2012.12.14.
Tegnap
nem írtam bejegyzést, mert nagyon sűrű napom volt. Reggel – relatíve – korán
keltem, hogy beérjek 10-re az irodába. Igazából nem értem, miért kellett
bemennem, mert semmiről sem kaptam érdemleges info’t, de legalább kockultam egy
kicsit. :) Bejelölt
fészbúkon Galina, ami azért meglepő, mert mindössze 60 ismerőse van, tehát ezt
úgy értelmezem, mint megtiszteltetést. (Sosem értettem azokat, akiknek
többszáz, esetleg ezer vagy annál is több „ismerősük” van, de biztos velem van
a baj.) Közben dübörög felettünk az ég, gyakorolnak odafent a fiúk! Hajrá!
Egyszer csak egy általam élőben soha nem hallott, mély, távolinak tűnő hang,
olyan boaaaamm-féle. Aham, most törte át a hangsebességet az egyik gép. Ez
igen! :) Mennyei hang!
Még-még, légyszi-légyszi!! Kicsivel rá újra, váááá! Ahogy látom, itt ez senkit
sem zavar – merne is vkit zavarni! Nem telefonálgatnak be idióta nyugdíjasok,
nem értetlenkednek szerencsétlen kismamák, idegeskednek fáradt férfiemberek.
Inkább örülnek, és büszkék rá, hogy saját repülőeszközeik vigyázzák saját és
gyerekeik biztonságát. Az orosz ember patrióta. És nem idióta.
Dél
körül Maria invitált, hogy menjek le vele az étkezőbe ebédelni. Ő hozott kaját,
én vettem. Nem volt túl olcsó – olyan 700HUF – viszont jó volt. 1 óra felé megjött
Lukas. Maria-val és Milana-val is elég nagy beszélgetésbe kezdtek, nem igazán
figyeltem, de mégis feltűnt, hogy azért nem minden oké. Kettőre a 16 sz.
Gimnáziumba kellett menni, ott várt minket a feladat, amiről, megmondom
őszintén, vajmi keveset tudtam. Odafele úton beszélgettem Lukas-szal (közben
figyeltem a környezetre is, jó érzékkel, ti. erre kellett egyedül visszajönnöm.
Elég lepusztult környék volt). 19 éves, Berlinből jött, tipikus német. A szó jó
és rossz értelmében is. Neki másról szól az EVS, mint nekem. Neki buli über
alles, mint fogalmazott: cigit, kaját tud kérni a boltban, de orosztudása kb.
ennyiben ki is merül – október óta van itt. Viszont a szeszt pusztítja
rendületlenül. Ő tudja… Egyébként jófej. Lehet, csak én vagyok túl öreg? Az
iskolába belépve feltűnt, hogy mennyire modern… …az a fele, ahol a bejárat van.
A másik fele dettó, mint a magyar iskolák: ablak alatt befúj a szél, régi
radiátorok, relatíve régi padok, stb. Viszont vidám gyerekek, és a folyosón járőröző
tanerő sem tűnt vérszomjasnak. A tanári felé vettük az irányt. Ott már várt
minket Natalija (a némettanárnő) és pár diák. Bemutatkoztam nekik – oroszul.
(Lehet, hogy hülyeség, de sztem ez egy hasznos gesztus, mert így talán könnyebb
a bizalmas kapcsolat kialakítása, nem tűnök olyan idegennek.) Átmentünk egy
másik terembe, ott a csoport két részre szakadt, egyik felével Lukas
foglalkozott angolul, másik felével Natalija és én németül. (Lukas nagyon
határozottan, folyékonyan és sztem helyesen, bár inkább szlengben, mint
irodalmi stílusban beszél angolul.) A feladat mindkét csoportban azonos volt:
mint számomra világossá vált, egy film készül, és annak forgatókönyvét kell a
diákoknak megírniuk – a részvétel fakultatív volt. Nálunk 3 diák volt.
