Prológus: csak egy kép a falon

 A szobában, ahol lakom van egy kép a falon, a tükör mellett. Valamelyik gyerek festhette vízfestékkel. Egy jelentet ábrázol a Bibliából. Viszonylag szép, de nem ezért írok róla. Akárhányszor ránézek, megakad a szemem azon, ahogy feltették. Ugyanis különféle tűkkel van a tapétához rögzítve. Mindig elgondolkozom rajta, annyira furcsa. Egy német sosem tenne ilyet. Megsérteni a tapétát? Azt javítani kell, akkor meg pénzbe kerül. Inkább marad a kép a fiókban. Egy magyar azon törné a fejét, milyen módon lehet úgy feltenni, hogy a tapéta se sérüljön, de a kép is fent maradjon. Klasszikus kreatív kiskapukeresés. Ilyenek vagyunk. Nem tudom mi motiválta azt a minden bizonnyal oroszt, talán az anyukát, aki feltette, de azt gondolom, egy dolgot tartott szem előtt: a képnek fent kell lennie. Mindegy, hogy hogyan, kicsit ferdén és beletűzve a tapétába, de a kép fent van a falon. Funkcionalitás és célszerűség. Csak egy kép a falon. És mennyi mindenről árulkodik. Rengeteg ilyen képpel találkozom itt nap, mint nap. És tudom jól, sok mellett úgy sétálok el, fel sem tűnik, hogy márpedig az is ott van „a falon”. Pedig tényleg próbálok nyitott szemmel járni. Már nem sokáig nézegethetem ezt a képet – sajnos…

Sötétség és fény

2012.12.29.

Megint láttam a korlátpucoló egyént egyik reggel. De nem csak a korlátot tisztítja ám fényesre a koma! A párkányt és (gondolom) az ablakot is. Valahogy nem áll össze a kép: Oroszhonban egy olasz divatbolt svájci precizitású dolgozója, brrr… Mondjuk a szomszéd divat-üzlet se semmi, ti. Likvidacija a neve… Nálunk kb. ezek a reklámszlogenek: velnesz, fitnesz, ápdét; itt meg likvidacija. Ezek az oroszok… :D

Hétfő délelőtt 9:50-kor meglepődtem, mert a ВОКЗАЛ (pályaudvar) alatt a következőt olvastam: -18°; nem tűnt ennyire hidegnek egészen addig, míg meg nem álltam a pirosnál. Aztán amikor Jelena-val találkozva megtudtam, náluk a hőmérő -20-at mutatott. Kaptam tőle egy könyvet: A KIS HERCEGet!!! Mivel nálam volt Victor, oroszóra után kicsit neteztem a P.P-ben., próbáltam letölteni pár videót, de akkor mindig meghalt a net. Aztán inkább a keresendő könyvek után néztem. Kissé meglepődtem, mert a ’49-es könyvből volt pár darab itt-ott, igaz 5000 Rubelért, ami ugye átszámítva kb. 35.000 Forint. Remélem olcsóbban is megkapom. Jelena-t riasztottam is, érdeklődjön körbe, van-e antikvárius ismerőse. Bár egy 1949-es könyvért… …amihez foghatót ráadásul azóta sem adtak ki sehol a világon. Nem dicsérve az akkori rendszert, de vmit tudhattak akkoriban, mert a másik könyv is unikális darab, ti. nem kevesebb, mint 5 nyelven vannak a világ halai felsorolva, gondolom biológiai alapon csoportosítva. Mindez 1989-ben… (A bevezetőben írják is, hogy ez az első ilyen mű a világon; és tegyük hozzá, nagy valószínűséggel az utolsó is.) Arra az esetre, ha olcsón megúsznám, vagy ha nem lenne az 1949-es könyvből (ez utóbbit nem akarom elhinni), találtam még egy könyvet, igaz ez sem mai darab, 1977-es. De most mit tehetek? Akkoriban adtak ki jó könyveket! Nem fogom elkapkodni, de ezek nélkül nem megyek el. Majd megnézem a bazárban is. Oda is el kellene menni vmikor…

