2013.04.29.
Nos, majdnem egy hónap telt el legutóbbi bejegyzésem óta.
Az elmúlt kb. három hétben nem tétlenkedtem, nem is lehetett, már csak azért sem, mert nagyon jó idő volt. De sajnos – ahogy lenni szokott –, az embernek pont arra nincs ideje, amit a legjobban szeretne. A 16-os suliban minden király, a gyerekek még mindig aranyosak, és a tanárnő (és sztem is) nagyon motiváltak. A cégnél egészen a múlt hétig eléggé puskaporos volt a hangulat, próbáltam nem én megadni a szikrát, így csak csendben, szürke egér módjára dolgoztam, vagy legalábbis imitáltam. Egyszerűen nem volt mit csinálni. A főgonosz hókuszpók persze mindig hangoztatta, hogy majd, majd jönnek az önkéntesek, de én ezt valahogy nem tapasztaltam. (Kísértetiesen hasonlított a „Bukás” c., amúgy történelmileg pocsék film Hitler-es jelenetéhez.) Pedig ugye nálam kellett volna a felmentő-seregnek jelentkezni. Ő persze állította, hogy ez azért van, mert kevés a reklám – az nyilván elkerülte a figyelmét, hogy lehet bármennyire jó reklám, ha az utolsó pillanatban hirdetjük meg. Ez volt a helyzet bent, és éreztem, fele sem tréfa, amit jól mutatott az is, hogy egyre gyakoribbá váltak a viták bent. Ami engem illet, én megtettem mindent az ügy érdekében, de nagy szerencséjükre engem a vitából kihagytak. Teljesen így sem maradtam ki a jóból, mert Milana kitalálta, hogy be kellene menni segíteni egy múzeumban rendet rakni. A dolog érdekelt is, egy gond volt: aznap angolklub volt, és én voltam a szakács – erről kicsit lejjebb még írok. Mondtam neki, hogy bocs, de nem fog menni. Egészen pontosan tényként közöltem vele, hogy NEM FOGOK MENNI. Ez hatott. Írt egy – tőle szokatlanul – gyámoltalan választ, hogy sajnálja – jellemzően pocsék német helyesírással… Tudtam én mindig, hogy erőből kell velük tárgyalni. Bárcsak így tettem volna decemberben is… Kedden felkészültem, hogy no, majd most törleszt, de nem történt semmi. (Ekkor még.)
No de aztán a múlt héten vmi csoda történt, mert innen is, onnan is jöttek a levelek, érdeklődtek a nyári táborok iránt. Milana persze ezt, mint az ő sikere fogta fel, aki megmondta, hogy a reklám aaaz nagyon fontos. (A levelezés során rákérdeztem, ki, honnan értesült a lehetőségről; persze a válasz minden esetben az volt: nem az új reklámok útján, hanem levelezőlistákról, barátoktól stb. Azaz mostanra „érett be” a korai hirdetés – ezért kellett volna korábban…) Az irodai hangulat is jobb lett egyből, és én is végre dolgozni mentem be, nem lazsálni vagy munkát imitálni. Ja! Azt nem is mondtam, megjött az új német önkéntes. Hú, hol is kezdjem… Talán a megjelenésén, az már mindent elárul: egy igazi igénytelen punk. Vmi nem okés a sráccal, mert láthatóan betegesen vonzódik a virágokhoz – előző „karrierje” (vagy karrierje csúcsa?) is ehhez köthető: virágárus volt. Oroszul viszont tűrhetően beszél. Komolyan mondom, kezd olyan érzésem lenni, hogy ide a szemetet fújja össze a szél, és mit keresek én itt? De aztán eszembe jut a csodálatos Galja. Szása pont tegnapelőtt mesélte, nem Milana „tette ki” Galját a cégtől (mint azt korábban Szása és én is gondoltuk a januári összezörrenésük után), hanem Galja megmondta neki kerek-perec, hogy (elnézést a kifejezésért!) balfaszok gyülekezete, és nincs az ilyen tohonya munkamentalitáshoz szokva, meg (ezt már csak nekünk mondta Galina) amúgy is: „sziszok nyetu”. Ez utóbbi Galina egyik kedvenc érve, ami, tekintve, hogy ő maga jó nagy szívvel lett megáldva, érthető; amúgy kb. ennyit tesz: „és még rendes mellük sincs.” Elsőnek viccesnek hangzik, de – szokás szerint – fején találta a szöget, mert hát nem vak ő sem, tudja jól, hogy ezek a sárkányok sosem mennek férjhez, mert azonkívül, hogy rondák, ostobák is. (Hacsak nem találnak maguknak egy balekot, de az akkor nagyon balek és meg is érdemli.)
