2012.12.08.
No,
hát elmúlt még egy nap is. Az orosz határon való átjutás különösen érdekes
volt. De előtte egy érdekesség: láttam egy kamiont a vasúton állni, de ez az a
fajta volt, amelyiknek a normál gumikerekein kívül a két tengely között voltak
vonatkerekei is. Amolyan amfíbia-féle volt. Szóval a határátlépés: Brjanszknál
(micsoda harcok voltak itt is…) léptünk át a határon. Útitársam még jóval
előtte, Kisnyov-on leszállt. Egyedül voltam a kabinban, hát aludtam. Egyszer
csak jön az utaskísérő – pravadnyik – és ad egy lapot, amit ki kell, töltsek.
Határátlépési nyilatkozat volt, orosz és ukrán. Persze az oroszt elszúrtam,
sűrű elnézések közepette kérhettem újat – nem volt tőle felhőtlenül boldog;
megértem. Brjanszknál 23 óra valamennyikor csak az ukrán határőrök jöttek fel,
ami furcsa is volt, vártam az orosz kontrollt. Mivel nem jött legalább 25
percig – kiszámoltam, ha csak 60 km/h-val megyünk (ezek a kocsik, és persze a
vonat is viszi a 120-at, némelyik a 140-et is – az oldalukon van felfestve,
melyik kategória) már rég hetedhét határon túl kellett legyünk, így hát
elaludtam. Előtte felhúztam a telefon ébresztőjét, hogy nehogy ne legyen időm
összekészülődni, ha megérkezik 9:45-re a vonat Moszkvába. Arra keltem, hogy vki
szól vmit. Ideje felkelni? Kiderült, vmi városban vagyunk, már régen áll a
vonat, orosz ellenőrzés. (Ébresztő kinyom, már nincs sok értelme a
kakaskukorékolásnak.) No, végre! Egy nő jött, kicsit molyolt az útlevéllel,
aztán ment is tovább. Nem csodálom, hogy szombat reggel 04 fele nem volt kedve
semmihez. Amúgy is szürke volt még minden, tetejébe esett is a hó. Ekkor
szembesültem vele, hogy itt nem kicsi hó van! 30 cm minimum. Oppá! Gondoltam
hunyok egyet, míg megérkezünk Moszkvába. Mint kiderült az egész vagonban rajtam
kívül talán ketten voltak utasok, plusz a két kísérő. Hogy kiürült!
9:30-korkeltem, fenébe! Késő? Nézek ki az ablakon, hát, ennek nem igen van
város formája, csak fenyőfa-fenyőfa-fenyőfa-fenyőfa és persze hó. Kirontok a
kocsiból, kérdezem a kísérőt, hol vagyunk. Mond vmi nevet, gőzöm sincs, hol
lehet. (Hiba volt nem kinyomtatni egy térképet, jól jött volna az idő
kalkulálásakor…) Kérdezem tőle, mikorra érkezünk Moszkvába. Mondja három óra.
No, itt vigyázban állt bennem az a bizonyos, mert ugye 15:20-kor indul(na) a
vonat Voronyezsbe. További kérdésre kiderült, még három óra az út. Huh! Így már
más! Sosem örültem ennyire egy 3 órás késésnek. Egy érdekes dolgot
megemlítenék; a kupéban minden ágyhoz adtak párnát, lepedőt egy vmi takarófélét
és egy vékonyka paplant is. Mindegyikhez huzatot, amit a kedves utasnak kellett
felhúzni – nem mintha nagy dráma lett volna, csak megemlítem. Szóval volt egy
paplan is. Első este azt hittem lázas vagyok, mert egyszer csak nagyon melegem
lett. Paplan ledob, újra kellemes, nem ráz a hideg, tehát nincs baj.