Ma (12.26-án) úgy döntöttem, elmegyek az Évi által mutatott kantinba, és „ünnepi menüt” választok. Értelmezésemben ez azt jelenti, hogy annyit és annyiért amennyi jól esik. Kb. 200 Rubelt fizettem az alábbi menüért: vmi leves-féle, valószínűleg busából, gombával, burgonyával, sajttal és pirított szalonnával, régi porcelánedényben elkészítve, kinézetre is vagány, az íze pedig fenséges. Aztán darálthal fasírozottként elkészítve, vagy legalábbis hasonlóan, kapros sült krumplival és tengeri salátával. Ez utóbbiban volt minden: saláta, kagyló, rák, hal (többféle), olivabogyó stb. Ezekhez gyümölcsös zselészerű „italt” választottam; pohárban adják, finom, tele van gyümölccsel. Már a „leves” után tudtam, képtelenség megenni mindent. Annyira teleettem magam, hogy még a hazavezető séta sem esett vmi jól, most meg itt ülve a gép előtt elterültem, mint a nagyalföld. Reggel egyébként meglepődve vettem észre, esett egy kevés hó, sőt kilépve a házból nagyon melegnek tűnt az idő. Ez, mint azt leolvastam, 0 fokot jelent, szinte „égette” az arcom. Hová lett a hideg?! Éppen ezért nem siettem a sétával, volt időm nézelődni. A kantin egy VW márkakereskedés túloldalán van, jó forgalmas út. Az épület előtt buszmegálló, előtte elakadásjelzővel egy vörös Szamara, motorházteteje felnyitva, de sehol senki, aki berhelné. Visszafele jövet is ott állt. A közeli szálloda parkolójában egy Bangle 7-es feszített, de sokkal érdekesebb volt az előtte álló Q7-es, meg hátulján a felirat: 4,2 TDI. Oppá! Másik érdekesség egy amerikai kivitelű VW Passat volt, talán az, amit korábban is láttam. Egyébként a szélességfény annyira elárulja, hogy hova gyártották az adott autót. Este csak úgy ámulok, gyönyörű szép látvány! Ma elég sok jobbkormányos autóval találkoztam, de ezt lassan megszokom itt. Nagyon az a gyanúm, hogy itt nem olyan ortodox az autóbehozatal szabályozása, mint máshol Európában, főleg az EU-ban. Itt nem érdekel senkit, hogy milyen alakú a rendszám, sárgán világít-e az index. Talán ezért is – no meg az alacsony üzemanyagárak miatt – olyan népszerűek az amerikai modellek. (Direkt nem amerikai autókat írtam, sok japán márka is van, de ezek Európában nem kaphatóak, csak odaát.) Ennek következtében autók mesés kavalkádja van itt. És ez jó. Visszafele a vasútállomásnál, már messziről kitűnik: egy csatahajó áll a parkolóban! Annyira hatalmas, annyira izmos, annyira imádom. Hát, igen egy 300C állt ott. Fehér. És tiszta. Nézegettem egy ideig, álmodoztam. Felirat nem volt rajta, ami biztos: nem Hemi volt; sajnos. Kicsit más, de ide kapcsolódik; a lámpahasználat. Este ugye magától értetődik, mindenki kapcsol lámpát. Nappal ez fakultatív. Mint ahogyan a ködlámpa használata is. Biztos van rá szabályozás, vagy legalábbis ajánlás, de erre itt mindenki magasról tesz. Viszont jellemzően csak a ködlámpát kapcsolják fel, a ködzárófényt nem. Vannak vicces jelenetek: szétesés határán lévő Volga taxi csapat keményen fényes nappal, a hűtőrács szakszerűen odaillő műbőr-takaróval lefedve, elé házilagosan eszkábált tartókon egy-egy szögletes ködlámpa, melyek közül csak az egyik világít, de nem ám lefele, hanem légvédelmi keresőfényszóróként felfele, persze sárgán. Értelme nem sok, eredménye még kevesebb és ocsmányul is néz ki. Akárcsak a Szamara-tuning. No, ezt itt „mesteri” szinten űzik! (A totálkár „Jajj de csúnya” rovatát 200 évre meg lehetne tölteni ezekkel a förmedvényekkel.) Ez itt a boyracer-ek autója. „Korrekt”, félig lógó dártvéder-lökhárító-spoiler-komplexum (+30 lóerő), félig égő, foghíjas ledsor itt-ott, elég random módon „megtervezve” (+11-12 lóerő), és persze a lámpák morcosítva (+25 lóerő), atombrutál kipufogón (+40 lóerő) vagy mellette a lyukon (+/-10 lóerő) hörög a mégdurvább négyhengeres szánalom. Ami még jellemzi őket: fehér szín (kötelező, ezért LE értéke nincs) és az ültetés hiánya. Ez utóbbi itt egyet lejelentene az autó végével, mert sok a fekvőrendőr, és itt a kátyú (amiből ugyan kevés van; eddig talán hármat láttam, pedig vadászom rájuk) az a fogalom, amit mi kráternek jobb esetben gödörnek hívunk. Belehajtása ültetett autóval egyet jelent a tengelytörés definíciójával. Az utak, mint azt írtam, egyébként jók, jobbak, mint otthon. A főutak mindenképp’, a mellékutak vegyes képet mutatnak, ami új(abb) az mindenképpen jó, de ahol nincs aszfalt… (A város óvárosi részén lakom, van egy rész, a nagy temető szomszédságában, itt sok a falusi jellegű ház, mondhatni, olyan ez, mint egy régi falu a városban; itt nincs minden út leaszfaltozva. Minden megközelíthető aszfaltozott úton, de nem fecséreltek pénzt abba, hogy feleslegesen aszfaltozzanak le utakat, főleg ahol csak 1-2 ház áll.) Az aszfalt is megér egy misét: Nálunk ugye ez jószerivel fekete (újkorában) és kisszemcsés, néha szürke, szürkés. És persze pár év után szétmállik a fenébe. Itt az aszfaltban 2-3 de akár 4-5 cm-es vörös és fekete kődarabkák vannak, olyan, mintha drágakövekkel lenne kirakva az út. Imitt-amott repedezik, de nem fagy szét. Bírja az orosz telet, a sózást, a hatalmas, és bizonyára kontrolálatlan igénybevételt. (Nálunk ugye arra hivatkoznak legtöbbször, hogy a sok túlsúlyos autó, kamion teszi tönkre az utat, de arról mélyen hallgatnak, hogy hogyan, kik és milyen körülmények között aszfaltoznak, pölö megvan-e a megfelelő hőmérséklet. Ami érdekes, itt hidegben nincs munka az úton. Nálunk meg bizonygatják: lehetséges, mert blá-blá-blá.) Sok a fekvőrendőr is. Ezek szerepét a járdán, és egyéb helyeken a csatornafedelek látják el, amelyek néha 15-20 cm-re is kiállnak a járda szintjéből. Anyaguk kb. 50-70 kiló orosz vas, nem szépek, nem díszesek, ellenben nagyok és masszívak, tehát egy autóval történő találkozáskor egészen biztosan az autó húzza a rövidebbet. Igaz, a járdán semmi keresnivalója autóknak. Ami még érdekes, és elgondolkodtató: nincs olyan járda, aminek a szélén ne lenne akadálymentesített lejáró. Vadászom az ilyen járdákra, de eddig nincs találat… Először azt gondoltam, itt is olyan építsünkjárdát-projekt-féleség lehetett, de rá kellett jöjjek: nem a mozgáskorlátozottak miatt van ez, hanem a sok babakocsis anyuka/család miatt… Tényleg mindenhol, ez nagyon meglepő. Ilyen kis apróságokon is múlik, hogy itt a családok mernek gyereket vállalni. És nem is csak egyet-kettőt…