Már vártam a sátáni bosszút, ami persze meg is érkezett, szokás szerint selyembe csomagolva. Ez a stílusuk. Nyilván ki mást, mint engem bízott meg a fősárkány egy angol szöveg oroszra fordításával, amire volt egy fél napom. Amivel viszont nem kalkulált: Szása tud angolul is, oroszul is. (Ha arra számított, hogy Szásával csináltatom meg, akkor meg bakot lőtt, mert neki ez kb. 5 percébe került.) Egy jelentkezési lapot kellett angolról oroszra fordítani. Szása hamar kivégezte a szöveget, majd megjegyezte, nem tudja ki állította össze – ti. az angolt – de stílusa alapján nem túl képzett. Az ő orosz változata nyilván más volt. Persze van akinek az sem elég jó, nemrég írt Milana egy SMS-t, hogy holnap menjek be, és nem kettő, hanem 4 órára, mert ugye szombaton nem mentem be. Erről csak azt kell tudni, hogy azért nem mentem be, mert azért nem fogok bebuszozni meg vissza, hogy ott felcsapva Victort megnézzem, ki írt emilt. Ezt itthonról is el tudom végezni. Egyébként Paul – ő a punk – is megjegyezte, hogy ezt a munkát otthonról is el lehet végezni, Milana nyilván leordította a fejét. Kultúra, no! Én magamat nem féltem, lesz még ennek böjtje, én nem felejtek… Se jót, se rosszat. Amúgy SMS-e inkább volt szavak katyvasza, mint mondatok sorozata, igazából nem is értettem meg minden részét, pedig angolul volt. És Szása sem. Jót röhögtünk szánalmas stílusán, igénytelenségén.
10-én Szása láthatóan vmi meglepetést rejtegetve jött haza – rosszul leplezett somfordálással vmit a hűtő tetejére tett, én igazából nem foglalkoztam vele. Aztán vacsora közben kibökte: a főnöke adott három jegyet a közelgő Emir Kusturica koncertre, az első sorok egyikébe. Megmondom őszintén, lövésem se volt, ki ez, mi ez. A jegyeket jobban megnézve rájöttem, mi a poén: 3500 Rubel volt – darabja. Aprópénz egy oligarchának. Amúgy is vannak furcsa heppjei, néha küld pénzt a dolgozóinak – csak úgy. Nem túl nagy, kb. 20-30-40.000 HuF-nak megfelelő összeget, pusztán brahiból. És hogy miért három? Egy Szásának, egy Galinának és egy Galina férjének, Denisznek. Ő sajnos nem ért rá, így maradt egy. Galina győzködte Szását, hogy Szabinát vigye el, hívja meg. Szása viszont egyértelműen nemet mondott erre. Megkérdeztem tőle, miért, erre egy elég tanulságos történetet mondott el; lényege igazából az a sokak által ismert, de kevesek által betartott közhely volt, hogy egy barátot sosem adunk fel, még ha szerelmesek leszünk is vkibe. A nők szeszélyesek, kiszámíthatatlanok. Néha Szása meglepően bölcseket tud mondani, mintha legalább kétszer annyi idős lenne. És félreértés ne essék, nem amiatt, mert én mehettem, hanem mert Szabina nem. Amúgy meg mondtam neki, én a helyében óvatos lennék, mert gyanús ez a közeledés pont most, hogy Szabina vízuma, és egyetemi (tanári) ösztöndíja hamarosan lejár. Mondtam Szásának, hogy én azt sem tartom kizártnak, hogy Tányával összebeszélnek, sőt mi több, Galina is benne van (esetleg tudatlanul), mert Galja és Szása naponta beszélnek (amit nyilvánvalóan T. és Sz. is tud), így könnyen lehet, hogy Galina a tégla… Ezt persze Szása kétkedve fogadta, túlzásnak vélte, talán el is felejtette. Egyik nap aztán elment a Stammtisch nevű német klubba – nekem már heroltom van a németektől, undorodom tőlük, így nem mentem – aztán hazaérve elpanaszolta, hogy ott volt Tánya és Szabina is, és két tűz közé került. Ahogy ő fogalmazott, „szinte csak a gatyámat nem vették le”. Szolidan emlékeztettem korábbi feltevésemre. Ezen elgondolkodott. Akár hogy is van, undorító játék ez, már ha lehet játéknak nevezni. Kicsit csodálkozom Szása naivitásán, bár ahogy észrevettem, kezdi ő is átértékelni a dolgot.
Amúgy a koncert jó volt, tetszett. Az előadás végén készült pár közös kép Galináról és rólam, amiket kiposztolva a fészbúkra (ahogyan itt mondják: féjszbúk), kedves édesanyám csak így kommentált: "Hát, remélem Denisztől kaptál engedélyt!” No szép… :) (Amúgy természetesen tudott róla, sőt, ő vitt minket haza.) Amúgy Denisz nem az a fajta, érti a viccet, másról meg nyilván szó sincs.
Régóta terveztem írni három dologról, ami elég érdekes lehet, legalábbis én annak találtam. Kezdjük a legkevésbé vidámmal, vagy inkább tanulságossal.
