Utazás kettőpontnulla, avagy a rutin íze…

2012.03.15.

Sok mindentől tudtam volna írni az elmúlt közel egy hónapban. Kezdjük akkor az elején!

A busz ami a repülőtérre vitt, 23 helyett 24 órára ért be, amit most különösen nem bántam, mert ennyivel is kevesebbet kellett a kényelmetlen padokon várakozni. Ugye a repülőgépem reggel hatkor indult, így jobb nem lévén vmi idő-eltöltő foglalatosságot kerestem. Az „E” terminál felfedezése már megtörtént, így nagy örömmel vettem észre, hogy van konnektor, annak meg végképp’ örültem, hogy wifi is, és ráadásul ingyenes. Amikor ugye Moszkvában éjfélt üt az óra, otthon éppen csak 21 óra van, így nem volt nehéz vkit találni a fészbúkon. Gyorsabban telik az idő. Éppen Thomas meister volt online, vele beszélgettem cirka egy órát. Mindenki jól járt, én nem unatkoztam, ő pedig élő tudósítást kapott az adott pillanatban a környéken előforduló szép lányokról és a moszkvai autó-helyzetről. Ez utóbbit se becsüljük le, ennyi Cadillac Escalade-ot, Chevy Tahoe-t eddig nem láttam, szinte ötpercenként döngettek el mellettünk. Kicsit korábban volt egy jellemző szituáció is. Csapatunk kellemes 120 körüli tempóval a busszal a Moszkvába vezető autópályán, amikor is a busz lassítani kezd, majd megáll; kiderült, közúti ellenőrzés van – eddig semmi extra. Igen ám, de hogy csináljuk mi? Rendőrautó megáll, rendőr igazoltat stb. Hogy csinálják 2000 km-re keletre? Rendőrautó az út mentén diszkréten leparkolva, mögötte egy BTR pszh. (páncélzott csapatszállító)! Hoppá, mondom! Ivánék így csinálják, no! :)

A sok-sok várakozás után végre sor került a becsekkolásra is – mint azt írtam, most repültem életemben először civil technikával – simán ment minden. A kézipoggyásszal akadt csak némi probléma, mert 9,7 kiló volt 8 helyett, de elővettem szánalomra méltó és aranyos mosolyomat és egyből letaglóztam a pult mögött ülő fiatal lányt – aki mellesleg azon kívül, hogy szép volt, tökéletesen beszélt angolul. Egy jó tanács: nekem nagyon nehéz volt megérteni, mit mond az információkat hangszóróból közlő néni, és persze pont akkor zörögtek előttem, amikor az én járatomról volt szó. Viszont a WC-ben tökéletes az akusztika, és csend is van.

Az útlevél és csomagvizsgálatot nem részletezném, semmi extra. Utána még kicsit várakozott a nép, és akkor irány a fedélzet. Repülőgépünk egy Boeing 737-300 volt. Kényelmes, elegáns gép. Már a beszállásnál jó kedvem lett egyből – a hosszú várakozás ellenére –, mert megcsapta orromat egy oly’ régóta nem érzett illat. Keroparfüm!!! Kedvem lett volna ott ácsorogni egy ideig, de hát a csinos utaskísérők már az ajtóban vártak. Meglepő és számomra is megmagyarázhatatlan módon oroszul szólaltam meg. Ehhez aztán következetesen tartottam is magam az utazás alatt. Olyan szerencsés voltam, hogy a középső vészkijárat, azaz a szárny, a hajtómű mellé kaptam jegyet, így testközelből nézhettem, hogyan dolgoznak a csűrők, féklapok, a sugárfordító stb., alattam koppant a futómű. Érdekes, hogy a földön esetlen libaként vergődő gép milyen simán és kecsesen siklik odafent – oda tervezték, no! Kicsit megviccelt a felszállás, mert ugye közkeletű, hogy az utasszállító gépektől nem kell tartani, szépen, enyhén szállnak fel és le. Aha… (Első repülésem egy katonai harci helikopteren volt, így van összehasonlítási alapom, mi a „durva”…) Azt nem mondom, hogy nagyon, de azért meglepett, mikor a felszállóirányra kifordulva egy rövid várakozás után a pilóta fullgázt tolt nekijje. Kicsit hátbavágó érzés volt, de nem baj! Én imádom! Hamar felreppent a madárka. Do szvidanija Moszkva-Seremetyevó! Irány Riga!

