2012.12.23.
Tegnap sikerült végre beszélni szkájpon
keresztül öcsémmel. Mesélt pár vicces sztorit, jó volt végre hallani a hangját,
később csatlakoztak szüleim is, de eztán a net megmakacsolta magát. Aztán
persze újra lett net, de néha azért elszállt ezután is – szomszéd netje, no! Kicsit
rendezgettem a dolgaim, bereggeltem a vkontakte-re, beállítottam a szabvány
profilképet; írtam a leendő németes csajnak, rögtön rám is írt, hogy ok. Aztán
vacsorához hívtak. Vmi leves volt, amiben láthatóan gomba is volt, de kissé zavaros
volt, kérdeztem mi is ez. Én totál ribnij szup-ot értettem (halleves; Freud-i
félreértés?! :O), kérdeztem is, ó, hát milyen halból? Döbbent arcok. Éreztem
vmi nem oké. :) Akkor elölről: milyen leves? Ribnij szup. De MILYEN HALBÓL???
Mit milyen halból? (Húha, kezd, olyan jellege lenni a beszélgetésnek, mint a
viccben, amikor a kapitány lekiált a gépésznek: Mennyi? Az fel: 30. Mi harminc?
Mi mennyi? :D) Jókora röhögés lett a vége, mert kiderült: a leves bizony nem
ribnij szup volt, hanem gribnij szup (gombaleves). Nem értettem milyen gomba
volt benne, de ismerős volt. Ez tette kissé zavarossá a levest, és kissé
kocsonyássá is. Ha jól értettem vmi tőkegomba-féle. Ránézésre egy húsos,
„dagadt” tyúkgombának tűnt; nagyon finom volt. Az íze után beugrott: ilyet
ettünk Szásával a vodka-parti előtt is, csak akkor kissé savanyítva. Akkor is
nagyon ízlett. (Nálunk ilyen gomba nincs, vagy legalábbis még nem ettem.) Utána
hal volt. Hoppá! Most ettem elsőnek halat idekint. Vmi tengeri hal lehetett
(talán hering), mert meglepően kevés szálka volt benne. Hogy milyen volt? Naná,
hogy finom! A HAL csak finom lehet! :) Meg tea, de ez itt természetes. Hozzá
halva! ÓÓóóó! Elmeséltem, hogy Németországban is van orosz bolt, mert az ottani
„keletiek” sem akarnak éhenhalni. Meglepődtek, mert szerintük a német konyha
jó. He???!!! A német konyha?!!!?!?! Kérdeztem: és mi az a „jó konyha”? Háát,
kolbász(ok) csoki és sör. És még?! Háát… No, kb. ennyit erről… Komolyan mondom,
nem értem az oroszokat. Annyira rá vannak izgulva a német konyhára, pedig az
sztem korántse vmi jó. Pontosabban nem rossz, de összevetve mondjuk a
magyar/orosz/francia/olasz konyhával még ott hátul a dzsindzsásban sincs.
(Kicsit elgondolkoztató abból a szempontból is, hogy ez a generáció már nem
ismeri a szoc. barakk-béli magyar terméket, így azt sem, hogy mennyire jó a
magyar kaja, ergo ha látja a polcon, nem fogja megvenni, mert nem ismeri. Hiába
jó, nem ismeri, tehát nem veszi. Ziegler-Ziegler! Már megint igazad volt…)
Vacsora után ki-ki útjára indult, a nagyobbik lány mosogatni, a kisebbik
aludni, én meg készülődni. Szása 11:30-kor indul, el KELL köszönjek tőle.
Presztízskérdés is a barátságon felül. 11:15-re beszéltük meg itt a
pályaudvaron. Pontban 15-re ott is vagyok. Integet, beszállunk a húga és férje
kocsijába. Szerény ajándékomat átadom (egy kiadvány Veszprémről), meglepve
jegyzi meg, nem magyarul van. Szarkasztikus humora van, szokni kell… Szása
mesél – mint mindig. Moszkvában mínusz 28 fok van, látom rajta, igyekszik erre
mentálisan felkészülni. Itt meg csak -15, igaz napközben… Gyorsan telik az idő,
mennie kell, elbúcsúzunk tőle, felszáll a buszra. Jó utat, Szása! Jó
leszállást!