Mellettem egy felettébb csinos, 13 éves, velem szemben egy ugyancsak 13 és egy
14 éves diáklány ült. A szemben ülők közül a fiatalabb meglepően kilógott a
többiek közül, sokkal fiatalabbnak gondoltam volna. Amilyen „kicsi” volt, olyan
nagy volt fejben; a tanárnő elmondása szerint ismeri Voronyezs történetét,
jellegzetességeit, utcáit stb. fejből. Derék! Először eléggé bizalmatlanok
voltak, de miután látták, nem harapok, kezdett oldottabb lenni a légkör, már
kérdeztek, ezt-azt. A tanárnő – sztem direkt – kiment, így elő kellett venniük
minden némettudásukat, hogy megértsük egymást. (A gyerekekről még annyit, hogy
egyszer csak bejön egy tipikusan kisiskolás korú orosz fiúcska, kezében
balalajkával. Az egész olyan abszurd, olyan igazán orosz volt. Mintha ez a
legényke a meséből lépett volna ki, vigyorgó, pirospozsgás, tipikus orosz
gyerekarc, büszke, peckes járással, jellemzően orosz, de modern öltözetben.) Meglepő
– és ezt úgy, általában is tapasztaltam –, hogy az oroszok sok modern
elektromos kütyüt használnak. MP4, táblagép stb. Az egyik legmeglepőbb volt,
hogy még Moszkvában egy idősebb nőt láttam táblagépen könyvet olvasni. Igen,
ugyanis az oroszok rengeteget olvasnak. Mindenfélét. Szóval, aki azt hiszi, ez
a „balkán”, az hatalmasat téved. Sztem sokkal többet olvasnak, mint mi, vagy
akár a nyugatiak. És ez vhol szomorú ránk nézve… Szóval ott tartottam, hogy az
egyik lánynál volt egy táblagép, már keresett is egy online-szótárt és ott
kereste ki a német szavakat. Néha vicces dolgokat dobott ki, de – és ez
különösen örvendetes, mert rámutat arra, hogy nem konzumidiótákat nevelnek – kellő
forráskritikával fogadott minden eredményt. Igazából végeztünk is, még
kérdeztek ezt-azt, ekkor bejött két idősebbnek tűnő lány. Kiderült, ők már egyetemisták,
csak itt tanultak. (Ja, igen, Voronyezsben több egyetem is van, pölö orvosi.
Úgy érzem, ez lesz a vadászterületem :))
Az egyik (a másikat Lukas már neki is ált „fűzni”) különösen érdeklődött
felőlem, ami komikus volt, mert alig tudott angolul, németül semmit, az oroszát
meg én nem értettem. Sejtettem szándékát (eszembe jutottak útitársam, a moldáv
újságíró szavai, ti. úgy közelítenek majd, mint a kígyó – nagyon fején találta
a szöget), de pechje volt, nem az estem. Azért szívélyesen elkísért vissza a
tanáriba, ami jó volt, mert nem találtam volna vissza, és amúgy is késésben
voltam, bőven 4 után indultam el az első oroszórára (ami 4-kor kezdődött…), és amiről
csak annyit tudtam, hogy Évi is eljön és a Petrovszkij Passzázs könyvklubjában
lesz. Aztán hogy ez utóbbi hol van… Sétálok vissza az iskolától az irodáig,
sima ügy, közben nézem a térképet. Aha. Itt van. Én meg itt. Simán odatalálok,
ekkor esik le, basszus! Itt már jártam Szásásval! Mivel a 4x2 (nem elírás, ti.
kettő balra, kettő jobbra, kétszer-kettő egyenesen) sávos út túloldalán álltam,
megkerestem az aluljárót, ami már ismerős volt. Jó helyen bukkantam elő a
felszín alól, ami vmiért tök boldoggá tett. (Apró örömökből áll az élet…)
Üdvözöltem Nagy Pétert, ill. a szobrát, és megállapítottam, hogy a Petrovszkij
Passzázs egy elég drága szálloda lehet, presztízsben olyan ez itt, mint kb.
nálunk a Medici (Csak persze ez sokkal nagyobb.), vadiúj felsőkategóriás autók
álltak előtte. Bőszen keresni kezdtem a Knyizsnij Klub (könyvkklub) feliratot,
meg is lett. Hm… és a bejárat?! Talán a szállodán át?! Belépek, igen! Ok.