Ez a szemét kérdése. Valahogy nem tudtam mit kezdeni a kontraszttal, ami a nyári Voronyezsről készült képek és a téli utcakép között tátongott. A képeken rendezett, csinos, virágokkal teli utcák, sehol szemét, minden rendben stb. Ezzel szemben télen – ha csak a hó el nem lepte – rengeteg szemét, sitt az út mentén. Photoshop nem lehet, neem, az lehetetlen! Ez az ország hihetetlen csodákra képes. Már javában jó idő volt, amikor a busz ablakából szokás szerint kifele bámulva észrevettem, hogy nap-nap után egyre több helyen jelennek meg iskolaidőben (!!!) diákok, egyetemisták, és szedik össze a szemetet, ássak fel a közintézmények (egyetemek, koleszok stb.) előtt az ágyást, szedik össze a levelet, ágat stb. A dolog azért is érdekes, mert nyilván nem háborodnak fel a szülők, hogy a kedves gyermekük ilyen „lealacsonyító” munkát végez; hja kérem, ez egy normális ország… Aztán a kiskertek tulajdonosai, idős nénik, kapával, gereblyével, is megjelentek, és egyik napról a másikra takaros virágos, ill. még be nem ültetett zöldségeskertek teremtek elő a semmiből azaz a szeméttel, ággal, levéllel teli, kertre legkevésbé sem hasonlító területekről. A közmunkások pedig nagy teherautókra rakták fel a sittet, és az egyéb, a lakosság által össze nem szedhető törmeléket, ágat, fatörzset, továbbá a zsákokba gyűjtött szemetet. Az időzítés a lehető legjobb volt – valamit nagyon tudnak Ivánék –, mert már jó idő volt, de még nem zöldellt ki semmi. Egy hét alatt úgy rendbe vágtak mindent, hogy ha előtte azt mondják, hogy ez tele volt szeméttel, nem hiszem el! És nem csak a kicsi, kertméretű területekre kell itt gondolni: számos hatalmas park van errefelé – köszönhetően a két nagy, mezőgazdasági, ill. erdészeti egyetemnek – és ott sincs szemét! Ellenben gyönyörű az erdő, zöldellő nyírfák, bokrok, nyíló fák, egyszerűen mesés. Ha lassan is, de kezdem megérteni az oroszok felfogását. Akárhogy is nézzük azonban, a képesség csodálatra méltó. A gödörből kimászás képessége; hányszor kerültek bele, lökték bele őket, vagy estek bele saját maguk hibájából, de minden esetben kimásztak. Ez a megújulási képesség egészen elképesztő. Ki gondolta volna, hogy a szeméttel teli park zöldellni fog másfél hét múlva? Ki gondolta volna, hogy a lombbal teli Petrovszkij tér hasonlítani fog a fényképeken látottakhoz? Pont ma jártam arra, 4-5 idősebb nő éppen virágokat ültetgetett szokás szerint pletykálva, az öregedő asszonyok kimértségével, de virágok iránti szeretetével.
A második – ígérem rövidebb lesz – az orosz TV. Szása ugye TV-mániás. Igazából csak a fürdőben és a WC-ben nincs TV. Szóval állandóan megy, ha nézi vki (vki= Szása), ha nem. Az viszont feltűnt, hogy a reklámok helyiek. Azaz az állami adókon, a műsorok szünetében voronyezsi reklámok mennek. Szentpéterváron meg szentpéterváriak, Omszkban pedig omszkiak. Ez kiváló ötlet, nagyon tetszik. Nyilván vannak országos reklámok is, de sok a helyi üzlet, bolt, műhely stb. reklámja. Azaz: vegyél helyit! :)
A harmadik egy bagatellnek tűnő dolog: eleinte nem értettem, miért van Szásánál olló a konyhában.
