2012.12.16.
Tegnap nem írtam bejegyzést két okból
sem. Az egyik, hogy reggel nagyon későn keltem, utána meg nagyon elfoglalt
voltam. Ez az „elfoglalt voltam” esetemben azt jelenti, hogy nem csináltam
semmit, pedig rettentő sok dolgom lett volna. Vhogy eluralkodott rajtam a
lustaság, és nem tudtam semmit tenni ellene. Van ez így, az agy nem elég erős.
Szása 2:30/2:40-re ígérte, hogy jön. Gondoltam megvárom a ház előtt. 2:41-re a
ház előtt voltam. Mondanom se kell, hideg volt és elég erős szél fújt. Szása
2:50-kor még sehol, hm… …nem szokott késni…
Reflexből telefonért nyúlok. Ez csak
elsőre olyan egyszerű, a valóságban vagy öt perc, mire előhámozom „magamból”.
(Kesztyű le, zsebben matat, kesztyű vissza, kéz melegít, kesztyű le, újra matat,
megvan, gyorsan kesztyű vissza, rohadt hideg van!) SMS jött: éppen most szív
vmelyik jó kis dugóban. Volt vagy 3:45 mire látom ám, nagy csomagokkal jön.
Elnézést kér. Semmi gáz, igazából teljesen átfagytam már, innentől nem számít.
(Persze én voltam a hülye, visszamehettem volna a lakásba, de ez olyan
tipikusan magyar „csakazértse”, inkább álltam a napon – mintha vmit számított
volna – míg le nem ment.) Haditervet egyeztettünk: Szásának posta, nekem
hosszabbító, internet-előfizetés, utána pedig a régen várt vodkázás – az első! Tehát
először posta – már megint… Útközben betértünk egy boltba, mert Szása még
mindig az őszi öltözékében próbálja átvészelni az azóta kissé hidegre fordult
telet. Nekem is jól esett betérni a melegre, és ha már ott voltam, körülnéztem,
meg is állapítottam, hogy itt nem lehet hosszabbítót kapni. Szása lakonikus
válasza erre csak ennyi volt: igen, mert ez egy élelmiszer-üzlet. Én a szőke… A
posta semmit se változott, nem is részletezném, szívás a köbön és sorbanállás.
Azért az igazsághoz tartozik, hogy jönnek az ünnepek, ilyenkor hatalmas az
igény, mert ugye Oroszország nem éppen kicsi ország, még itt se megszokott 3000
km-t utazni, hogy meglátogassam a nagymamát 3 időzónával odébb. A posta után
gyalog indulunk el, de Szása hamar belátja, így itt fagyunk meg. Tehát buszt
kell fogni. Ennek örültem, mert itt más a busz-használat, mint másutt, és ezt
bizony tanulni kell. Szása pedig jó tanár. Egy Ford Transit méretű és jellegű
buszra szállunk fel, ez ugye itt a legkisebb. Jó meleg van bent, nincs lelakva,
minden vagány, és persze megy a dáj-dáj zene ezerrel bent, de hát ez már csak
egy ilyen ország. A „buszjegyet” Szása fizeti, azaz előread kétszer 11 Rubelt.
Ez amolyan becsületkassza, de minden orosz betartja. Balkán, mi? (Ilyenkor nem
lesz túl jó kedvem, mert arra gondolok, hogy otthon…) Szerencsére Szása
félbeszakítja a gondolatmenetemet, leszállunk. Újabb busz, de ez már nagyobb,
olyan, mint nálunk. Ezt én fizetem, immáron rutinosan a középső ajtónál ülő
enyhén raszta-csajnak. Tele a busz, de mindenki fizet; ennek sajátos módja,
hogy előreadják a pénzt, így az egyre dagadva megérkezik a megfelelő helyre.
Senki sem lop, senki sem ad kevesebbet. Balkán? Az út hosszú, meg aztán mi is
dugóba kerülünk, de legalább beszélgetek Szásával. Elhaladunk a háza előtt,
amiből ugyan nem látok semmit, de elmondja, egy hatalmas almafa-ültetvény mellett
van. Ez a hatalmas konkrétan azt jelenti, hogy percekig haladunk mellette. Micsoda
illat lehet itt tavasszal! Szása mondja is, hogy tavasszal, mikor a szél
elkezdi fújni a virágszirmokat… Valóban varázslatos lehet! Közben szépen,
érthetően mondja egy kellemes férfihang, melyik megállónál vagyunk, melyik jön.