Elkéstem, ez tény, szar kezdet. :(
Másik tanulság: még az olyan „ártalmatlan” helyek is, mint a könyvklub,
sokkalta nagyobbak itt, mint otthon. Volt vagy 5 perc, mire megtaláltam a „mi
csoportunkat”. Jelena a tanárnő és Évi. „Csoport”. Évi élőben egészen más volt,
mint a képeken: meglepően magas, egyenes, ami stimmelt viszont: jókedvű,
mosolygós életvidám lánynak tűnt. A keze nagyon kiszáradt, gondom a magyar kéz
nem bírja annyira ezeket a hideg orosz napokat. Jelenának oroszul mutatkoztam
be, más esélyem amúgy sem lett volna, mert mint Milana mondta, oroszon kívül
lengyelül tud még. Nagyon rokonszenves, olyan 50-60 év közötti, állandóan
vigyorgó, bőszen gesztikuláló egyén. Neve alapján „tiszta orosznak” gondoltam
volna, pedig inkább mongoloid, azaz érzésem szerint Oroszország vmelyik távoli
szegletéből származik ő, vagy családja. A helyválasztás is őt minősíti,
rendkívül művelt, intelligens, tájékozott, szépen, lassan, érthetően beszél,
jól magyaráz. Szóval a tökéletes tanár. Ahogy beszélgettünk – ez egy ilyen
„csökkentett módú” oktatás volt – feltűnt, hogy azért ez a sok mosolygás nem
teljesen őszinte. Kicsit úgy éreztem, hogy talán az oktatással, a tanítás
szeretetével, a diákokkal való sok-sok beszélgetéssel leplez vmit, talán az
életével kapcsolatban, ezzel köti le magát. Igazából nem is érdekel, meg nem is
fontos, csak feltűnt. Imádja a halat, sok vicces történetet mesélt el, az egyik
egy „mesteri halpucolási képességekkel rendelkező” franciáról szólt. Nemcsak
olyan szabványos kérdéseket tett fel, hogy nevem, hobbi, iskola stb., hanem
kedvenc íróm, miért pont az stb. Ismeri, szereti például Örkényt, színházba,
kiállításokra jár, és lehetőség szerint viszi oda tanítványait is. Évi meséli –
vele meséltetett szinte végig –, hogy milyen kiállításokon voltak. Jelenától
megtudom, hogy ismeri Lukas-t és inkább amerikainak tartja, mint németnek. O tempora, o mores! (H)Őseid ha
látnák…
Órákon
át beszéltet, beszélgetünk, fel sem tűnik. Abból sejtem csak, hogy jó ideje
tart már az óra, hogy kezdek nagyon fáradt lenni. A vége felé ad házit, egy
helyi újság egyik önkéntesekkel foglalkozó oldalát kell… őő, mit is?! Persze
elfelejtettem, mit kell csinálni vele… Szuper… Majd megkérdezem Évit. :) Kilépünk az épületből, Jelena
cigarettára gyújt, Évi szól neki, hogy elnézést, de most pár szót váltunk
magyarul. Jelena ezt nem bánja, láthatóan nagy érdeklődéssel hallgatja – bár
nem érti, értheti – mit beszélünk. Jó lenne Évivel többet beszélni, de szorít
az idő, kezdődik az angol klub. Azért két dolgot megbeszélünk: a hadisírok
meglátogatását és egy találkozót vmikor náluk. (Ő velem ellentétben nem fogadó
családnál van.) Úgy látszik, hogy az orosz-óra megbolondította a memóriám, mert
vmi megmagyarázhatatlan okból kifolyólag visszaindultam az irodába, pedig
Milana megmondta, a klub NEM ott lesz. Csodálkozok is, hogy sehol senki. Óó, a
fenébe, hát persze! Vissza a Petrovszkij Passzázshoz, a környékén van a cél.