Próbált már vki orosz zacskót kézzel felbontani? Mert ugye nálunk, ha máshol nem, a hegesztésnél, vagy a zacskó tetején, a perforálásnál ki lehet bontani, vagy legalábbis szét lehet tépni. No, de az orosz zacskó!!! Nem vagyok egy Toldi, de azért egy zacskó felbontása nem szokott gondot okozni; viszont az orosz zacskókat vmi érdekes gyártási technológiával hegesztik össze, mert puszta kézzel LEHETETLEN felbontani, vagy széttépni. Az olyan ártalmatlannak látszókat, mint a teás, még azokat sem. Akárhogy próbáltam, téptem, cibáltam itt, ott, de csak nem adta meg magát. Eluralkodott rajtam a „nehogy má’ egy zacskó fogjon ki rajtam”; hát ilyen nincs, csak azért is felbontalak te szemét… …de akkor sem. Az orosz zacskót NEM LEHET kézzel felbontani. Se a teásat, se a tésztáét, se a gyorsfagyasztott babét, a halról nem is beszélve. Viszont van két olló a konyhában. Már értem miért…
Még egyszer a voronyezsi autóhelyzetről: újítják az utakat! Egyes helyeken elég pocsékul néz ki így, tél után. Az útfelújítás azonban az otthoni gyakorlattal ellentétben gyors, este kivágják az adott kátyút – értsd: krátert – vagy útszakaszt, és másnap reggel már kész is. Ami érdekes: nem jelölik meg, „hogy hé paraszt, kivágtunk egy 15 centiméter mély gödröt, ne hajtsál bele”. Szóval tábla nincs, de senki sem hajt bele. Legalábbis véletlenül. A marsrutkák lassítanak, és a nagy buszok is, viszont a PAZ-ok lassítás nélkül csatt-nekijje bele a gödörbe, igaz orosz technika, ide lett tervezve. Aztán hogy kinek hogyan rendeződik át a fogsora a buszon…
A másik érdekesség a kisebb rések javításának mikéntje: telefújják bitumennel – vagy legalábbis vmi hasonló kőolajszármazékkal – és teleszórják kaviccsal. Erre rámennek egy böhöm úthengerrel, aztán amikor kb. egyenes, kész is. Az így javított út minősége egész jó, viszont a bele nem ragadt kavicsot nem szedik össze – legalábbis egy fél héten belül. Ez aztán golyószóróként irtja az autók szélvédőjét, de hát Istenem, a szélvédősöknek is meg kell élni valamiből. Amúgy az utak mentén rengeteg szélvédős és „sinomontazs” azaz felni-javítás, javítós van. Immáron a nyolcadik Escalade-ot láttam kintlétem óta, ebből egy volt (a hibrid) fehér, a többi fekete…
Egyik hétvégén, pontosan 14-én elhatároztuk, hogy elmegyünk horgászni, ill. én horgászom, Szása pihen a parton. Szépen összeszedtem a horgászmotyót, és irány a part! Előtte napokban sétáltam a tározó belvárosi szakaszán, és ott nyoma sem volt jégnek, sőt láttam két halat is, igaz, az egyik döglött volt, és vitte a víz. :) Szóval irány a part! Az erdő tele volt – mint ma kiderült – szibériai csillagvirággal, kicsi kék virág, otthon ilyet nem láttam. Itt hóvirág nincs, ill. csak mutatóban, szerepét, azaz a tél végét ez a kis virág tölti be – nagyon szép. A partra érve aztán a sokk: basszus itt még jég van?! Hogy lesz ebből peca??! Sokkal arrébb viszont páran már csónakból próbálkoztak, ergo vhol már kiolvadt. Így is volt, a strand túloldalán már nem volt jég. Akkor hajrá! Csápoltam-csápoltam bőszen, de minden komoly eredmény nélkül. Szása csak ült a padon és vmi ilyen volt az arcára írva: „ez totál megborult”. Aztán a rugalmas célalkotás stratégiáját alkalmazva, halfogás helyett a „teszteljük a villantókat”, ill. „meddig tudok dobni velük ezzel a bottal” című játékot játszottam még vagy 1 óráig, amikor Szása legnagyobb meglepetésére közöltem: jó lenne megnézni, mi a pálya a belvárosban. Ekkor már tudtam, hogy halfogás ebből nem lesz, egyszerűen túl hideg még a víz. Visszafele sétálva viszont a parton egy vélhetően illegális hálót láttunk, amiben egy jó 5-6 kilós Busa és egy valamivel kisebb Csuka volt, állapotuk szerint legalább két-három hete. Azért egy ilyen Csukát megütni, hűű, de jó lenne…
Ahogy várunk a buszra, jön egy feltűnően sárga színű autó – messziről csak ennyi látszott belőle. Ahogy közeledik: aztanemjóját! Egy új Chevy Camaro, ráadásul transformers edition! Nézek utána, a belváros felé megy, már régen nem látni, de hallom, duruzsol, mormog a V8. A belvárosban a szigeten próbálkoztunk, ill. csak én. A játék célja a helyek tesztelése volt. Jó érzékkel, mert teljesen más volt itt a víz, mint amit megszoktam. Az előző helyen kb. Balaton szintű, ha folyt is, nem számottevően. Itt viszont az a tipikus „húzós” víz volt. Ehhez állóvízi horgászként absz. nem szoktam hozzá, és bár sokat olvastam arról, hogy kell folyóvízen horgászni, van ugye az elmélet, és van a gyakorlat… Például az eddig kiválóan bevontatható, saját gyártású, kb. 18-20 grammos kanalakkal lehetetlen volt a folyó alját „megkotorni”, pedig ha valahol, a hal ott lesz. Akadó egy volt csak, marasztalta is a legnehezebb jig-emet, a legjobb gumihallal. Viszont értelmet nyert az a műcsali, amit itt vettem. Egy orosz gyártású körforgó, ami az excenter-ólomnak köszönhetően nem csavarja a zsinórt – és bagatell áron volt; 90 Rubel vicc érte. Súlya 24 gramm, frankón leküldhető a mélyebb helyekre is, itt a nagy vízen ez használható egyedül. Meg a vobblerek! Otthon a saját gyártású, amúgy szépen verető vobblerelim igazából dísznek voltak, ha 10 métert tudtam velük dobni, már jó volt. Igazából itt is 10 méter a limit, de engedve neki zsinórt, nagyon messze el lehet úsztatni, és onnan bevontatva a „tuti” helyekre küldeni. Szóval lesz itt hal, csak legyen melegebb. Jó játék volt, estefele hazaindultunk. Szása pihent egy jót, meg én is. Ő passzívan, én aktívan. Mert amikor már érezni a víz szagát, a lehetőség illatát, akkor lehetetlen otthon maradni, akkor menni kell!