Otthon meg ugye van Csubakka… A buszok egyébként tiszták,
nincsenek összefirkálva és leharcolva sem. Végre megérkezünk. Egy hatalmas
bevásárló-központ. Olyan nagy, hogy nemcsak, hogy utcák és terek vannak az
épületben, de tropikárium is. És persze rengeteg étterem. Először egy francia
üzletbe megyünk. Olyan ez, mint nálunk az obi, csak állati nagy. Szásának
cement kell, betonozza a konyhát. Hat zsák. Vonat méretű „bevásárlókocsit”
tolunk. Fel a hat zsák cementet. Jól összepiszkítom a kabátomat, és mivel későn
veszem észre szinte mindenemet, ügyes… :( Megyünk hátra fizetni, ott „adjuk fel”,
mert azért 6x25 kiló cementtel vodkázni indulni nem éppen arisztokrata. Hosszú procedúra,
sokan vannak, közelít az ünnep. Végre megvan. Irány a mosdó, meglepő módon
sikerül tisztává varázsolnom magamat. Felajánlom Szásának, segítek betonozni,
de elutasítja, inkább a lakásavató IHB partira invitál. Ahogy ismerem, az
atombrutál lesz. Irány a Médiamárkt, megvan a kábel, kicsit drága, de ez van,
kell. Fizetek, mennék, odalép egy hozzám egy fekete ruhás férfi, rajta a
felirat: OXPAHA (ohrána). Félelmetes név ez. Hajdan a Cári Elhárítás és Testőrség
neve volt. Ma a biztonsági szolgálat neve. (Ohranyity annyit tesz védeni.)
Beleborzongok a névbe, félelmetes. Ohrána. Mutatom neki a csomagot, a blokk
kell neki, pecsétet nyom rá, minden rendben. Érthető és szakszerű eljárás ez.
Vesz vki vmit, kap rá pecsétet, így ha kontroll van, ami sűrűn előfordul, nincs
baj, mert rajta a pecsét: OXPAHA. Megyünk tovább, nem tudok szabadulni ettől a
névtől. Szása nézeget, válogat, árakat hasonlítgat, sok minden kell a lakásába.
Én is vettem vmit, de ez meglepi! Szása patriotizmusa most is megmutatkozik:
csak orosz szőnyeget keres, ha mást talál, már nem is kell. Végzünk itt is, újabb
pecsét: OXPAHA. Szása kérdi: először vodkázni, vagy inkább tropikárium. Mondom,
ilyen sorrendben. Erre ő: ajajj. Ez sok jót nem sejtet. Tehát a tropikárium
majd máskor. Keresünk egy éttermet, nagy, kellemes hely, sok emberrel. Mindenki
nyugodt, kellemesen beszélget. Az egészre amúgy is jellemző volt, hogy szebbnél
szebb lányok nézegetnek, nevetgélnek a kirakatok előtt. Csak kapkodom a fejem,
majdnem nekimentem egy oszlopnak, figyelj, már, te őrült! Letáborozunk, hátrahagyva
a kabátokat, és félve a kábelt és a meglepit is, elindulunk a kajáért. (Az
útlevél, pénztárca, telefon term. nálam, de parázok a kabátok miatt. Persze
senki hozzá se nyúl. BP-en meg…) Bőséges a választék, kapkodom a fejem,
igazából nem tudok dönteni, Szása választ helyettem. Ami a tálcánkra kerül:
kétféle gomba, két adag pilméski tejföllel, bab, savanyú uborka, két adag
sültkrumpli, padlizsán, szója és neki Pepsi, nekem vmi zselészerű vmi. Az egyik
standnál szép, szinte magyar lány áll, mondom is Szásának, mire ő: valszeg
azeri. No igen… Szása fizet (meglepően olcsó volt), oks, de akkor én a vodkát.
Szása rendel itt is, első körben 2x2 sztogramm. Húha! Ezek az oroszok nem
viccelnek! (Éhes voltam, és fáradt is egy kissé a sok új információtól, no meg
a sok kilométernyi sétától.) Leülünk. Akkor tehát vodka. Az elsőt a barátságra!