Nyedaleko (nem messze). Ez Oroszhonban mást jelent. El is kések, ez már tény,
de ez már csak egy ilyen nap. Az épület egyből megvan, második emelet, ami
nálunk az első (lenne, ti, az oroszoknál nincs földszint). Egy japán/kínai csaj
jön mögöttem, kérdezi angolul, az angol klubba megyek-e. Mondom neki igen.
Előreengedem az ajtóban, láthatóan meglepődik. Hát b+! Mit vártál?! Ez Európa!
(Ugyancsak ma, Maria jegyezte meg ugyanezt, de nem vágott ilyen mamlasz arcot
hozzá, mindössze megköszönte, és annyit mondott: ez náluk nem szokás annyira.)
Fáradt voltam már, tudom, de ilyenkor óhatatlanul eszembe jut a három hattyú c.
könyv. Az angol klub egy filmvetítés volt, hivatalosan 7-9-ig. Belépve egy
láthatóan angol (angolosan igénytelen, tipikus nyugat-európai) srác magyarázott
éppen. A bal sarokban – hatalmas kontrasztként (felfogható azért, mint a két világ,
mentalitás, élet-felfogás közti hatalmas különbség jó példája) – ült és bámult
maga elé egy ismerős alak: nocsak! Szása, Privjet! Meglát, naná, hogy mellé
ülök. Látom rajta, vmi „nagy” nap lehetett a cégnél, mert igencsak elegáns – volt
reggel, amikor elindult, de most elég fáradtnak tűnt és a nap fáradalmai a
ruházatán is látszottak. Kaptunk kiosztmányt a filmben szereplő nehezen érthető
kifejezésekről és azok magyarázatáról. Magából a filmből egy mukkot sem
értettem, a képek alapján próbáltam eleinte összerakni a sztorit, vmi (sztem
tipikus és gagyi) angol sorozat karácsonyi darabja volt. A közepe felé hagytam
a fenébe, tényleg csak mint a képeskönyvet néztem a filmet. Túlságosan
elfáradtam. Meg amúgy is nehezen érthető volt. Nem értettem a film megnézésének
célját sem, a poénjait – már ha voltak – pedig abszolúte. Szerencsére vége
lett, az angol srác kérdezgetett ezt-azt a filmmel kapcsolatban, majd rátért a
kiosztmányban szereplő szavakra, kifejezésekre is. Soknak közöttük sztem semmi
értelme sem volt, mert szleng, ill. wales-i kifejezés, melyet az angol szleng
átvett, de voltak „híres” angol személyek (mondanám celeb, de utálom azt a
szót) is. Abszolút kedvencem a híres angol szakács, ill. szakácsok voltak. Ezen
nagyot röhögtem magamban, kicsit olyan, mint a híres német humorista, vagy a
híres arab disznósajt-márka. Már a film előtt, mikor kiosztotta a lapot, feltűnt,
hogy van egy ilyen szó is köztük: Baileys. A film után kérdezi: van-e ilyen
Oroszországban. Szása mellettem felmordult, ez azért durva volt, bennem is
felment a közép-európai pumpa. Anyád a sarkon! Az! Szása, bármilyen fáradt is
volt, elővette legjobb angol-tudását, és elmagyarázta ennek a csököttnek, hogy
nemcsak, hogy van itt Baileys, de még sok más tradicionális és finom (ezen van
a hangsúly!) jellemzően Karácsonyi ital is. Sőt, ellentétben az angolokkal,
akik az amcsiktól vették „vissza” a pulykát, az orosz konyha kiváló. A csávó
nem értette, nem érthette a mondat élét. Hülye pöcs! Szása igencsak
begorombult, mert később arra a kérdésre, hogy milyen jellegzetességeket
láthattunk a filmben azt válaszolta, hogy egy tipikusan kövér és rámenős angol
nőt. (Sztem inkább amerikai lehetett volna, de ez most mellékes.) Vége lett
szerencsére, nagyon fáradt voltam. Baktatunk Szásával hazafele, kérdem,
mire-fel ez a nagy kirittyentett öltözet. Egész nap (!) konferencia volt a
cégnél, és ő tolmácsolt. No, igen. Értem már. Én ugyan fordító vagyok, de volt
pár tolmácsos tárgyunk, és tudom, micsoda agyzsibbasztó tud lenni 5 perc is. Hát
még egy egész nap! Pf… Gondolataimba mélyedek, mikor Szása vállba-biccent:
nincs kedvem egy sört legurítani ebben az étteremben? Miért is ne! Bemegyünk.