Hazaérve a legidősebb lány alig leplezett szándékkal megkérdezte: Ugye nálunk most van karácsony? Válaszomra a két kisebbik előrontott a szobából és átadták ajándékukat: egy rózsa-mintás egyszemélyes teáskészletet. Megleptek vele, ami azt illeti. Beszélgettünk egy kicsit, aztán sajnos (illetve nem sajnos) mennem kellett, de megígérte, csinál ünnepi kaját, amikor hazaérek. A német klub igazából jó volt. Először Galina-val találkoztam a felhőkarcoló előtt, majd együtt mentünk a Stammtisch nevezetű rendezvényre, vagy inkább klubba. Még szoknom kell az ilyen dolgokat, nem voltam megelégedve magammal. Igaz, kissé fáradt voltam, Galina nagyon le tud fárasztani, mert gyorsan beszél (tolmács ő is, no!) és ráadásul intelligens is, így téma van mindenféle, humora meg ütős, hatalmas és néha kissé fekete. Azért nemhiába Szása húga… A klub az ünnepekre való tekintettel csökkentett módban üzemelt, igazából egy laza beszélgetés volt. Nem voltunk sokan, egy osztrák lány (szervező, itt tanít az egyetemen) egy orosz/ukrán csaj (szintén tanít) mégegy orosz csaj (szintén tanít), Galina és én. Aztán beesett egy dominikai csaj is. Jópofán törte a németet. Amin meglepődtem: Galina mindent ért, bár látszott rajta, munka után van, ezért fáradt. Az osztrák csaj, Szabina felvetette, nézzünk meg januárban egy filmet. Én erre nem mondtam semmit, mert vhogy tudtam, sejtettem, hogy… Hogy is volt abban a frappáns kommentben? „Immer auf mit'm Finger auf die Deutschen zeigen mit dem Keller voll Leichen…” És persze igazam lett… Megmondom őszintén, rohadtul unom már, hogy ennyire nem tudnak elszakadni attól a témától, hogy ők a II. VH. kirobbantói, vérengzői, a népirtók stb. stb. Hát most komolyan, más téma nincs is a világon? Mondjuk tudtam, hogy ez lesz. Már nem azért, de ezen az alapon az oroszoknak is van miért szégyenkezniük, mert ugye jópár millió ukrán éhenhalása írható a „dicső” rendszer számlájára (és akkor a gulágokról, Katinyról és sok egyébről még nem is beszéltünk.) (Az amerikaiakról/angolokról nem is beszélve, egy egész fajt irtottak ki majdnem tökéletesen. Bár ezen az alapon minden nép/nemzet „bűnös” lehet, mert hát a történelmet nem tollal, hanem vassal és vérrel írják.) De, és ez a lényeg, az oroszok szembenéztek vele, elkönyvelték, mint egy „nem éppen dicső”, de annál ellentmondásosabb kort, ma a történelem része. És itt pont. Ennyi. Nem vágynak vissza, érthető, de nem is rugóznak rajta éjjel nappal, mint a németek. Mert ne legyünk naivak, minden rendszer mellett lehet pro és kontra érveket felhozni. Szóval elegem van már ebből a német rugózásból, abszolúte nem érdekel, milyen újabb önsanyargató filmet készítenek magukról (Magukról? Hol vannak már az igazi németek?! Lásd: Lukas…). Ha ennyire nem tudnak/akarnak szembenézni/felejteni/elkönyvelni, lőjék ki magukat kollektíve, mondjuk a Marsra. És akkor megoldódik a probléma. De kérem szépen, hagyjuk már ezt a millió és egyszer lerágott csontot! L-A-N-G-W-E-I-L-I-G!!! Verstanden? L-A-N-G-W-E-I-L-I-G!!!!!!!!!!

Egyébként a német klub hasznos. Hazaérve már készült a kaja, ami nem volt más, mint egy finom – nekem teljesen ismeretlen – saláta és süti. SÜTIIIII! Sokáig beszélgettünk volna, de elkezdett fájni először a bal, majd a jobb térdem. Nem értettem miért, de aztán rájöttem: aznap olvadni kezdett, ezáltal nagyon csúszós volt az út, járda. Csak araszolva lehetett haladni, sztem meghúzhattam vhol a térdeimet. Viccesen hangzik, de borzasztóan fájtak.

Ma 27-e van. Kinézve az ablakon vizes minden, olvad… :( Tehát ma is korcsolyázni fogunk… A helyzet tényleg kriminális. A talaj felső 5-8 cm-es rétege megolvadt, de alatta nem, áll a víz mindenhol, de nem tócsában, tengerekben. Elszivárogni nem tud, elfolyni meg nincs hová. Az utak tiszták, de a járda katasztrófa. A helyzetet súlyosbítja, hogy a tegnap elolvadt hó és a víz este ráfagyott a viakolorra, így ahol nem szórták fel, mutatvány akár 5 méter megtétele is. Mondjuk a törekvés látszik: amerre a népek járnak, homokkal és sóval felszórták, nem is kicsit; olyan oroszosan, kilószám, nem sajnálva se a homokot, se a sót. Igaz, itt lehet is haladni. De mindenhova nyilván nem jutott ember, így nagyon oda kell figyelni. Ami kifejezetten alattomos: tócsa alatta jéggel. Undorító, esős-szemetelős, nyálas idő van. Olyan tiszta angol. A síkosság-mentesítés azért megér még pár sort. Nálunk ugye zúzalékot és sok egyebet használnak erre, amit lakattal lezárt, jellemzően zöld konténerben, raklapon tárolnak az út mellett. No de itt! Homokkupac az út szélén. Lehet mosolyogni, de ez jobb. (Itt senkinek sem jut eszébe ellopni a homokot…) Ugyanis, ha netán fagy, azt a konténert itt az életbe soha nem nyitják ki. Így meg jön Iván lapáttal kora reggel, megtámadja ez egyik kupacot, szór egy kicsit (értsd kilószám) ide, egy kicsit oda, majd békésen odébb sétál a következő kupachoz. Meglepően hatékony! A szemétszedés is egyedi errefelé; ti. jön egy markoló (igen! egy markoló), a kanala kissé le van engedve, abba szórják bele a szemetet. A markoló amúgy sem gyors jármű, kényelmes tempóban lehet szemetet szedni. Sztem zseniális!

Ma oroszom volt Jelenával, kaptam tőle egy elég régi halas könyvet. Deja vu érzésem volt, valahonnan ismerős. Nem jövök rá honnan, de láttam már (hasonlót?). Igazából nem is könyv, inkább füzetke, sajnos a közepéből pár oldal hiányzik. Ősrégi horgászmódszerek vannak benne. Sztem sok közülük manapság már tilos, nálunk legalábbis tuti. Érdekes nagyon, egy letűnt kor lenyomata. Leírja például a főbb rablóhalak fogását, sajnos épp a csuka hiányzik a közepéről. Hazafele láttam egy Lincoln Navigator-t. Szóval megvan a 2. eleme a „kirakónak”, már csak egy Dodge Durango hiányzik, és „összeáll a kép”. Sőt! Láttam egy negyedik genearációs Ford Mustang-ot! Ennek különösen örültem, mert tűzpiros volt, azonkívül ez az első pony-car, amivel itt találkozom. (Errefelé nem divat a kupé, talán ez az első, amit látok, beleértve a BMW-ktől kezdve a Toyota-n át mindent.) Ma amúgy is kiborult a jó autó bili: fehér Chevy Tahoe (már nem merem írni „a”), Chrysler LHS (hatalmas fullsize) és legalább három Cadillac, egy vörös, egy szürke és az egyik fekete Escalade. Kis túlzással mondhatom, kezdem azt hinni, hogy nemrég csere-akció volt a közeli Cadillac-szalonban; régi Lada-ért új Cadillac-et jelszóval, annyi itt az új Cadillac. Persze mind V8.