Váltok még pár szót Galinával a jövő
heti partiról, számot cserélünk, majd megyek haza.
Ma későn keltem, semmi különösebb
dolgom, ill. ami van, azt meg tudom csinálni… tudnám csinálni, ha nem jönne
Milana SMS-e, van-e kedvem ma német klubba menni. Persze, hogy van, de így
ugrott az orosz klubbnak. Ad egy kontaktszemélyt, megbeszéljük, itt találkozunk
a ház előtti buszmegben. Sietnem kell a dolgommal, de szerencsére végeztem
vele, bár elküldeni nem tudom, szombaton délelőtt úgy látszik, nem üzemel a
szomszéd wifi-je. Közben zongoraszó hallatszik be. A legkisebb lány, Varja
játszik, nagyon is szépen. Zenei suliba is jár, meg is látszik… Kiderül, a legnagyobb
lány is tud zongorázni. A macskák ma mintha éreznék, hogy hétvége van,
meglepően elvannak, a kandúr azért kapható egy kis játékra, szét is cincáltatom
vele a még a médiamárktban kapott prospektust. Elég hamar kivégzi, puszta
kézzel meg inkább én nem folytatom a „harcot”. Így már neki sem buli,
klasszikus lusta-macska pózban elterül és aludni kezd. Ilyenkor nincs baj vele.
Csak tudnám hét közben miért olyan ördögök?! (A nőstény tényleg elég
szerencsétlen teremtés, tegnap is leesett a székről. Nem tudom hogyan csinálta,
de jókora burkolás lett a vége…)
Jópár óra múlva… No, hát akkor a német
klubbról: ez minden volt, csak német klub nem. Viszont a kontaktszemély, Natalija
perfektül beszél németül. Igazából ez és még vmi kissé elvette a kedvemet.
Basszus, itt mindenki jobban beszél nálam?! Találkoztam a jövőbeli fogadó
családdal is; nekem nem tűnnek szimpatikusnak. A férfi informatikus, a nő
irodában dolgozik. Konkrétan semmire se tudnám azt mondani, hogy, no, ez meg ez
nem tetszett, csak valahogy nem voltak szimpatikusak. Vhogy nem tudom
elképzelni, hogy velük lakjak 8 hónapot. A másik negatívum, bár erről nem ők
tehetnek a hely. Fél óra busszal, ha nincs dugó. Ha viszont van… Meg amúgy is,
11 Rubel a jegy, ami nem sok, de el-vissza már 22, egy héten (csak egy városi
úttal számolva és csak munkanapokon) 110, egy hónapra azért már elég jelentős.
Még így is vicc, de nekem, itt sok. (Ha ezt a pénzt már csak Szásával elisszuk,
jobban járunk; én megtanulok profin angolul, és haladó szinten oroszul, ő pedig
magyarul. :D) Miután eljöttem, megfogadtam, hogy addig foggal-körömmel küzdök e
mellett a család mellett, amíg náluk jobb nem lesz. Igaz, itt kissé küzdelmes
az élet, leginkább a macskák miatt, de talán ez az egyetlen negatívum.
Egyébként van közös téma, a kaja jó, elég, és ami nagyon fontos: a belvárosban
van. Ezzel nemcsak pénzt, inkább időt spórolok, ami viszont nagyon nem
mellékes. A környéket kb. ismerem, errefelé szerintem biztonságosnak mondható,
bár a ház mellett van egy kocsma, és sokszor kilépve egy amolyan orosz muslinca
próbál barátkozni (nem csak velem, úgy általában mindenkivel), kezdőszövege:
Hej, drug! (Hé, barátom!) Mivel válaszra se méltatom (más is így tesz) lekopik
hamar, ill. én hagyom ott. Törzsvendég errefele, mert sűrűn látom, az a békés,
de mindig ittas fajta. A leendő környék viszont nekem sokkal „keményebb”
helynek tűnt, a buszmegben is bekóstolt egy láthatóan erősen ittas csaj.
