagyon sok…

A mai program az volt, hogy miután megvesszük a jegyeket Jelenával, kiállításra megyünk. Ma egyébként az olvadás utáni jeges időszak köszöntött be, minden lefagyott, a járda kriminális, de legalább kopog és nem locsog! Már kitapasztaltam a jégen való gyors haladás mikéntjét, így ez nem gond. (Érdekesség, szinte minden bevásárlóközpontban lehet kapni szöges gumit a kocsikra. Ez olyan természetes itt, mintha paradicsomot venne az ember.) Persze, benéztem az időpontot, 10:30 helyett 9:30-ra értem oda. Szerencsére a közelben volt a felhőkarcoló, így nem volt kérdés, oda megyek, körülnézek, nézelődök. Kicsit még fáradtan bolyongtam, meglepően kevés ember volt. Persze, az oroszok ilyenkor dolgoznak! Betértem a könyvesboltba is, nézelődtem, semmi újdonság. Kifelé menet jön szembe velem az egyik eladó, megpróbálom kikerülni, de elém vág. Kérdez vmit. Mondom neki: Nyet. Erre újra. Uppsz! Ezt benéztem, nem is kicsit! Félreértettem! Azt gondoltam ugyanis, hogy azt kérdezi: „Segíthetek-e”. Ehelyett ő kért segítséget. (Nagyon „reggel” volt még, igazából a „segítség” szót értettem meg, meg aztán nem is figyeltem igazából.) Történt ugyanis, hogy a bolt egyik alkalmazottjának születésnapja volt, amit pezsgővel ünnepeltek volna meg, de nem volt, aki kinyissa nekik. Mikor leesett – hatásosan égő voltam újfent – mondtam neki, persze, hol van, adja csak ide! Cserébe kezembe nyomtak két mandarint és egy csomó „konfetki”-t. Ez egy szaloncukor méretű, számtalan fajtájú miniatűr csoki/bonbon/cukorka stb. Odafent úgyszint gondoltak rám, mert reggel nem volt időm enni semmit, elfele úton gondolkoztam is, hol kellene, de főleg mikor (?) enni vmit, alig lesz rá időm. A megbeszélt hely fele igyekezve majszoltam a csokikat, imádom; nagyon finomak! A két mandarint meghagytam a suli előttre.

A jegyvétel nekem elmaradt, bonyolult ügy, semmi kedvem a (sztem felesleges) „tréninghez”, főleg, hogy február végén lesz, amikor is mennem kell haza vízumot intézni. (No, ez is egy „érdekes mulattság”…) A kiállítás ugyanott volt, mint előző alkalommal, csak a téma volt sokkal jobb! Egy orosz festő tájképei. Eddig is imádtam az orosz falut, de ezekután meg pláne! Az a hangulat, ami a képekből áradt nagyon magával ragadott. Elhatároztam, nyáron el kell mennem vidékre! A festő – orosz mértékkel – helybelinek számít. A közeli Don-menti falukból szemezgetett. Sok kép lehetett volna akár Magyarországon is. Nekem nagyon tetszett a kiállítás, ez a sajátos világ, sokkal jobban, mint a múltkori „absztrakt”. Ezzel viszont egyedül voltam. Évit nem bűvölte el. Simon-t úgyszint. De mit is érthetne Simon, ez a szerencsétlen nagyvárosi ebből? Azt sem tudja, mi az a mályva?! Eleve: egy németnek szokatlan az, hogy egy tyúk van szabadon az udvarban, macska mászkál a kerítésen. Nem értik, nem érthetik azt a szót, hogy szabadság, mert túlszabályozott világuk pénzre váltotta azt. Simon nem ismerte a madárberkenyét, pedig náluk nagy hagyománya van, állítólag finom belőle a lekvár. Simon ma egyébként újra megmutatta, mekkora úriember, szépen elterült az egyik kanapéban gondosan megágyazva magának a kabátokból és a táskámból. Az a legkevésbé sem zavarta, hogy a táskában esetleg törékeny, kényes is lehet. A mandarin szerencsére megúszta, bár idejében léptem, és arrébb raktam a cuccaimat. (A sapkában rohanunk végig a kiállításon már szót sem érdemel, ez alap, mint ahogy a cipővel a márványasztalon is.) Hát ennyit a kiállításról.