És ma végre láttam a burzsoázia első képviselőjét is. Már messziről látszott, nem szabvány autó közeleg. Tiszta, csillog-villog és nem siet. Mestersége címere: Bentley Continental GT. Szabványszőke bombázó az anyósülésen, ehhez az autóhoz széria-felszerelés. Ez az a fajta jármű, amit vmiért senki sem közelít meg; szürreális kép: hatalmas forgalom, de a Bentley körül busznyi hely. Egy Bentley-t senki nem dudál le. Nem azért mert nem tudja, inkább mert nem meri. A milliomosok vagy inkább milliárdosok játékszere ez, akiknek semmi sem drága. Ők nem sietnek sehova (nincs hova), békésen néznek ki saját, kerekeken gördülő elefántcsont-tornyukból. De ezért a békéért távolságot várnak el. És ezt az egyszerű polgár tudja. Nincs résnyire lehúzott ablak, üvöltő dáj-dáj zene. Semmi nem hallatszik ki, igaz valószínűleg be sem. Zárt világ ez. Nekem személy szerint sosem volt álmom. És most sem az. Biztos szép, biztos kényelmes, biztos tökéletes. De én már csak olyan vagyok, hogy a tökéletlenért jobban rajongok.

Ma angol klubba mentem. Nem volt túl jó kedvem, mint írtam, pocsék idő van, minden csupa víz, meg vhogy kezdett elegem lenni mindenből. Még a sok vagány autó sem tudott annyira felvidítani, mint amennyire utálom ezt az időt. De hol a tél?

Hol a tél? Kérdezte Zsenya az angol klubban. Eheti téma az időjárás volt. Fiatal srác, ennek ellenére sztem profin felkészült. Minden flottul ment, vhogy gyorsan jó kedvem lett. Talán most éreztem először: igen, ez az a klub, amit vártam. Pedig nem is voltunk sokan. Zsenya, egy orosz csaj, egy orosz srác és egy kirgiz nő, no, meg én. A srác kissé furcsa volt. Értelmes arcnak tűnt, csak a stílusa vhogy mintha lekezelő lett volna. De talán nem ez a legjobb kifejezés rá. Az ilyenért általában harapok, de most vhogy nem zavart. Nem, nem ez a megfelelő kifejezés rá. Ide jár, az orvosira. Zsenya régebb óta ismeri, de vele is ugyanúgy beszélt. A kirgiz nő is fura szerzet volt. Klasszikus kirgiz – tehát nem orosz volt, hanem „bennszülött”. Nekem néha túlzottan nacionalistának tűnt, a szó negatív értelmében. Rengeteg érdekes feladatot talált ki Zsenya, és ami meglepő volt, teljesen természetes, kötetlen stílusú lett ez a klub. Nagyon tetszett. Messze a legjobb volt az eddigiek közül. Amikor vége lett, tiszta boldogan lépem ki az épületből, szerencsére elállt a szemetelés is. Visszafele természetesen útba ejtettem a szürke Cadillac CTS-t a közeli belső-parkolóban, de hát, az autó-buzéria az autó-buzéria… (Szása megmondta: car-maniac; igaza van, nem vitatkozom.)

Otthon alig, hogy betoppantam, lerohan a család, meg is lepődtem hirtelen. Kiderült, semmi komoly, csak le kellene menni a boltba, és ugye a két kisebbik lány is jönni szeretne. Olga adott Annának (ő a középső lány) 200 Rubelt, meg az ukázt, mit kell venni. Volt is öröm, hogy velem jöhetnek. Tényleg hatalmas poén lehet velem menni vásárolni a közeli boltba. :D Mondanom sem kell, már félúton elfelejtették, mit kell venni, csak annyi maradt meg, négy dolgot. :) Kész! :) A boltban aztán, mint két kissé megbolondult kecskegida ugráltak fel-alá. Sokadjára végignéztük a polcokat, de csak nem akart meglenni, mit mondott Olga negyediknek. Telefonos segítség. Kinél van telefon? Naná, hogy csak nálam. :D Öröm velük vásárolni menni! Meg tanulságos is. Anna nézegeti az olajat a polcon, levesz egy flakonnal, Varja (ő ugye a legkisebb) rászól: nem lesz jó, mert csak 200 Rubelük van és még kell ez meg az, inkább másféle olajat vegyenek. 9 éves! No ezen tessék gondolkodni egy kicsit! Aztán persze mondom nekik, hogy nem gáz, van nálam is pénz, sőt, nézünk csokit is. Varja kitartóan cipeli a láthatóan erejét meghaladó kosarat, de nem adja fel. Nem adja, de aztán erővel elveszem tőle. Én vagyok a felnőtt, punktum. A pénztárnál Anna nagyon erősködik a 200 Rubellel, trükkös leszek, elveszem tőle, majd miután fizettem, visszaadom neki. Magas labda ez neki, kettő-null nekem. Hohó, barátocskám; egy magyarral kezdtél ki! :D Azért az utcán próbálja belecsempészni a zsebembe, de résen vagyok. (Egyébként 235 Rubel volt minden, de több mindent vettünk.) Hazaérve mindenki boldog, de hát ők ilyenek. Az apró dolgokat is megbecsülik, az ilyen egyszerű dolgoknak is tudnak örülni. Nem csak azért, mert gyerekek, hanem mert oroszok. És velük örülök én is. 1951 km-re otthontól. Hát ennyire kell eljönni, hogy az ember az ilyen kis dolgoknak is örülni tudjon? Úgy látszik, igen…

Az arc nélküli ember

2012.12.23.