Józanul nem túl szép látvány részeg nőt látni, pedig nem volt ronda, de így
undorító. Betekintve a kocsmába, biztos nem valamelyik matematikai sejtésen
gondolkoztak éppen a munka után megfáradt arcok. Szóval ez, így nem. És akkor a
klubbról ami nem volt német, és talán klub sem. Hosszas városban kóválygás után
találkoztam Natalijával. Aranyos lány, és mint említettem nagyon jól beszél
németül, igazából, ha nem látom, meg nem mondom, hogy nem német. Megkérdeztem,
hogyhogy ilyen jól beszéli. Válasza a következő volt. Van egy módszer, amivel
az akcentust próbálják „kiűzni” az egyénből; a nyelvtan másodlagos. A módszer
sikeres, ez tény, sőt, neki a nyelvtannal se sok baja volt, igaz, kint tanult Németországban.
Nálunk miért nem ilyen sikeres az oktatás??? Vagy velem van a baj?
A „klub” élete a következő: van több
szoba, igényesen, barátságosan berendezve, kényelmes fotelekkel, és persze
kaja-sarokkal (van külön konyha is sok finomsággal). Van egy terv, hogy mikor,
melyik szobában ki „ad elő”. Én 16:55-re voltam kiírva, mint különlegesség. Az
egész lényege igazából az, hogy olyan emberek találkozhassanak egymással, akik a
„normális” életben soha nem futnának össze, itt beszélgethetnek. Sztem
zseniális ötlet. És hogy ez mibe kerül? Nem tudom, hogy csinálják, de vicc,
amit fizetni kell. Percenként egy Rubel, de csoportonként, ez esetemben azt
jelentette, hogy hárman voltunk: Natalija, Dmitrij és én. Dmitrij kémiát tanul
az egyetemen, okos gyerek, klasszikus orosz arc. Ja! És nincs alkohol! Ellenben
van sok saláta, meg tea dögivel. Minden nagyon finom. Szóval amolyan
kiscsoportos beszélgetős közösség. Nagyon hiányzik ez otthon is. Talán a
cocializmusban volt hasonló. Ez a fajta közösségi élet engem először nagyon
sokkolt, csak álltam ott, és bámultam. Nagyon szokatlan volt. Aztán persze
hamar kérdések özöne következett. Aztán már észre sem vettem, és órák óta
beszélgettem sokféle emberrel. Érdekes az is, micsoda orcák jelennek itt meg.
Minden „csoport” kap egy névjegykártyát. Ezen például ez áll: Szergej, anarchista;
Marija, tudatos vegetáriánus; Igor, A szervező; Olga, egyetemista, Jevgenyij,
buddhista stb. (A nevek nem, de a „hovatartozás” valós.) Dimitrij ennyit írt az
övére: Dimitrij, pravoszláv. Csak a miheztartás végett. :D Mert azért nem
véletlen, hogy a legtöbb orosz vallja: Oroszország az oroszoké. De itt még nincs
kisstílű politikai vita, szájkarate, csak beszélgetés egy tea mellett. Először
voltam itt, és bár sok ember „hovatartozásával” nem tudok azonosulni (a vegákat
sosem értettem meg, és nem is fogom), el fogok menni következőre is, mert ez a
nyelvgyakorláson kívül kiváló tapasztalatszerzési lehetőség is. Kb. 2,5 óra
után kikapcsolt az agyam, eddig bírta szuflával, utána már csak szófoszlányokat
értettem, tudtam, ideje menni. Szerencsére Natalja és Dmitrij is így gondolta.
A buszmegállóban „felraktak” a megfelelő buszra azzal a feladattal, csak a
hangosbemondót figyeljem. (Annyira sok buszjárat van, hogy nekem, most még lehetetlen
követni, melyik, hova megy; nem áll össze a kép. Azt azért megkérdeztem, mennyi
idő az út a célig; kb. fél óra, ha nincs dugó…) Kilátni a buszból semmit se
lehetett, mert lehetetlenül vastag és kemény jégvirágoskert volt az ablakon.