Mivel Victor nem volt nálam, ezért a rendhagyó oroszóra után az irodába siettem, mert nem tudtam pontosan, mikor kezdődik a német klub a 16-os suliban. Reméltem, hogy vki csak leledzik ott. Szerencsére Maria bent volt, így megtudtam tőle, 2-re kell mennem. Kicsit beszélgettünk, majd mentem is. Útközben megettem a maradék csokit és a két mandarint is. Az egyik kereszteződésnél nem voltam elég körültekintő, egy nagy fekete vmit megállásra késztettem. Odafordulok: aztaaaaapiiiii… Egy böhöm Chevy Tahoe volt az. No, gondoltam, hozzuk ki a legtöbbet a helyzetből! Tudtam, hogy nyélgázzal fog indulni! Azt a harákolást! Felbömböl a V8, hamisíthatatlan baritonján szól! Ez az a hang, amit, ha ezerszer hallok, sem tudok megunni!

A suliban már javában zajlott a munka, mikor beesett Lukas. „Pontos”, mint mindig. Tevékenysége most is kimerült a lányokkal (könyörgöm, 13-14 évesek!!!) való értelmetlen pletykában. Viszont érzésem szerint eljátszotta utolsó kártyáját is. Történt ugyanis, hogy a szokásos semmitmondó dumája közben vhogy előjött, hogy hogyan, miért házasodnak az orosz nők. Lukas szerint – magából indult ki – csak a pénz motiválja őket, ezért a dagadt és lóvés öregekre hajtanak. És ezt a hülyéje el is játszotta, ott, élőben. Érdekes volt látni, hogy a jólnevelt 13-14 éves orosz lányok hogyan reagálnak erre. Erre a tipikus nyugati szemétre, amit próbálnak letuszkolni a keleti torkán, de az orosz már csak olyan, hogy inkább visszaköpi, bele a nyugati arcába. Az a tűz, ami a szemükben volt! A gyűlölet és a megvetés tüze. Jópofizhatott utána Lukas, talán el is hitte, hogy ezt az oroszok is viccként értelmezték. És ilyenkor mindig eszembe jut 2006 nyara, Németország. Egyszerűen nem értettem, miért viselkednek olyan vadember módjára az oroszok Németországban, míg nálunk, otthon nagyon rendesek, barátságosak. Hát ezért. Amilyen az adjonisten, olyan a fogadjisten! Ez a lekezelő szemlélet annyira jellemző a nyugati emberekre. És ez az, mit nagyon bírok az oroszokban. Nem tűrik birkamód, mint mi. Visszavágnak, keményen. A foglalkozás után a buszmegálló felé egy ideig beszélgettem egy kicsit az egyik lánnyal, őt is nagyon megbántották Lukas szavai. Okos és meglepően szép lány (4-5 év múlva sztem az a tipikus bombázó lesz, aki után epedezik a férfinép), jól beszél angolul. Mint kiderült, a palacsintát is ő csinálta. (Hogy mikor, az talány; rejtélyesek ezek az orosz lányok…) Mert persze tea és palacsinta, egyéb rágcsálnivaló megint volt – mint mindig. Egyébként Lukas műsorszáma után nagy fordulatot vett a foglakozás jellege, nem voltak hajlandóak angolul/németül beszélni Lukas-szal, csak oroszul. Lukas viszont nem tud oroszul, hiába van itt október eleje óta. Én viszont valamelyest már beszélek. Ezt kihasználva, megértettem, amit mondtak egymás között. Ej, Lukas; ezt egyszer már eljátszottátok, és akkor nagy bukás lett belőle.

A buszmegálló felé óvatosan sétálva látom ám, díszkivilágításban közeleg egy „jó méretű” autó! Kissé takarásban van, hetedik generációs Chevy Impala SS-nek nézem. (Freud-i elnézés, ti. a ’96-os Impala SS nagy kedvencem.) Amint közelebb ér, látom, egy Chrysler New Yorker-hez van szerencsém. Csodás, tiszta és csak úgy ragyog rajta a szélességfény, a lámpák, a helyzetjelzők stb. Hatalmas bálnaként kúszik el mellettem, nemhiába, 5,2 méter az 5,2 méter! Imádom a fullsize autókat! :) Eszembe jut, a minap ráleltem egy nagy kincsre, a „Mopar-himnuszra”. Magától értetődik, hogy letöltés és konvertálás után azonnal a telefonomra került, így feltekerve a kakaót, nem érdekelve, hogy hideg van, Voronyezsben az utcán üvölt: Mopar or No Car! No one can beat us! Mopar or No Car! You can’t defeat us!