Tegnap sikerült végre beszélni szkájpon keresztül öcsémmel. Mesélt pár vicces sztorit, jó volt végre hallani a hangját, később csatlakoztak szüleim is, de eztán a net megmakacsolta magát. Aztán persze újra lett net, de néha azért elszállt ezután is – szomszéd netje, no! Kicsit rendezgettem a dolgaim, bereggeltem a vkontakte-re, beállítottam a szabvány profilképet; írtam a leendő németes csajnak, rögtön rám is írt, hogy ok. Aztán vacsorához hívtak. Vmi leves volt, amiben láthatóan gomba is volt, de kissé zavaros volt, kérdeztem mi is ez. Én totál ribnij szup-ot értettem (halleves; Freud-i félreértés?! :O), kérdeztem is, ó, hát milyen halból? Döbbent arcok. Éreztem vmi nem oké. :) Akkor elölről: milyen leves? Ribnij szup. De MILYEN HALBÓL??? Mit milyen halból? (Húha, kezd, olyan jellege lenni a beszélgetésnek, mint a viccben, amikor a kapitány lekiált a gépésznek: Mennyi? Az fel: 30. Mi harminc? Mi mennyi? :D) Jókora röhögés lett a vége, mert kiderült: a leves bizony nem ribnij szup volt, hanem gribnij szup (gombaleves). Nem értettem milyen gomba volt benne, de ismerős volt. Ez tette kissé zavarossá a levest, és kissé kocsonyássá is. Ha jól értettem vmi tőkegomba-féle. Ránézésre egy húsos, „dagadt” tyúkgombának tűnt; nagyon finom volt. Az íze után beugrott: ilyet ettünk Szásával a vodka-parti előtt is, csak akkor kissé savanyítva. Akkor is nagyon ízlett. (Nálunk ilyen gomba nincs, vagy legalábbis még nem ettem.) Utána hal volt. Hoppá! Most ettem elsőnek halat idekint. Vmi tengeri hal lehetett (talán hering), mert meglepően kevés szálka volt benne. Hogy milyen volt? Naná, hogy finom! A HAL csak finom lehet! :) Meg tea, de ez itt természetes. Hozzá halva! ÓÓóóó! Elmeséltem, hogy Németországban is van orosz bolt, mert az ottani „keletiek” sem akarnak éhenhalni. Meglepődtek, mert szerintük a német konyha jó. He???!!! A német konyha?!!!?!?! Kérdeztem: és mi az a „jó konyha”? Háát, kolbász(ok) csoki és sör. És még?! Háát… No, kb. ennyit erről… Komolyan mondom, nem értem az oroszokat. Annyira rá vannak izgulva a német konyhára, pedig az sztem korántse vmi jó. Pontosabban nem rossz, de összevetve mondjuk a magyar/orosz/francia/olasz konyhával még ott hátul a dzsindzsásban sincs. (Kicsit elgondolkoztató abból a szempontból is, hogy ez a generáció már nem ismeri a szoc. barakk-béli magyar terméket, így azt sem, hogy mennyire jó a magyar kaja, ergo ha látja a polcon, nem fogja megvenni, mert nem ismeri. Hiába jó, nem ismeri, tehát nem veszi. Ziegler-Ziegler! Már megint igazad volt…) Vacsora után ki-ki útjára indult, a nagyobbik lány mosogatni, a kisebbik aludni, én meg készülődni. Szása 11:30-kor indul, el KELL köszönjek tőle. Presztízskérdés is a barátságon felül. 11:15-re beszéltük meg itt a pályaudvaron. Pontban 15-re ott is vagyok. Integet, beszállunk a húga és férje kocsijába. Szerény ajándékomat átadom (egy kiadvány Veszprémről), meglepve jegyzi meg, nem magyarul van. Szarkasztikus humora van, szokni kell… Szása mesél – mint mindig. Moszkvában mínusz 28 fok van, látom rajta, igyekszik erre mentálisan felkészülni. Itt meg csak -15, igaz napközben… Gyorsan telik az idő, mennie kell, elbúcsúzunk tőle, felszáll a buszra. Jó utat, Szása! Jó leszállást!

Váltok még pár szót Galinával a jövő heti partiról, számot cserélünk, majd megyek haza.

Ma későn keltem, semmi különösebb dolgom, ill. ami van, azt meg tudom csinálni… tudnám csinálni, ha nem jönne Milana SMS-e, van-e kedvem ma német klubba menni. Persze, hogy van, de így ugrott az orosz klubbnak. Ad egy kontaktszemélyt, megbeszéljük, itt találkozunk a ház előtti buszmegben. Sietnem kell a dolgommal, de szerencsére végeztem vele, bár elküldeni nem tudom, szombaton délelőtt úgy látszik, nem üzemel a szomszéd wifi-je. Közben zongoraszó hallatszik be. A legkisebb lány, Varja játszik, nagyon is szépen. Zenei suliba is jár, meg is látszik… Kiderül, a legnagyobb lány is tud zongorázni. A macskák ma mintha éreznék, hogy hétvége van, meglepően elvannak, a kandúr azért kapható egy kis játékra, szét is cincáltatom vele a még a médiamárktban kapott prospektust. Elég hamar kivégzi, puszta kézzel meg inkább én nem folytatom a „harcot”. Így már neki sem buli, klasszikus lusta-macska pózban elterül és aludni kezd. Ilyenkor nincs baj vele. Csak tudnám hét közben miért olyan ördögök?! (A nőstény tényleg elég szerencsétlen teremtés, tegnap is leesett a székről. Nem tudom hogyan csinálta, de jókora burkolás lett a vége…)