Kell a kaja, érzem, üt a vodka, mint a medve. Pusztítjuk a kaját, nagyon finom
mind. Talán a bab nem annyira. A második felét az oroszokra, kaja, majd a
maradék felét a magyarokra. Aztán nem tudom mire. Elfogy a kaja, Szása megy, és
vesz még egy adagot. Tele vagyok, de enni kell, mert jön a következő adag
vodka! 2x1 sztogramm. Leér az is. Kemény! Az angollal nincs már baj. És az
orosszal sem. Szása a magyarral próbálkozik, egész jól. Hat a szesz, no! Szerencsére
érzem, van még kapacitás, szal nincs baj. Azért többet már nem kérünk, ennyi
elsőre elég. Időközben mások is meghallják, hogy angolul beszélgetünk, egy
látványra is klasszikus egyetemista csatlakozik a beszélgetésünkhöz. Azt hiszi,
amerikaiak vagyunk, de megtudja, magyar vagyok, sokkal bizalmasabb lesz. Mérnöknek
tanul, értelmes srácnak tűnik. Fizet nekem egy sört. (Szása óvva intett ettől,
ti. vodka után sör, de hát egyszer élünk…) Lemegy ez is, de itt és ennyi, nincs
tovább. Menni kell, mert zár a „bolt”. Az utolsó buszra, járatokra készül sok
ember. Megjön, van tolongás, Szása harcol, így nekünk jut ülőhely. Az utolsó
busz már nem 11, hanem 15 Rubel; 2x15 Rubel, én fizetem. Kissé kótyagosan
bámulok ki az ablakon, amit sűrűn törölgetek, mert ráfagy a pára. Jól esik a
hideg. Szása időnként kitekint, hol vagyunk. Aztán kezd ürülni a busz. Leszállunk
mi is. Szása taxik keres, kérem: Volga legyen! (Hátha V8 :D) Nini! Ott egy! A
fenébe is, pont most megy el! Ááááá. „Takszi rabotajet?” „Da.” Renault Logan-ba
ülünk be. Kényelmes, tág. Komolyan mondom, egész jó! Szép az éjjeli taxizás. A
pályaudvarhoz megy, kérdem Szásától, mennyi, elzavar aludni. Hazaérek. Senki
sem alszik még. Kérdi, Olga, hol voltam (nem neheztelően, inkább kíváncsian),
mondom neki, hol, merre. ÓÓÓ, az internetet elfelejtettük! Mondja: a vodkát
érzi. Ez van. Kicsit beszélgetek velük, ideje eltenni magam holnapra.
Ma egész korrekt időben ébredek,
legalábbis a tegnaphoz képest. Írok egy SMS-t Szásának, hogy minden oké-e. Az ő
feje fáj. Hoppácska, leittam egy oroszt?! :D Sikerült ma beszélnem Thomas
meisterrel, ő is „elég vacak” állapotban volt, ez a tegnap úgy látszik, ilyen
volt világszerte. Feltöltöm gyorsan a napló eddig megírt részeit. Indulnom
kell, Évivel találkozom utána orosz klub. Nem ettem ma semmit, de hát van idő,
majd veszek vmit. Haladok az úton, a térkép azért a zsebemben. Körforgalom,
megérzésre jobbegy. Naná, hogy a jobbkettő kellett volna. Érzem, kezdek
eltévedni, de még van idő a korrekcióra. De minek, majd az utca végén. Meglátom
a Cadillac Escalade-ot, teljesen tiszta, ragyog a napfényben, lefotózom. Közben
észreveszem a túloldalt egy Chrysler 300M. Továbbindulok. Hideg van, macerás
elővenni a térképet. Igazából lustaságomnak köszönhetem, hogy végül kijutottam
a Lenin térre. A találkozó a Petrovszkij Passzázs előtt lett volna. Tetézi a
bajt, hogy nem találom a Lenin teret a térképen. Kutya hideg van. Fagy le az
ujjam. A fenébe is, felhívom Évit! Egyszer-kétszer-háromszor. Nem veszi fel.