Felfigyeltem rá, hogy ez a paplan, vékonysága ellenére, mint egy radiátor, úgy
fűtött. Gőzöm sincs, mivel volt töltve, de ha sokáig takaróztam vele, érzetem,
hogy égeti a bőröm. Nem lehet egy ilyen alatt teljesen betakarózva aludni! Végigtapogattam,
vmi ruhaszerű volt, mint minden takaró, de ennyire nem volt melegem egy alatt
sem soha. Hihetetlen, mik vannak itt! Aztán mielőtt begördült a vonat
Moszkvába, kezdem szedelőzködni. Itt derült fény egy hatalmas hibára, ti. több
volt a csomag, mint amit elbírtam. (Felszálláskor a család és a „sofőr”
segítettek.) Ez egy kínszenvedéssé tette azt a pár métert az ajtóig. Atommódon
leizzadtam, de nem vehettem le a kabátot, plusz cucc lett volna. A dolgot
tetézte az a tény, hogy a gurulós bőrönd nem fért el a folyosón, így nem tudtam
húzni, csak emelgetve vonszolni. Két iszonyatnehéz bőrönd, egy hatalmas
utazótáska, hátitáska tömve ajándékokkal, kajával plusz laptoptáska. Pedig ha
tudtam volna, hogy a szenvedésnek ezzel még koránt sem volt vége… Ahogy
megbeszéltük Vitalij várt Moszkvában a pályaudvaron, rögtön a kocsi mellett.
Meglátta a csomagokat, még örült is, amíg meg nem emelte az egyiket, és volt
kettő neki, három nekem. No, ezzel metróztunk vagy egy órát. Azt a szenvedést
senkinek sem kívánom, amivel ennek a sok cuccnak a vonszolása, cipelése járt.
Kétpercenként pihenő, újabb kínkeserves 20 méter, újabb pihenő. Amikor
megláttuk a Kamera Hranyenyia (csomagmegőrző) feliratot, már vége volt minden
erőmnek, izzadtam, mint egy ló. Kíváncsi leszek, milyen megfázás lesz ebből,
mert ezt nem úszom meg ennyivel, az tuti! Vitalij azért tovább bírta szusszal,
de én kidőltem a megőrzőnél. Ezek az oroszok! A metro egyébként szép, bár van
olyan „tiszta”, mint BP-en. És persze nagy, de ehhez itt hamar hozzászokik az
ember – itt minden nagy. Kellett vagy 5 perc mire feléledtem. Vitalij
előrelátását dicséri, hogy a „mit nézzünk meg” programok helyett elsőnek a jegy
bevizsgálását javasolta. Micsoda egy fickó, ezt a megérzést! A jegy ugyanis,
amit BP-en kiállítottak a Nyugatiban rossz volt. Innen üdvözlöm azt a kedves
nénit, és a felmenőit is, aki kiállította. Lehetett új jegyet venni. (Mondjuk
az nekem is gyanús volt, hogy a BP-Moszkva két jegyével szemben, amin ráadásul
minden idő, kocsiszám stb. rajtavolt, erről hiányzott minden.) No ha ez
megvolt, irány a Vörös tér! Óóó, csomagok nélkül, mint a madár szárnyaltunk! A
Vörös tér és környéke mesés. Boldog emberek, hó, gyönyörű korcsolyáslányok a
téren felállított színpadon, eszméletlen. Nem lehet leírni, ez egy olyan dolog,
amit látni kell. Vitalij készített jó pár fotót is, átküldi majd őket. Aztán
megnéztünk pár boltot, és ittunk egy kis kávét/teát az egyik kávézóban, ami a
Kitajszkij gorod (Kínai negyed) nevű városrészben van. Nevével ellentétben itt
alig vannak sárgák, vmi régi hagyomány alapján kapta ezt a nevet, Moszkva egyik
patinás része. Pár szó az autóparkról: csupa nyugati márka, sok új autó, de
ahogy itt parkolnak… Viszont a zebránál tudnak udvariasak lenni is. Nem sok
időnk volt, irány vissza. Felszálltam a vonatra, sokkalta jobb, mint otthon,
pedig nem is bjiznisz klassz. Kérhet itt az ember teát is, meg amit akar. Ej,