De ez egy japán étterem. A fenébe is! No, mindegy, sört iszik egy magyar egy
orosszal egy japán étteremben, multikulti a javából, de egyszer ki lehet bírni.
Szása addig erősködik, rendel vmi marhahúsos nemtudommicsodát. Egy kis tálkán
pár szelet (remélem nem nyers) marhahús és némi zöldség. A mennyiséghez – és
mint később kiderült számomra – a minőséghez képest pofátlanul drága volt. Megjön
a sör, meg vmi összecsavart törlőkendő egy tálkán. Hát ez mi? Ez a kajájuk?!
Isszuk a sört, Szása mondja, elfelejtettünk kezet törölni. Aha. Utálom az ilyen
formalitásokat. Jön egy japó, vmi hosszú gnóm edényből elegánsnak szánt
mozdulattal vizet tölt vmi pohár-szerűségbe. Tea lenne?! Nekem inkább vicces,
de uralkodok magamon, nem röhögöm telibe. (Engem az ilyenek mindig arra
emlékeztetnek, mintha ezek a hős szamurájok nagy banzai-kiáltások kíséretében
kivont karddal, díszes bőrpáncélban rohanják le az ellenséget, ahol négy
dagadt, lusta, cigarettázó amerikai ül két géppuska mögött... Szép-szép, csak
szánalmasan gyenge próbálkozás.) Bénázom a pálcával evéssel, a hús sem vmi
finom, nem nyers, de túlfűszerezett és kevés. HOL A RIZS??? Vacak az egész, a
kaja nem is ízlik, a hely nem is tetszik, a sör viszont tuti nem japán, mert
egész jó. Tehát isszuk a sört, csevegünk mindenről, Szása mondja, hogy ez-meg-az
fészbúkon és a Voronyezs folyó… …igen – mondom neki – szégyen, de még nem is
láttam, pedig „milyen sok ideje” vagyok már itt. Meglepő kérdés következik:
van-e kedvem elsétálni most – lehetett vagy 22:00 – oda. Ugyancsak meglepő
választ adtam: hát, hogy a csudába ne! Egy fél órával később két őrült lépked
sietősen a part fele. Már egyáltalán nem érzem magam fáradtnak, láthatóan Szása
se. Útközben benzinkút, Szása bemegy, majd’ lefagy a füle, csak micisapka van
rajta. Még vagy 10 perc és a parton vagyunk. Szása ünnepélyesen közli, hogy
totál idióta vagyok, mire én: te kérdezted! :)
De aztán elismeri, ő is az, és szégyen ide, szégyen oda, férfiasan bevallja,
még sosem járt éjjel a folyóparton, pláne nem télen. Megy az ugratás ezerrel,
közben sétálunk a parton. Nagyon szép hely, főleg a tér, ahol valaha
Oroszország első (természetesen fa) hadihajóját készítették. És vmi csoda
folytán a szél sem fúl (annyira). Sétálunk hazafele, csörög a telefonja, a húga
az. Első kérdése: Szása, te ugye részeg vagy? :) Hatalmas! :) Szakadunk a röhögéstől, nehéz
megmagyarázni, hogy anélkül is elég hülyék vagyunk. Mert azért nem kicsit
megborult az olyan, aki télen, éjfél-körül megy le sétálni a Voronyezs folyó
partjára. Visszafele tea egy utcai amolyan restifélében. Errefelé divat, finom
és olcsó is. (A minőségét tekintve meg ne is várjon az ember Michelin-díjas
éttermet.) Persze ezt sem engedi kifizetni, mondom neki, oksa, de akkor majd
„törlesztek neki” Magyarországon. Sétálunk immáron visszafele, utcai kijelző:
23:39; mínusz 5 fok. A szél miatt sokkal hidegebbnek érzem. Nézegetem a
kirakatokat, ökörködünk (egy szemészeti bolt/üzlet előtt látásvizsgálat-teszt,
mindketten átmegyünk a „teszten”), elhaladunk a Petrovszkij Passzázs előtt
(hányadszorra ma már…). Beszélgetünk sok mindenről, Galina mondta neki, hogy
majd hívjon meg engem, én csinálok halászlevet, ő meg csinál borscsot. Szása
kajánul jegyzi meg, hogy mennyei borscsot tud Galina készíteni. (Ezért lakik
most is nála; a kis számító! :)) Galina férje
(rakéta-tervezőmérnök) ráadásul ugyancsak haditechnika-őrült, ő például
kardokat gyűjt. No, szuper. Mennyi őrült van a világon! :) Elsétálunk egy puccos bolt
előtt, a kirakatban lévő akváriumban Pontyok és Vágótokok úszkálnak. Ide be
KELL menni! Kit érdekel, hogy éjfél van, és semmit se veszünk?! Ááá,
varázslatos halak! (A tokok! Ponty a teszkóban is van.) A fagyasztóban Szása
felfedez egy hatalmas tokhalat, saccra lehet vagy 15 kilós, mindössze 750 Rubel.