Jópár óra múlva… No, hát akkor a német klubbról: ez minden volt, csak német klub nem. Viszont a kontaktszemély, Natalija perfektül beszél németül. Igazából ez és még vmi kissé elvette a kedvemet. Basszus, itt mindenki jobban beszél nálam?! Találkoztam a jövőbeli fogadó családdal is; nekem nem tűnnek szimpatikusnak. A férfi informatikus, a nő irodában dolgozik. Konkrétan semmire se tudnám azt mondani, hogy, no, ez meg ez nem tetszett, csak valahogy nem voltak szimpatikusak. Vhogy nem tudom elképzelni, hogy velük lakjak 8 hónapot. A másik negatívum, bár erről nem ők tehetnek a hely. Fél óra busszal, ha nincs dugó. Ha viszont van… Meg amúgy is, 11 Rubel a jegy, ami nem sok, de el-vissza már 22, egy héten (csak egy városi úttal számolva és csak munkanapokon) 110, egy hónapra azért már elég jelentős. Még így is vicc, de nekem, itt sok. (Ha ezt a pénzt már csak Szásával elisszuk, jobban járunk; én megtanulok profin angolul, és haladó szinten oroszul, ő pedig magyarul. :D) Miután eljöttem, megfogadtam, hogy addig foggal-körömmel küzdök e mellett a család mellett, amíg náluk jobb nem lesz. Igaz, itt kissé küzdelmes az élet, leginkább a macskák miatt, de talán ez az egyetlen negatívum. Egyébként van közös téma, a kaja jó, elég, és ami nagyon fontos: a belvárosban van. Ezzel nemcsak pénzt, inkább időt spórolok, ami viszont nagyon nem mellékes. A környéket kb. ismerem, errefelé szerintem biztonságosnak mondható, bár a ház mellett van egy kocsma, és sokszor kilépve egy amolyan orosz muslinca próbál barátkozni (nem csak velem, úgy általában mindenkivel), kezdőszövege: Hej, drug! (Hé, barátom!) Mivel válaszra se méltatom (más is így tesz) lekopik hamar, ill. én hagyom ott. Törzsvendég errefele, mert sűrűn látom, az a békés, de mindig ittas fajta. A leendő környék viszont nekem sokkal „keményebb” helynek tűnt, a buszmegben is bekóstolt egy láthatóan erősen ittas csaj. Józanul nem túl szép látvány részeg nőt látni, pedig nem volt ronda, de így undorító. Betekintve a kocsmába, biztos nem valamelyik matematikai sejtésen gondolkoztak éppen a munka után megfáradt arcok. Szóval ez, így nem. És akkor a klubbról ami nem volt német, és talán klub sem. Hosszas városban kóválygás után találkoztam Natalijával. Aranyos lány, és mint említettem nagyon jól beszél németül, igazából, ha nem látom, meg nem mondom, hogy nem német. Megkérdeztem, hogyhogy ilyen jól beszéli. Válasza a következő volt. Van egy módszer, amivel az akcentust próbálják „kiűzni” az egyénből; a nyelvtan másodlagos. A módszer sikeres, ez tény, sőt, neki a nyelvtannal se sok baja volt, igaz, kint tanult Németországban. Nálunk miért nem ilyen sikeres az oktatás??? Vagy velem van a baj?

A „klub” élete a következő: van több szoba, igényesen, barátságosan berendezve, kényelmes fotelekkel, és persze kaja-sarokkal (van külön konyha is sok finomsággal). Van egy terv, hogy mikor, melyik szobában ki „ad elő”. Én 16:55-re voltam kiírva, mint különlegesség. Az egész lényege igazából az, hogy olyan emberek találkozhassanak egymással, akik a „normális” életben soha nem futnának össze, itt beszélgethetnek. Sztem zseniális ötlet. És hogy ez mibe kerül? Nem tudom, hogy csinálják, de vicc, amit fizetni kell. Percenként egy Rubel, de csoportonként, ez esetemben azt jelentette, hogy hárman voltunk: Natalija, Dmitrij és én. Dmitrij kémiát tanul az egyetemen, okos gyerek, klasszikus orosz arc. Ja! És nincs alkohol! Ellenben van sok saláta, meg tea dögivel. Minden nagyon finom. Szóval amolyan kiscsoportos beszélgetős közösség. Nagyon hiányzik ez otthon is. Talán a cocializmusban volt hasonló. Ez a fajta közösségi élet engem először nagyon sokkolt, csak álltam ott, és bámultam. Nagyon szokatlan volt. Aztán persze hamar kérdések özöne következett. Aztán már észre sem vettem, és órák óta beszélgettem sokféle emberrel. Érdekes az is, micsoda orcák jelennek itt meg. Minden „csoport” kap egy névjegykártyát. Ezen például ez áll: Szergej, anarchista; Marija, tudatos vegetáriánus; Igor, A szervező; Olga, egyetemista, Jevgenyij, buddhista stb. (A nevek nem, de a „hovatartozás” valós.) Dimitrij ennyit írt az övére: Dimitrij, pravoszláv. Csak a miheztartás végett. :D Mert azért nem véletlen, hogy a legtöbb orosz vallja: Oroszország az oroszoké. De itt még nincs kisstílű politikai vita, szájkarate, csak beszélgetés egy tea mellett. Először voltam itt, és bár sok ember „hovatartozásával” nem tudok azonosulni (a vegákat sosem értettem meg, és nem is fogom), el fogok menni következőre is, mert ez a nyelvgyakorláson kívül kiváló tapasztalatszerzési lehetőség is. Kb. 2,5 óra után kikapcsolt az agyam, eddig bírta szuflával, utána már csak szófoszlányokat értettem, tudtam, ideje menni. Szerencsére Natalja és Dmitrij is így gondolta. A buszmegállóban „felraktak” a megfelelő buszra azzal a feladattal, csak a hangosbemondót figyeljem. (Annyira sok buszjárat van, hogy nekem, most még lehetetlen követni, melyik, hova megy; nem áll össze a kép. Azt azért megkérdeztem, mennyi idő az út a célig; kb. fél óra, ha nincs dugó…) Kilátni a buszból semmit se lehetett, mert lehetetlenül vastag és kemény jégvirágoskert volt az ablakon. Többször is megpróbáltam lekaparni, de mint a szikla. Pedig (vagy pont ezért) volt fűtés a buszon. Itt nem csak az adott, hanem a következő megállót is jól érthetőn mondja be egy férfihang. Poszlednaja asztanovka – ulica Kolcovszkaja. No, akkor usgyi lefele! Leszállok. Elindulok egy irányba, próbálom beazonosítani a helyet. Ááá, megvan! Másik irányba kell indulni. Állati hideg van, szétfagyok. Főleg az orrom, arcom. Be kell mennem egy boltba, nincs mese. Ezt a trükköt Szásától láttam, amíg az őszi öltözékében próbálta túlélni a telet. Ha már ott voltam, vettem csokit a lányoknak. Főleg Varjának; olyan aranyos, mindig behoz egy addigra szétolvadt darabkát. A boltból kilépve sietősre veszem, mert különben kihűlnek az izmaim, és elkezdek újra fázni. Nincs is baj, dolgozik, kering a vér. Az oroszok is topognak a lámpánál, értem miért. Aki egyhelyben áll, (meg)fázik. Azért ez a vad szél nem kellene. Sétálok végig az esti Kolcovszkaján, eszembe jut, az út túloldalára kellene átmenni, hátha ott áll a belső parkolóban az ezüst Cadillac CTS. Hohóhhóóó! Nemcsak, hogy bent áll, de ég a hátsó lámpája! Örömtáncot lejtek a kerítés előtt! Duruzsoló V8, varázslatos, semmivel össze nem téveszthető Cadillac-lámpák. (Ja, ma láttam egy szép fekete Chrysler 300C-t, de vmi szánalmas motor lehetett benne, mert egy kipuffja volt hátul; még a V6 dízelhez is kettő járt; vmi gyösz bengás V6 szenvedhetett benne… Jujj!) Hazaértem, remélem nem lesz baj, mert az arcom kissé mintha megfázott volna. A csokinak Varja nagyon örült, bár nem tudta mire vélni az ajándékot. Beszélgettem a középső lánnyal is, ő is tud zongorázni, mutatta is a kottáit. Zenetanár szeretne lenni. Mutatott pár képet a hobbijáról: falat mászik. Én ugyan soha nem próbáltam, de tudom, elég kemény sport ez, de hát orosz csaj, no! Vacsora után – újra az a finom gombaleves, de most orosz tejföllel – beszélgettem Olgával, már csak azért is, mert a „szobámat” elkérték, ugyanis itt a TV (amit eddig be se kapcsoltam, és valszeg nem is fogok) és a számítógép nem nyitotta meg Varja mese-CD-jét. Szóval Varja mesét nézett, Anna zongorázott, mi meg Olgával beszélgettünk. Totál azonos az értékrendünk, ami az olvasást, az olvasó/TV-ző embereket illeti. Ja! Edit (ha olvasod ezt a blogot), képzeld! Kihoztam magammal A kis herceget, mert otthon nem tudtam befejezni, de ugye megígértem neked, megfogadtam magamnak, kiolvasom. A vonaton aztán kivégeztem. Szóval itt van nálam, és milyen jó! Történt ugyanis, hogy nézegettem a(z egyik) könyvespolcot itt, és olvasom egy orosz mesekönyvön: A. de Saint-Exupéry. Csak nem? Pedig de-de! :) Szóval most oroszul is olvasom A kis herceget. Jó lassan. Párhuzamosan nézem a németet, mert amit nem értek (jó sok mindent…), megnézem a német változatban. Jópofa így olvasni! :) Hűha, mindjárt éjfél, ideje lenne aludni menni.