Egyik nap Szása hazajön, és mondja: „pajgyom!” Azaz menjünk. Hová? – kérdem. Nem válaszol. Ismeretlen számú buszra szálunk fel, a bal partra megyünk. Áhááá! (Már régóta rágom Szása fülét, hogy még nem is jártam a bal parton, menjünk már át egyszer.) Vmi különös érzés lesz rajtam úrrá, amikor átmegyünk a hídon; szemem sarkából látom, a koma már lógat a móló végén, vajon mit fogott? Fogott egyáltalán vmit? Ahogy leszállunk az első sokk: a lazacszínű Lincoln Towncar gurul el előttünk, Szásának persze fel sem tűnik, én ott olvadozom. Aztán jön egy Hummer H3. No neee. Igazából a víztározót, mint tükör foghatjuk fel, egy ugyanolyan város van itt is, igaz ez inkább iparváros jellegű, de ez is hatalmas, itt is van sok jó autó stb. De amiért jöttünk: van egy II. VH-s elmékhely, számos lánctalpassal. Mindig is szerettem a harckocsikat, mert van vmi sajátos hangulatuk, varázsuk, ami azon az ellentéten alapul, hogy egyszerre szépek, nehezek, büdösek, erősek, félelmetesek, lenyűgözőek és kompromisszummentesek. Közelítve az emlékhelyhez, egy oszlopon egy Minyó áll, messziről mutatva: ezt keresitek! Aztán előbukkannak az acélkoporsók is. Két T-34, egy ISZ-2, egy ISZU-152, két ISZU-100 stb. T-34-est láttam már, ezek korai darabok voltak, az igényesebb változatból, már ha lehet egyáltalán igényességről beszélni a T-34 esetében. Könnyű volt rá felmászni – minden kiállított eszközre fel lehetett mászni. Ami sokkoló volt: az ISZ-2. Erről eddig csak olvastam, jót is, rosszat is. Amit tudtam róla: ha eltalál véged, a 122 mm-es ágyú nem kegyelmez; ellenben ostoba megoldása, hogy minden egyes lövéshez külön-külön kell a lövedéket és a hajtótöltetet betölteni, azaz tűzgyorsasága szánalmasan alacsony, mire ez a beste lead egy lövést az ellenség 5-6-ot is. Viszont egy 46 tonnás szörnyetegről beszélünk, a szó szoros értelmében. Hatalmas dög, alig lehet rá felmászni, pedig áll. Akkoriban, a gyalogságnak nem lehetett egyszerű dolga megállítani egy mozgó ISZ-2-est. Az egész tank kiképzése még a T-34-eshez képest is otrombán elnagyolt, igénytelen, minőségnek nyoma sincs. Viszont talán pont ezért olyan sokkoló, megdöbbentő, nyers erőt sugárzó, félelmetes jelenség. Végigtapogattam a sokat által kritizált, lövések hatására pikkelyszerűen elváló öntött páncélzatot, imitt-amott vmi kisebb kaliberű fegyverrel eltalálták a tornyot, le is vált a páncélzat szép, szabályos pikkelymintában.
Folytatva a sort, az ISZU-152-t veszem célba, felmászni rá nem túl nehéz, elég ostoba jószág, már ránézésre is. Viszont a 152-mm-es lövedéknek semmi sem állhatott útjába 1000 méteren belül, így lomhasága és ésszerűtlen megoldásai ellenére kifejezetten veszélyes ellenfél volt. Mondanom se kell, a lövés kiváltása, mint az ISZ-2 esetében is, nehézkes volt, sőt nehezebb, tekintve, hogy a 152 mm-es lőszer még nehezebb. Valamelyest kárpótolt ezért a vastag frontpáncélzat, ill. a lehetetlenül vastag, átlőhetetlen (320 mmes!!!) lövegpajzs. Viszont hogy egyáltalán mozdulni tudjon, oldalt és hátul méltánytalanul vékony páncélzattal látták el, saccra egy páncéltörő puskával átlőhető. Ebből is látszik, a közhiedelemmel ellentétben nem csak a német harckocsiknak voltak „súlyproblémáik”. Ebben a kategóriában – nehézharckocsik/rohamlövegek – más szabályok érvényesek, mint a „közepeseknél”. Egyébként az ISZU-152 még az ISZ-2 után is fenyegető, benne van a nehéz-rohamlövegek otrombasága, sokkoló megjelenése, és az embert akaratlanul is elfogja az érzés: ezt túl nagy, ezt nem lehet legyőzni. Pedig itt már szelíden állnak, szép betontalpakon, gyerekek másznak rajtuk, valószínűleg nem is tudják pontosan, milyen típuson megy a fogócska éppen, viszont nem is ez a cél – habár stílusosan a páncéltest elejére hegesztet lapokról minden adat kiválóan leolvasható. Viszont ezek a valaha gördülő, nyikorgó, csikorgó, halált osztó acélkoporsók a mostani generációnak szolgálnak azzal az üzenettel: ha a hazát védeni kell, ti fogjátok azt megtenni, úgy, ahogy mi tettük anno.