Hm… Aztán a kijózanító tény: kilója. No, mindegy, akkor is jó volt bejönni.
Szép bolt, csak nagyon drága. Most már tényleg irány haza! A kapu előtt
elköszönök Szásától. A család már vár, kiderül: hívták Maria-t, mert az én
számomat nem tudják. Ciki, égek. No, igen, tény, szólhattam volna. Majd
legközelebb. A vacsora – kissé késői ugyan – finom, irány az ágy, holnap újra
iroda.
Reggel
látom, tegnap Olga (az angolklubból) is keresett, gondolom, hogy jövök-e,
kések-e az angol klubból. Tárgytalan, látta, ott vagyok – késtem. Ma ismét az
irodába visz utam. Nem igazán értem Milana-t. Pedig jól beszél angolul. Amúgy
is furcsa ez a nyelvhasználat. A vonaton tök jól ment az orosz, Vitalijjal már
nem annyira. (Ezt akkor a sok csomagnak tudtam be.) Szásával hol oroszul, hol
angolul beszélek, de egyikkel sem vagyok, pontosabban magammal nem vagyok
megelégedve. Viszont a tegnapi oroszórán ugyancsak jól ment az orosz, alig
vétettem hibát, amit nem tudtam, körülírtam. Milana angolja meg olyan zavaros (pedig
tényleg jól beszél angolul), hogy a végén mindent újra kell kérdeznem (hatásosan
égő vagyok ilyenkor), és még így is sok a szürke folt. Hát ki érti ezt???
Ma egyébként akció lehetett vmelyik
autó-mosóban (tényleg, nem is láttam ilyet itt eddig!), mert meglepően sok volt
a tiszta autó, és eső sem esett. Ma vagy 4 E39-es Bumerhez volt szerencsém, hát
igen, az elpusztíthatatlan E39-es… Immáron a 3. Dodge Caliber-t láttam és egy
meglepően szép Dodge Intrepid-et is. Előbbin kissé elgondolkoztam, de rá
kellett jöjjek, ide tökéletes választás a Caliber: keveset eszik (csak
sornégyesekkel adták), nagyautó-jellege van, van megjelenése, és elég nagy a
hasmagassága is, plusz egyszerű, mint a faék. A vörösre a tulaj nagyon
vigyázhat, mert egy karc sincs rajta, és mindig tiszta. Nem úgy, mint szegény
Escalade (melyet szinte minden nap látok, mivel itt parkol a vasútállomás
közelében), mint a mocsári-szörny… Ma döbbentem rá, amióta kint vagyok, nem is
ittam vodkát! Még ilyet! No, asszem holnap megkérem Szását, mondjon már vmi jó
helyet! (Amúgy is beszédem van vele, mert ahogy elnézem, nem lesz itt nekem
netem, hacsak nem előfizetek.)
Nincsenek megjegyzések:
Megjegyzés küldése