Gondolatok egy állítólagos világvége után és egy valós világ vége után

2012.12.22.

Hát még sem lett világvége, legalábbis errefelé ezt nem tapasztalni. És ha minden igaz, OTTHON sem. Erre utal öcsém emilje, ti. meglett az egyik tárgyból a vizsgája! Oh yeah! Kellett is ez a plusz ma reggelre – értsd 11:23 –, mert kissé fáradtan ébredtem. Tegnap ugyanis buli volt. És ugye itt nincs buli vodka nélkül. De ez speckó buli volt, amolyan elő-Karácsony, mert Évi ma utazik el, majd csak januárban találkozunk ismét. Addig én tartom a voronyezsi frontot. Szóval öcsém híre feldobott, azon meg egyenesen röhögtem, hogy ő V8 Hemi-t hallgat otthon, én meg V8 ///M-et itt. Jópofa! :) A tegnapi buli egyébként jó volt, Évi mézeskalácsa különösen! És persze volt bor is, mégpedig magyar. Eredendően csak forraltbor volt a terv, csak ismerve az oroszok szesz-pusztító képességét javasoltam Évinek, hogy veszek még két üveggel, mert tuti nem lesz elég. Szása késett vagy egy órát, szegény totál leizzadva, másodpercenként elnézést kérve jött. Dugó. Ez itt ilyen. Nagy. A felhőkarcoló előtt találkoztunk, ill. volna, mert megunva a hidegen ácsorgást, bent, a melegen várakoztam. Miután Szása megjött, lementünk vmelyik alagsori szupermarketba bort venni. Vöröset. Vhogy természetes, hogy magyart. Addig kutakodtam, találtam Egrit, és meglepően olcsó volt a többi (chilei, francia stb.) borhoz képest, így rögtön két üveggel mentem a pénztárhoz és a gondolattal: ebből nem forraltbor lesz. (Azért elgondolkodtató, hogy az EU arra ösztönöz, hogy vágjuk ki a szőlőtőkét, miközben itt nincs az a mennyiség – és mivel olcsó, meg is vennék –, amit ne lehetne eladni. Ráadásul a magyar bor állja a versenyt minőségben bármilyen borral. A „csodás” nyugati lehetőségek…) Évi láthatóan nagyon örült a boroknak, és a személyes meglepimnek is. Relatíve sokan voltunk, ott volt Jelena is. Nekem furcsa volt, hogy egy absz. nem korosztályunkbeli is velünk iszogat, beszélget. Jóval egy utánig tartott, aztán ideje volt menni. Szása taxival akart, én a sétát preferáltam. Tehát gyalog mentünk. :) Szása a kamikáze. Petrovszkij Passzázs; van aluljáró, de persze Szása hol máshol menne át, mint az úton. Mert rövidebb… …orosz módszer… Azért felvilágosítottam, hogy nálunk ugye van egy mondás, hogy az erősebb kutya b…ik, ergo ha jön egy autó, kivasalhat minket. Válasza erre: éjjel alig van autó… Egyébként az orosz sofőrök rendesek. Mielőtt elütne, dudál. Ez jó, mert tegnap is egy autó dudával jelezte, hogy nem áll szándékában megállni. Szásával sok egyéb mellett beszélgettünk pár nekem fontos dologról is. Az egyik, keresek már mióta két orosz antikvár könyvet, term. mindkettő a halakról szól. Az egyik 1949-es, a másik „szinte új”, csak 1989-es… Mondtam Szásának, hogy jó lenne egy szép Volgát majd tavasszal lefotózni, van-e ilyen ismerőse. Hát nincs, de utánajár, hátha ismerős-ismerősének van. Kértem, menjünk majd el egy horgászboltba is. Félreértette, halboltra gondolt, de nem baj, mindkettőbe megyünk! Sőt! Az egyik kollégája nagy pecás, ha minden jól megy, megyek majd vele pecázni vmikor télen is, meg rendszeresen, ha jobb idő lesz. A tegnapi bulin egyébként Oljától megtudtam, hogy a tározó-beli halak húsa nem finom. (Ezt ma a család is megerősítette.) Meglepődött, hogy létezik catch&release is. (Itt azért ez nem szokványos.) Szóval onnan enni nem fogunk, báár. Azért egyszer kipróbálom!

A jövő hetem érdekesen alakul. Évi elmegy, és Szása is. Otthon Karácsony, itt meg készülődés az ünnepekre. Teendőm meg rengeteg. Heti tervet kell magamnak készíteni, és könyörtelenül be kell tartatnom magammal, mert különben nem tudok mindent megcsinálni. Tudom, később könnyebb lesz, de most még az is „programpont”, hogy írjak vkinek egy SMS-t, vagy jelöljem be vkontakte-n.