ha otthon is ilyen lenne! Az emberek ülnek, alszanak, beszélgetnek, filmet
néznek, de nem esznek, így erről én is letettem, ez tényleg nagyon magyar
szokás! Tök gáz lenne nekiállni itt enni. Egy elég szép lány mellett ülök, de
nincs erőm már beszélgetni sem, amúgy meg érzem, még mindig folyik rólam a víz
– nem lesz ennek jó vége. :( Szóval most
utazok Voronyezsbe. SMS-t küldeni nem sikerült, vmiért nem kézbesíti egyiket
sem, se a plusz-os számra, se az a nélkülire. Azért remélem várnak majd… A hó
persze most is esik, kicsi pelyhekben, inkább szitál. És nem olvad el! Az idő
kint egyébként nagyon kellemes volt, az az igazi téli. Hó, saccra mínusz 5-6
fok, és kissé sütött a nap is. Ilyen egy igazi tél. Mondtam is Vitalijnak, hogy
sajnos nálunk nem ilyen a tél, esik, elolvad, esik, elolvad, így aztán
Karácsonykor tocsogás van minden évben, ha meg nem, akkor fagy, de hó, az
nincs. No, itt van! A Vörös térről teherautóval szállítják el, amire egy
markoló teszi fel. Másik érdekesség, és mennyire ötletes! Renoválnak egy
épületet a Vörös téren. Nem egy nagy dráma sokhelyütt a világon. De mekkora
ötlet volt, hogy a hálót, amit az állványzatra húznak ki, a restaurálás utáni
épület mintájára fessék! Hatalmas! Messziről fel sem tűnik. Egyszerű, de
nagyszerű. (Kicsit keserűen gondolok az otthoni zöld, narancsszín necchálókra.)
És most pihi, de előbb eszem egy almát, csak nem szólnak meg érte!
Időközben
aztán mások is nekiálltak eszegetni ezt-azt. Leszáll a mellettem ülő lány. Nem
is bánom, ennyi csomagtól nagyon kényelmetlenül ülök. Kitekintve az ablakon
minden egyes lámpafényre egy kép ugrik be. Veszprém, Dózsa Gy. út a volt
telefonfülke előtti rész – képzelődöm: kezdek nagyon fáradt lenni. Még 2
gyötrelmes óra Voronyezsig. Nem a vonat kényelmetlen, sőt! Bárcsak ilyen lenne
otthon is. Ezt-azt elcsípek emberek beszélgetéséből, legalább arra jó, hogy tudom,
ki száll le Voronyezsben. Immáron tizedszer próbálok SMS-t küldeni, mindhiába.
22:00 De sehol egy város. Hm… Utastársaim mozgolódni kezdenek, van aki
telefonál. Aha! Késni fog a vonat – 12 percet. Előre tervezem a leszállás
koreográfiáját: lehetőleg mindenkit előreengedni, mert nagy harc lesz így is
leküzdeni magamat a vonatról. Utazik velünk egy kiskatona is. Annyira furcsa és
egyben jellegzetes dolog itt. Még sosem jártam Oroszhonban, de vhogy teljesen
természetes, hogy eltávon lévő kiskatonák is utaznak. Befut végre a szerelvény.
Kb. 5 perces mutatvány, mire leküzdöm magam a vonatról. Hát megjöttem. Privjet
Voronyezs! Sehol senki, ill. de, a kiskatonát várják barátai, ismerősei. megy
az ugratás, de látszik, nagyon várták már. Mint minden pályaudvaron,
metrovonalon, stb. itt is van rendőr. Fiatal srác, kérdezem: ez a Voronyezs-1
(állomás)? Mondja igen, s kérdezi, ismerős vagyok-e a városban, mert arra van a
kijárat stb. Elindulok hát a kijárat/város felé. „Szabvány” húsz méter, egy
lámpánál pihenő, sok a cucc. Jön egy lány esernyővel, „Gergő”? Tehát…
Újult
erővel cipelem le-föl a csomagokat, segítene, de az milyen ciki lenne már?! Az
állomás várójában a család egy része; anyuka a legkisebb lánnyal, kezében GERGŐ
felirat. :) Tényleg vártak.