Hívom Szását, ő sem. No, csodás. Akkor ujjfagyasztó holvagyok-játék. Ülnék le
egy padra, de még a fa is hideg, pedig a kesztyűmön ülök. Állni kell, de ez meg
nehézkes, mert így nem tudom kihajtani a térképet – a szél miatt sem. Ezt jól
elszúrtam! Keresem az utcatáblát, az meg nincs. No, király. Akkor először is utcatábla-keresés,
legalább addig kesztyű van a kezemen. Megvan. Akkor most azért is leülök egy
padra. Térkép elő, csörög a telefon: Évi hív. Mondom neki, mi a helyzet. Akkor
vissza a Lenin térre. (Cinikusan jegyzem meg magamnak, hogy ennél jobb „randihelyet”,
mint a Lenin tér nem is találhattam volna…) Süt nap, szép panorámaképet
csinálok, csinálnék. A fenébe is, mire előkaparom a telefont, beáll elém egy
busz. Peches nap ez a mai. Az ujjaim azért ennyi idő alatt is lefagytak, és kép
sem készült. Frankó. Várok a téren, Évi jön, vidám, mint mindig. Hamar a klubba
érünk. Mást vártam, sok idegen van, spanyolok, egy török stb. Szása ír, bocsi,
elaludt a kanapén, aktuális-e. Írom neki: kösz, már nem. A foglalkozás inkább
nemzetközi kommunikáció, mint echte orosz klub. Végeztével invitálnak az olasz
estre, de haza kell mennem. Kilépek az épületből. Hja! Haza kell jutni. Esélytelen
azon az úton, amin jöttem, realizálom. Akkor tehát megérzések és józan ész
alapján. A térképet nincs kedvem előkaparni, este van, hidegebb és a szél sem
hagyott alább. Taktikám a következő: az irány kb. a hazafelé vezető legyen, de
a fő úton maradni, mert az hátha ismerős lesz. Kereszteződés: jobbról 3 sáv
kanyarodik balra. Pole position-ban három nagyvas: A Cadillac Escalade egy Range
Rover és egy Mercedes G-Klasse. Érzem, tudom itt verseny lesz. Este, lámpa, mindhárom
vas tiszta, csillog rajtuk a fény. Három fekete lovag. Három géptető alatt
három V8 dohog, három ország három eltérő koncepciója. Egy a közös bennük:
piszkos erősek. Sárga- ZÖLD! Jeeee! A pokol hangjai szakadnak elő elölről és
hátulról. Kirúg a G-Klasse (most látom AMG), de padlóz az Escalade tulaja,
centivel, de vezet. Utána holtverseny, veszettül megy a Range Rover is. Jajj,
ez a hang! Eeez de hiányzott már! Igazi, hamisíthatatlan V8! Szép verseny volt.
Annyira jó volt hallani, hogy hogyan horkan föl az amerikai V8, dobbant a brit
és mormol a német. Nevetek, jááj, de jó volt hallani. Sokáig követem az
Escalade jellegzetes Cadillac-stílusú hátsó lámpáját. Igen! Ilyet csak a
Cadillac tud! Olyan stílusjegy, ami egyedivé teszi.
A hazaúttal nem volt baj; ismerős utca,
haha ez az „ulica Revolucija”, az meg tudtam hová vezet. Hazafele elmentem a hírhedt
posta és a Petrovszkij Passzázs előtt is… de legalább tudom, hol rontottam el. Hazaérve
sehol senki. Elmentek vásárolni. Hamarosan hazaérnek, addigra teát
szürcsölgetve a konyhában bámulok magam elé. Elfáradtam, csak tudnám, miben?! Kaját
készítenek. Finom, és kissé hazai is, mert kísérletképp’ a kapott
paprikakrémből is tesznek bele. Hát ez a mai nap nem volt vmi nagy extra. Most
itt ülök az ablak előtt, az asztalnál, három méterre a konnektortól. Immáron elég
a kanóc. És Victor is jobban fogja a szomszéd netet. Ezek szerint a szembeni
házból jön?! Kis öröm, hogy nem az ágyon kell gépezni, itt azért kényelmesebb.
Ez egy ilyen nap volt. Nem túl jó. De az a verseny, az a hamisíthatatlan V8
hang, az a koncert, az talán kárpótol mindenért. Mert a V8…
Nincsenek megjegyzések:
Megjegyzés küldése