2012.09.12.
Bármennyire
is szeretnénk, a valóságban nem élhetünk az álmainkban.
Tegnap
Szása felhívott, és közölte: a hosszú hetek, hónapok óta várt, ígért, kívánt
munka nem jött össze, elutasították a pályázatomat. Elutasítottak. Őszintén
szólva nagy kő esett le a szívemről. Egészen eddig valahol a kétség, a
várakozás és a kilátástalanság között voltam. Vártam, ők ígértek, ígérgettek.
Vártam és vártam. Reményekkel, álmokkal teli.
Valahol
legbelül örültem a hírnek: végre van döntés!
Mégis
sokkolt a hír. Az agyam, az elmém azonnal reagált. Egy pillanat alatt világossá
vált: menni kell haza, végleg. Nincs tovább. Az ember szíve persze még küzd,
küzdene, de teljesen felesleges erőlködés ez. Eldöntötték, eldöntetett.
Lehetetlen
lenne felsorolni, akiknek hálás köszönettel tartozom az elmúlt 9, de mondhatni
bő egy évért. Akik segítettek, bátorítottak, támogattak, elleneztek,
kritizáltak, kétkedtek. Mert ilyenek is voltak.
Az
itteniek közül mindenekelőtt Szásának tartozom nagyon sokkal. Nagyon-nagyon
sokkal. Nélküle ez az orosz kaland rémálom lett volna. És egészen más.
Rettentően sokat tanultam tőle. Az életről, az emberekről. Azt a sokat, amit
oly önzetlenül adott, soha nem tudom neki visszaadni, bármennyire is törekszem
rá.
Köszönöm
tehát neked, Szása!
Remélem, mihamarabb találkozunk, és legalább töredékét
vissza tudom (akarom!!!) adni annak a sok jónak, amit te adtál nekem.
Köszönettel
tartozom Galinának is, Szása gyönyörű húgának. Talpraesettsége, szúrós,
kegyetlen éleslátása, természetes gyönyörűsége, belső bája, egész lénye nagy
hatással volt rám. Bízom benne, hogy vele is találkozom még.
Sorolhatnám
az embereket, de végeláthatatlan hosszú sok lenne belőle.
Ma
este 8-kor megy a buszom Moszkvába, reggel pedig a repülő haza. HAZA.
A
bőröndöt már összepakoltam, olyannyira tele lett, hogy a végén a varrás kezdi megadni
magát. Jó, ha hazáig kibírja. Sok minden maradt itt így is.
A
sok materiális dolgon kívül itt marad a szívem egy része. Itt marad, mert nem
tud, képtelen velem jönni. Vadul, háborogva kóborol majd egy ideig. Bolyong
Voronyezsben, hogy aztán lassan erejét vesztve eltűnjön.
Nem
tudom, hogy ő (volt)-e a nagy Ő, de egy biztos: egy hatalmas lehetőséget kell
itt hagynom. Lehetőséget a boldogságra. A valódi boldogságra. És ez, a
lehetőség kihagyása, itt hagyása, a könyörtelen valóság: nem vihetem magammal,
nem jöhet velem, se én vissza; ez, ez nagyon fáj. Látom-e még? Talán. Őt
látom-e? Nem, az már egy másik valaki lesz.
Mindenkinek
egy nagy lehetősége van az életben. Nekem ez volt? Ő volt? Sosem tudom meg.
A
tegnap estét, éjjelt még vele töltöttem. Alig értettem meg valamit is abból,
mit mondott. Az agyam már régen otthon volt ekkor. Egyszerűen csak egy test voltam.
Tudom jól, elmúlik minden. Elmúlik a harapásnyom, a karmolás, megfakul a kép,
elhomályosodik az emlékezet. De az az arc, az az igéző tekintet! Örökké előttem
lesz. Sokáig nem fogok tudni szabadulni tőle.
Nem
én kiáltok! Ez már régen nem én vagyok. Csak egy részem.
A
másik pedig csendben vár, már otthon vár. Arra vár, hogy végre a test is
megérkezzen.
Az
álom, amelyet úgy hívtak: VORONYEZS véget ért, elmúlt.
Elmúlt
és én is hallgatok.
Csenddé
változott szerelemmel…
КОНЕЦ