Elmondtam nekik, sőt, mutattam is, hogy nem kevesebb tízszer próbáltam SMS-t
küldeni, de nem sikerült. Nosza, irány az új hazába! Jön még egy lány, a nevét
sikerült is elfelejtenem – nagyon csinos, ha jól értettem ő is Interakcijás. A
lakás nincs messze az állomástól. Egy valaha jól megépített, de mára kissé
lepusztult szolgálati lakás-féle. Belépünk, előkerül a család másik két tagja
is. Az idősebb lány és a középső is. Gyorsan levetem a kabátot, invitálnak
beljebb, tea készít. Mint kiderült, azért maradtak otthon, mert készült a
vendégváró süti, vmi almás tésztaféle, nagyon finom. A tea iszonyat’ erős, de
nem baj, úgy is szeretem az erős teát. Ők cukor nélkül isszák, én is. Nem is
rossz! Orosz és angol nyelvek keverékén folyik a beszélgetés. Az ajándékok!
Cipelem be a szobába a bőröndöket, de közben a két Interakcijás elmegy. No
mindegy, az övékét majd akkor később adom oda. Döntöm szét a megannyi cuccot,
Kezdem megérteni Ziegleréket… Előkerül minden szerencsére. A lányok nagyon
örülnek a kézmelegítőnek, főleg, amikor megtudják mi is az. Sorra törik meg
őket, ontják a meleget – látom „sanyarú” sorsomat, nekem majd felfőzni mindet. Így
is van… Éjfél utánig szórakozunk, ők törik és élvezik a meleget, én főzöm és
izzadok… És abszolút nem élvezem. Jó játék, már akinek… Aztán szerencsére
megunják. Nem lehet rájuk haragudni, gyerekek. A Túrórudi szerencsére nem
sínylette meg az utazást, bekerül a hűtőbe, de ahogy kissé áthűl, már nem
bírják cérnával, egyikük már javában eszi.
Nekiállok
kirámolni a csomagokat, szortírozni a cuccokat. Mondanom se kell, a horgászcucc
az első. Azért, hogy próbáljam megmagyarázni a megmagyarázhatatlant, azért
kezdem azzal, mert tudtam, miből mennyi és hol, plusz annak találtam is
alkalmas helyet. A fejlámpa kivételével meg is lett minden első körre. Profi
horgász vagyok, no! :) Rohangálok
ki-be a szobák között. Egyszer csak morzsa a földön. ????? Óóó, hogy az a… A
hátitáskában volt a pogácsa, hát nem nekiállt a két macska?! A fene a jó
szimatukat! (Az egyik kandúr, fekete, és jellemzően mindig fent szunyál vmelyik
szekrény tetején, a másik egy tarka nőstény, félénk, de aranyos.) Mondjuk
tényleg elég ostoba állatok, mert oké, hogy megtalálták, de miért ették meg a
nejlonzacskó egy részét is??? Emberi ésszel elég lett volna szétcincálni egy
darabon, majd falatozni a csemegéből, de mindegy, macskaész… Eszembe jut, hogy
maradt még hús az utazásból. Most vágok vissza én! Kibontom, húzom az agyukat,
azok meg csak nyávognak keservesen, mint aki évekig nem evett, de ezt a trükköt
már ismerem! Jól elvagyunk, a gyerekek is élvezik a műsort, a macskák kevésbé,
de hát nem lehet mindenkinek egyszerre jó! :)
Aztán persze megkapják a húsokat, végül is megküzdöttek érte. Jóízűen
nyámmognak rajta – megenni már úgy sem ettem volna, mert a Moszkva-Voronyezs
vonaton a radiátornál fért el a táska, az meg ontotta a meleget, pólóban ült
mindenki. 1 óra utánra sikerül is mindent kirámolni, ill. nem mindent. Sajnos
itt nincs szekrény, csak polc, és a macskák ügyesen besunnyognak mindenhová. Ez
nem is baj, csak hát ott ugye az öltöny, meg más dolgok, amiket azért nem lenne
jó, ha összeszőröznének. Elegáns csellel oldom meg a problémát, a kényes dolgok
maradnak a bőröndben, a többi a polcokra kerül, de úgy, hogy ne tudjon befeküdni
közé. Hehehe! Fürdés, alvás. Az ágy… Hát, igen. Elsőre majdnem kiestem belőle.
Puha, és nagyon rugózik, billeg is. Szokni kell. Viszont jót lehet benne
aludni.
Nincsenek megjegyzések:
Megjegyzés küldése