Mint azt fentebb írtam, egyik szombaton, egészen pontosan két héttel ezelőtt az angol klubban főztünk. Azaz az oroszok főztek, mégpedig magyar ételt, nevezetesen paprikás krumplit. És én voltam a főszakács. Ennél persze árnyaltabb a kép, igazából egy rendhagyó angolklub volt, amolyan tanuljunk és főzzünk. A recept sikert aratott, tetszett nekik, bár kissé furcsán néztek, hogy milyen „sok” paprika kell bele. Nekik sok volt, nekünk „a szokásos”. :) Egyébként már az odamenet sem volt szokványos, csak úgy kapkodtam a fejem, nini, két fekete Escalade egymás után, amott egy új piros Camaro. Csóri város…
Otthon egyébként mostanában csináltam cicegét, Szásának nagyon ízlett, mondta, hogy nagymamája csinált hasonlót. Sztem kb. annyira gondolhatta másnak, mint én az orosz megfelelőjét, a „dranyiki”-t; ez igazából cicege, csak liszt nélkül, viszont hagymával és tojással.
Körülbelül másfél hete öcsém írt, hogy lenne egy fordítanivaló, megcsinálnám-e. Hát persze, elvégre ez a szakmám, vagy mi. Azt persze nem írta meg, mi a határidő, de ehhez mi, fordítók hozzászokhattunk. (Erről, és az anyagi oldalról általában nem esik szó a megbízó részéről; „itt a szöveg, gyorsan kellene”.) Az elején könnyűnek tűnő szöveg hát, hogy is mondjam. Szóval van az a Ladaszervíz c. videó a jútyúbon; úgy tessék elképzelni, hogy ez a videó Kazinczy szépmondóverseny ahhoz képest, mint amit én itthon (f)ordítottam. Nyelvészként mondhatjuk, hogy ha nem is szoktam hozzá, de valamelyest tudom tolerálni az abszolút értelmetlen és szófosás kategóriába tartozó szövegeket, a magukba visszakanyarodó értelmetlen gondolatmeneteket, de amilyen ez a szociológiai szöveg volt, hát ilyennel még nem hozott össze a sors, és remélem nem is fog. Ezzel többet szenvedtem, mint a diplomadolgozatommal összesen – nem időre; kínra! Logikát egy idő után nem is kerestem benne, egyszerűen nem volt. Tipikusan az a tudománynak hazudott áltudomány, amit azok a szobatudósok gyakorolnak, akik semmihez sem értenek, de ismeretségi körükben van egy könyvkiadós. Félreértés ne essék, a szociológia gyakorlati oldalának létjogosultságát (statisztika, felmérések stb.) nem kérdőjelezem meg, (mint ahogy a gyakorlati nyelvészetnek is megvan a nem is kicsi haszna). De az, hogy oldalakon keresztül fejteget egy eleve értelmetlen elméletet, ill. triviális dolgot, majd a végén kinyögi, hogy igazából nem oldott meg semmit, és semmire sem jó, de bezzeg ha… és itt újabb oldalakon keresztül fejtegeti a nagy semmit: ez nekem sok. Az abszolút kedvencem ez volt: „Például azok a nők, akik a tüzes ló évében (mely minden 60. évben eljön) születnek, hajlandóak a férjük meggyilkolására.” Hogymivaaaan? No, itt fel kellett állnom és hangosan káromkodva sétálni egy kicsit a lakásban. Hogy ez mégis hogy a #>&{[Đ{-ba kapcsolódik a szociológiához??? Az meg aztán tetézte a dolgot, hogy volt olyan szó, amire a google – ami néha a fordítók jó barátja – is csak nézett, hogy ezmiez. Nem a google-frodító, hanem a google-kereső. És nem tulajdonnév volt, és nem elírás! Szóval vért izzadva kínlódtam magam előre, munka után irány haza, és (f)ordítani éjfélig, egyig, amíg van szufla. Ez ment kb. egy-másfél hétig. Aztán a végén megszületett a „nagy mű”; összeszámoltam, nagyságrendileg 30 liter teát ittam meg a fordítás alatt. Persze lehet azt mondani, béna vagyok stb. Az viszont már jelent vmit, hogy odaadtam Szásának – ill. ő kérte el – a szöveget, kinyomtatta és elolvasta – a kis mazochista. Kérdeztem, milyen volt, annyit mondott: érdekes a stílusa. Amikor azonban rákérdeztem dolgokra (amiket nagynehezen kihámoztam), látszott, elolvasta ugyan, de nem értette meg, neki sem állt össze a kép. Pedig ha vki, ő aztán perfekt angolból. Lehet, mégsem velem van a hiba?!