Amiről tulajdonképpen írni akartam: tegnapelőtt voltunk (Évi és én; Lukas fene tudja merre volt, de Évi szerint előző nap vmely’ szórakozóhelyen ingyen volt a pezsgő a lányoknak…) a 16 sz. iskolában. A foglalkozás nem is volt komoly, szünidő előtt senki sem akart semmi komolyat csinálni, inkább kötetlen beszélgetés volt tea és palacsinta mellett. Ezekről majd egy kicsit később. Kiderült, hogy Natalija és Julija (Oh, jee! Megjegyeztem második alkalommal a nevét! És a „mesehősét” is: Igor-nak hívják, imádom!) meg még egy lány, német és orosz nyelvű filmet készítettek a Volga-menti németekről (pontosabban a Voronyezsben élő, volgai németekről), nem is akármilyet, három – köztük egy német – díjat is nyertek vele. Szerény véleményem szerint azért ehhez az is hozzájárul, hogy Julija (akkor 13, most 14) kora ellenére nagyon csinos, mosolygós lány, sokszor szerepelt a filmben. Ez a film különösen érdekelt több okból is. Az egyik, hogy mindig is érdekeltek a ritka, sokak számára nem ismert, kicsi, talán már el is tűnt kultúrák, emberek, szokások, szigorúan Európán belül. Ki hallott például a szorbokról? (A legnyugatibb szláv nép, a mai No. területén, Drezda környékén élnek.) A másik fő ok, mert lakóhelyem környékén is sok „sváb” él, szakdolgozatomat is ilyen témából írtam – annak ellenére (vagy éppen ezért???), hogy családomban soha egyetlen sváb sem volt. Akkor (a szakdoga írásakor) nyilván nem tértem ki a volgai németek témakörére, de tudtam, léteznek, pontosabban léteztek… A kommunizmus egyik megbocsáthatatlan bűne éppen ezeknek az embereknek az elűzése, mondhatni kiirtása. Mert kik is voltak ők? Az akkor kissé túlnépesedett, de inkább szegény német fejedelemségek jobb élet után vágyó lakói. Micsoda bátorság, elszántság kellett ahhoz, hogy több mint 2500 km-t tegyenek meg abban a korban új, jobb élet reményében?! És mit hoztak magukkal? A klasszikus német precizitást, a technika szeretetét, és jártasságot ezek használatában, gyártásában. És itt új otthonra találtak. Tömbben éltek, de elfogadták, alkalmazkodtak az akkori Cári birodalomhoz, annak szabályaihoz. Eredményeik itt-ott még ma is látszanak Voronyezsben, pedig ezt a várost a II. VH nagyon megviselte. Aztán persze kikiáltották őket (is) bűnösnek, majd akiket a háború alatt nem öltek meg, vittek táborba, azok kaptak egy soha vissza nem térő esélyt: 1989-ben az akkori NSZK megvásárolta őket. Igen, pénzért embert. Így aztán ez a kultúra, ezek az emberek eltűntek. Némi nyomot hagytak maguk után, de mondhatni: teljesen kiveszett fajtájuk és vele egy kis, sajátos világnak lett vége itt, nem messze a Volga folyótól. Róluk szólt ez a film. Orosz diákok csinálták németekről. Oroszországi németekről. Furcsa érzések kerítenek ilyenkor hatalmukba: jó lett volna beszélni egy ilyen emberrel, de mint azt Évivel visszafele kitárgyaltuk, aki ezt átélte, annak – érthetően – tabu, más meg ki tud róla?! Meg aztán más a tudás vmiről, és más a tény: én az vagyok. Érdekes témakör ez, sok gondolatot felvet; mindenesetre a filmet el fogom kérni.

És akkor a palacsinta. Itt blin a neve, de inkább blincsiki, mert a blin mást is jelent: „a fenébe”. Egyszerű tészta töltelék nélkül, de édes volt és persze finom. (Van töltelékes is term. de ez amolyan rögtönzött palacsintázás volt). Az egész úgy kezdődött, hogy Julja egyszer csak eltűnt, majd kb. 15 perc múlva megjelent két tál palacsintával. Addigra más lányok megterítették az asztalt, megint mások a teázáshoz készülődtek. Olyan természetesen, hogy látszott, automatizmus ez nekik. Én csak ámultam: 13-14 éves lányok. Aztán persze a végén egyikük diszkréten el is mosogatott. Érdekes az orosz lányok, nők felfogása, de inkább neveltetése. Az egyik lány válaszolta arra a kérdésre, hogy miért tanul nyelveket, miért kell nyelveket tanulni, hogy a szülei azt mondták (tessék figyelni a sorrendre!): azért, hogy jó férje, jó élete, jó munkája legyen. Ezen nagyon elgondolkoztam. Eddig is nagyok voltak a szememben, de erre csak annyit tudok mondani: eez igen! Mert ugye értjük a gondolatmenet lényegét? Az oroszok családban gondolkoznak. És ez becsülendő. Másik jellemző momentum; még az első héten történt: vacsora után mondtam a legidősebb lánynak, hogy segítek elrámolni, szinte rámförmedt, hogy ez női munka. Értettem, kuss a nevem, ez női munka. Hát így tessék gondolni az orosz lányokra, nőkre! Álomvilág ez, szinte el sem hiszem. De itt ez az alap, a természetes, a mindennapok része. Mi, magyarok, mit rontottunk el? Ki rontotta el? Nálunk miért nem ilyenek a lányok? A nők? Pedig véleményem szerint a magyar férfiak jobban megbecsülik, megbecsülnék az ilyen habitusú lányokat, mint teszi(k) azt – sajnos – az orosz férfiak (egy része), főleg némi szesz után. És az a vicc, hogy társadalmi rangtól független az ilyen. A fogadó családomnál ugyanez a helyzet, és ezt mesélte Szása is a húgáról, aki pedig nem keres(het) rosszul. Ez a családban, a másik kedvében járásában (ez nem a másik fél feltétel nélküli kiszolgálását, amolyan rabszolgastátuszt, vagy alárendeltséget jelent!!!) gondolkozás egy olyan pozitívum, amit mi, otthon sajnos nem tudunk, elfelejtettünk. Imitt-amott megvan azért, de ez nagyon kevés. Van mit tanulni tehát az oroszoktól! Ez eddig a legnagyobb és legfontosabb tapasztalat kint létem alatt. Mert lehet sok mindent mondani az oroszokra, de az ilyen „emberi”, és nem az anyagi, materiális példák mutatják meg igazán, milyenek is valójában…