Többször is megpróbáltam lekaparni, de mint a szikla. Pedig (vagy pont ezért)
volt fűtés a buszon. Itt nem csak az adott, hanem a következő megállót is jól
érthetőn mondja be egy férfihang. Poszlednaja asztanovka – ulica Kolcovszkaja. No,
akkor usgyi lefele! Leszállok. Elindulok egy irányba, próbálom beazonosítani a
helyet. Ááá, megvan! Másik irányba kell indulni. Állati hideg van, szétfagyok.
Főleg az orrom, arcom. Be kell mennem egy boltba, nincs mese. Ezt a trükköt
Szásától láttam, amíg az őszi öltözékében próbálta túlélni a telet. Ha már ott
voltam, vettem csokit a lányoknak. Főleg Varjának; olyan aranyos, mindig behoz
egy addigra szétolvadt darabkát. A boltból kilépve sietősre veszem, mert
különben kihűlnek az izmaim, és elkezdek újra fázni. Nincs is baj, dolgozik,
kering a vér. Az oroszok is topognak a lámpánál, értem miért. Aki egyhelyben
áll, (meg)fázik. Azért ez a vad szél nem kellene. Sétálok végig az esti
Kolcovszkaján, eszembe jut, az út túloldalára kellene átmenni, hátha ott áll a
belső parkolóban az ezüst Cadillac CTS. Hohóhhóóó! Nemcsak, hogy bent áll, de
ég a hátsó lámpája! Örömtáncot lejtek a kerítés előtt! Duruzsoló V8,
varázslatos, semmivel össze nem téveszthető Cadillac-lámpák. (Ja, ma láttam egy
szép fekete Chrysler 300C-t, de vmi szánalmas motor lehetett benne, mert egy
kipuffja volt hátul; még a V6 dízelhez is kettő járt; vmi gyösz bengás V6
szenvedhetett benne… Jujj!) Hazaértem, remélem nem lesz baj, mert az arcom
kissé mintha megfázott volna. A csokinak Varja nagyon örült, bár nem tudta mire
vélni az ajándékot. Beszélgettem a középső lánnyal is, ő is tud zongorázni,
mutatta is a kottáit. Zenetanár szeretne lenni. Mutatott pár képet a
hobbijáról: falat mászik. Én ugyan soha nem próbáltam, de tudom, elég kemény
sport ez, de hát orosz csaj, no! Vacsora után – újra az a finom gombaleves, de
most orosz tejföllel – beszélgettem Olgával, már csak azért is, mert a „szobámat”
elkérték, ugyanis itt a TV (amit eddig be se kapcsoltam, és valszeg nem is
fogok) és a számítógép nem nyitotta meg Varja mese-CD-jét. Szóval Varja mesét
nézett, Anna zongorázott, mi meg Olgával beszélgettünk. Totál azonos az
értékrendünk, ami az olvasást, az olvasó/TV-ző embereket illeti. Ja! Edit (ha
olvasod ezt a blogot), képzeld! Kihoztam magammal A kis herceget, mert otthon
nem tudtam befejezni, de ugye megígértem neked, megfogadtam magamnak,
kiolvasom. A vonaton aztán kivégeztem. Szóval itt van nálam, és milyen jó!
Történt ugyanis, hogy nézegettem a(z egyik) könyvespolcot itt, és olvasom egy orosz
mesekönyvön: A. de Saint-Exupéry. Csak nem? Pedig de-de! :) Szóval most oroszul
is olvasom A kis herceget. Jó lassan. Párhuzamosan nézem a németet, mert amit
nem értek (jó sok mindent…), megnézem a német változatban. Jópofa így olvasni!
:) Hűha, mindjárt éjfél, ideje lenne aludni menni.
Nincsenek megjegyzések:
Megjegyzés küldése