A hétvégén volt Szása anyukájának a születésnapja, és engem is meghívott. Érdekes volt látni és elképzelni, hogy élhettek ott. Ami látszott: gazdagok nem voltak, de az adott körülményekhez képest a legtöbbet hozták ki a lehetőségekből. Szása anyukája egy nagy színes TV-t kapott – persze Szásától (totál TV-mániás…), Galjától és Denisztől pedig egy új szekrényt, ill. pipereasztalt, továbbá parfümöket. Kicsit gondban voltam, mit is kellene, lehetne neki ajándékba vinni, a pálinka nem túl nyerő, aztán úgy döntöttem, egy nagy csokor virágot kap. Szása mondta, hogy nagyon örül majd a virágnak. Szerencsére így is lett. Természetesen finomakat főzött, volt sokféle saláta, hús stb. Ráismertem: tipikusan ez az, amire azt mondjuk: az anya főztje. Pedig ízvilágra pontosan 1951 km választja el az általam megszokottól, de mégis.
Az oroszok vendégszeretete amúgy is legendás, viszont kezd bennem kialakulni egy olyan érzés, mintha ez náluk vmiféle skalp, ki-nem-mondott társadalmi rang lenne. Ti., hogy ki hív meg több vendéget, kinek népesebb a „kompániája”. Mással mivel lehetne olyan dolgokat megmagyarázni, mint hogy az anyukája meghív engem is, vagy, hogy Szása annak örül, minél több ember jön nyáron hozzá vendégségbe, vagy mint volt ez Galináéknál szilveszterkor, napokig megy a dínom-dánom vendégségben. Nekem ez túlontúl furcsa. Amúgy Szása tegnap mesélt egy vicces dolgot. Sztem most merte csak elmesélni. Amikor úgy volt, hogy ideköltözöm hozzá a lakásmizéria miatt, az anyukája – naná, ilyenek az anyukák! – azt mondta neki, hogy csak óvatosan. Szása (aki ugye azért sokhelyütt járt a világban, igaz Magyarországon pont nem) megkérdezte miért; a válasz ez volt: mert gazdagok, az ezt alátámasztó érv pedig: mert nyugatról jön. No, ekkor kiszakadt belőlem a nevetés! De szép is lenne… Mondtam Szásának: szeretnék én ilyen „szegénységben” élni, mint ő… Aranyos ez a tipikusan régi berögződöttségen alapuló naivitás. Annak az időnek már vége, minket lassan darabokra tép a kapitalizmusnak nevezett kizsákmányolás, míg itt begyújtották a rakétát. A különbség megmaradt, csak előjelet váltott. Szása mutatott nem egy olyan helyeket sétáink során, ahol 10 éve csak mező volt, ma új házak, és mutatott olyanokat, ahol ma mező van, de tudja: 4-5 év és házak fognak állni. És nem egy, nem kettő… Szívem szerint elhívnám az anyukáját hozzánk, de tartok attól, ezzel vége lenne annak az álomnak, hogy ott, nyugaton, a fejlett nyugaton minden rendben; nagy csalódás lenne neki.
Tegnap Szása hozott két viasztojást (gyertyát), anyukája adta, egyet neki, egyet nekem. Közeleg a húsvét. Mondtam is Szásának, én elteszem, mert annyira szép, mire ő: de nem azért adta, hanem, hogy meggyújtsuk. No igen. De annyira szép…
Még a múlt héten történt, hogy beszélgettem Szásával, de csak úgy "félig", mert a másik felem (f)ordított – akkor még. Vhogy előkerült a szó a Cadillac-ről; mondtam neki, hogy alapos okom van feltételezni, hogy azért van ennyi Cadillac Oroszhonban, mert Kalinyingrádban gyártják (ugye erről korábban írtam). Erre nagyot nézett, nem is tudta, le is teremtettem érte, ilyet nem tudni, pf...
Aztán eszébe jutott, hogy mivel a cége kapcsolatot tart fenn más autógyártókkal is, megkérdezi a főnököt, megér-e egy misét, felvegyék-e a kapcsolatot. Aztán egyik nap jön haza, majd hosszas huza-vona után kiböki: megy Kalinyingrádba, mert megbízta a főnök, hogy személyesen intézze a kapcsolatfelvételt és hogy milyen jó, mert még sosem járt ott stb., stb. Hát, piszkosul irigy lettem hirtelen, őt nem érdekli, de megy, engem nagyon, én nem, hát ilyen ez a világ...
Azért mondtam neki, prospektusok nélkül (kilószám!!!!) fényképek ezrei nélkül többé a szemem elé ne kerüljön.
Büdös mázlista...
(Azért a kisördög motoszkál bennem, mert az ötlet az enyém volt! :))
A mai nap az idiotizmus jegyében telt. Kezdek kételkedni néha, hogy ki van a kerítés rossz oldalán. Olvasom a hírt: „a Nők a Balatonért Egyesület új vízszintszabályozást követel”. Hogy mivaaan?! Szóval akkor tisztázzuk: van ilyen: Nők a Balatonért Egyesület – oké. De mégis hogyan, milyen alapon követelnek ők új vízszintszabályozást? Tán mérnökNŐK, vízügyesNŐK, tervezőmérnökNŐK alkotják ezt a nagyröptű egyesületet? Jártak egyáltalán a Balatonnál a velnesz meg egyéb pocsolyákon kívül? Hát ezen besírtam. Ez kb. olyan, mintha én, nyelvészként a rakétatervezők számára akarom meghatározni, melyek a kedvező, és melyek a kevésbé kedvező munkaidők. Az már persze más kérdés, hogy baj van-e a Balaton vízszintjével, kell-e, érdemes-e, lehet-e vmit is csinálni. Szerény horgászvéleményem egyébként az ügyben az, hogy akár hányszor hozzányúltunk a természethez, az maximum rövidtávon lett jobb, hosszabbtávon súlyos, sokszor visszafordíthatatlan katasztrófákhoz vezetett, így jobb, ha békén hagyjuk a Balatont. Az ilyen magukkal mit-kezdeni-nem-tudó egyesületek meg a szájkaraté helyett menjenek ki szemetet szedni mondjuk Tihanyba, hogy a holland és német turista ne a szemetes Lepke soron sétáljon.
A nap másik, időrendileg korábbi, de nagyságrendileg felül, ill. alulmúlhatatlanabb produkciója kihez máshoz, mint Simonhoz köthető. Elhatároztam, hogy nem írok többet ezekről a szerencsétlen senkikről (ti. németek), de nem állhatom meg. Amúgy vki nagyon frappánsan úgy fogalmazta meg a mostani németek hozzáállását más, többek között a magyar viszonyokhoz, hogy saját múltjukat próbálják fényesíteni azáltal, hogy másokat besároznak. A múltkor is de felment bennem a pumpa a "Piros lapot Magyaroroszágnak"-os videón... Mondtam is Szásának, adjon egy németet, most tekerem ki a nyakát. Ez a videó, pontosabban hír – aki nem ismerné – egy gyermekműsorban pocskondiázta Magyarországot. Nem a qrmányt, hanem Magyarországot! Attól függetlenül, hogy egyetértek-e a qrmánynyal vagy nem, ez több oldalról is gusztustalan, és visszataszító. Eleve gyerekeknek ezt bemutatni hír gyanánt, gyermekműsorban? Miféle gusztustalan, népbutító dolog ez? Eleve mi köze van a kis Hansinak a magyar dolgokhoz? Még egy német felnőtt sem érti, értheti pontosan mi folyik itt – mint ahogy mi sem, mi ott – hát mégis milyen alapon pocskondiáznak minket? Ismétlem: nem a qrmányt; Magyarországot.
Szóval Simon mai attrakciója nem hagyott kétséget bennem, ekkora böszmeséget is csak ők képesek visszaböfögni – mert, hogy ez nem a saját véleményük (érdekük – lenne), az tuti!
Történt ugyanis, hogy Jelena feltett egy ártatlannak tűnő kérdést, hogy ki, milyen családot szeretne. (Onnan indult az egész, hogy számít-e, ha nagy a képzettségbeli különbség a házastársak között.) Erre – nem meglepő módon – azt válaszolta, hogy nem szeretne. (Húh, gondoltam magamban, sajnálnám is szegény gyereket…) Az ok pedig: mert a családban hierarchia van, és ez nem jó. Érzem, hogy most, amikor ezeket a sorokat írom, megy fel bennem a pumpa. Mert a hierarchia az nem jó, teccik érteni? Én kis naiv (hülye?) próbáltam neki elmagyarázni, ha másért nem, hát azért lenne esetleg, netalántán, célszerű vmi kis töredékét mutatni hierarchiának, mert az egész társadalom arra épül, a WC-s nénitől kezdve az egyetemekig minden. (A hadsereget nem is említem, nehogy szegényben rossz érzéseket kavarjak fel…) Erre válasza csak az volt: az iskolában sem jó a hierarchia. Óóó, hogyne! De ez még semmi! Simon váltig állította, hogy igazából nincs szerepe annak, hogy a gyerek megszületése után az anyjával vagy más (jobb esetben) nővel van. Eleve beteg gondolkodás, de ami a legjobban mutatja, miféle bajok vannak arrafelé: rossz fába vágta a fejszéjét, mert nekem a pedagógia miatt részben szakterületem, így mondtam neki, hogy ez egy baromság, a gyereknek születése után igenis szüksége van az anyjára. Ő persze mindig csak a felnőtt szempontjából gondolkodva fejtegette, a leendő gyerek szempontja magas volt neki, mint parasztnak a rakéta. Az volt a fordulópont, mikor beláttam, nem tudok vele mit kezdeni, amikor mondtam neki, hogy számos kutatás készült erre nézve, amik egyértelműen alátámasztották, hogy kell az anya. Amikor nekiállt a tényekkel vitatkozni...
Az ostobaság ellen egy gyógymód van, úgy hívják: Tajgetosz…