Rigában simán leszálltunk, újra-csekkolásra nem volt szükség. A reptérre érve, kiszállva a Boening-ből egyből kiszúrtam egy kis szabadtéri múzeumot a reptér mellett. Ami biztos volt ott: Tu-22M3 (lehetetlen volt nem észrevenni, akkora), Mil-Mi-6, Mil-Mi-8/17, és rengeteg Mig-21 vagy Szu-22. (Olyan messziről sajnos nem derült ki a pontos típusuk, amúgy is csak a „kályha” forróbbik felét látszott úgy-ahogy.) Volt még sok más is, de sajnos a busz gyorsan megtelt, menni kellett. Az ajtóból csináltam még gyorsan pár képet, bár túl sok minden nem látszik rajtuk.

A várakozás újabb unalomölő órái. Szabad wifi van, Victor fogja is gond nélkül, de konnektor sehol. Hát ez meg milyen már??? Amúgy sem voltam hasraesve Rigától. A biztonsági ellenőrzéskor is elég kelletlen volt a személyzet, az meg végképp’ nem tetszett, hogy Victort egy nyamvadt tálcán, kivéve a biztonságot nyújtó laptoptáskából kellett átvilágításra küldeni. Most komolyan, erre mi szükség volt? Utána meg szedhettem össze a cuccaimat 6 tálcáról… A mögöttem lévő oroszokkal is kibabráltak – vagy ők magukkal – mert vettek egy üveg konyakot a vámmentes boltban, ezen, ill. azon problémáztak velük, hogy túllépték a 2 literes korlátot. Az útlevélvizsgálat is hasonló volt. Oké, nem gondolom, hogy meglátván, hogy EU-s állampolgár vagyok, vörös szőnyeget gurítsanak elém és pezsgővel locsoljanak, de azért egy nyamvadt mosoly olyan nehéz lett volna? Bezzeg Moszkvában! Ég és föld volt a kettő, és egyértelműen Moszkva javára. Ami viszont egyértelműen udvariatlanság volt: várakozok a repülőgépre, velem szemben a pultnál két srác unatkozik éppen, senki sem jön útlevelet vizsgáltatni. Az egyik telefonján videót néznek és közben hangosakat felröhögnek. Most nem azért a két fillérért, megértem én ha unatkoznak, én sem lennék túl boldog, ha naphosszat kellene ott ácsorogni, néznék is videót, de azért szolidan, és nem ilyen pofátlanul. Ó, szép új Európa…

Szóval Lettország nagy csalódás volt, már nagyon vártam a gépet. Jött is, Bombardier Q-400-as turbóprop. És megint micsoda szerencse! A szárny alá, a futómű mellé szólt a jegy. Készítettem is videókat a fel- és leszállásról. A repülőút sima volt. Érdekes volt fentről szemlélni a tájat délnek haladva. A Balti országokban hó, Fehéroroszországban szintén, de némi felhővel, Lengyelországból szinte semmit sem láttam a sok felhő miatt, de ott már nem volt hó. A Kárpátok fentről nekem laposnak tűnt, kivéve egy távoli részét (Magas-Tátra??). Persze havas volt. Ahogy beléptünk a Kárpát-medence fölé, rögtön feltűnt: itt minden zöld!!! Újra itthon!

A reptéren ahogy megbeszéltük keresztapám várt, hazaérve hozzájuk egy kívánságom volt csak: pálinka és bor. Ilyen sorrendben. Szása persze egész út alatt érdeklődött, alig győztem neki válaszolni. Mielőtt elindítottam a vízumot, másnap este színházba mentünk. Mennyire más az esti Budapest az esti Voronyezshez képest! Enyhe az idő, ez szokatlan. A lányok, nők azért itt is szépek, de meg kel mondjam, öltözködésük korántsem annyira nőies, vonzó. A színházban tárgyaltuk is keresztapámmal, hány ember jött be oda nem illő öltözékben. Szomorú ez, annak fényében meg pláne, hogy összevetve az oroszokkal sokkalta igénytelenebbek az emberek a ruházatukra, legalábbis itt, BP-en. Pénteken jöttek értem, irány haza, Veszprémbe. Útközben felvettük Thomas meistert, aki éppen a mekinél csípett el egy erősen becsípett csajokból álló csapatot, mondanom se kell, élt (az ismerkedés) könnyű lehetőségével. Az otthoni tartózkodásomról nem mesélek sokat, minden jó volt, etettek-itattak, jó volt újra találkozni a családdal, barátokkal. Egyik este aztán összeült a banda, és rövid tájékoztatóm, élménybeszámolóm után Voronyezsről élőben kapcsoltam Szását, persze szkájpon. Online együtt inni egy orosszal. Hm… Érdekes. A többiek meg is jegyezték, hogy hú, ezek ennyit isznak. Igen, és Szása még a gyengébb kategória – erre készülni kell, aki ide jön.

Öcsém és Ádám megleptek egy nagyszerű ajándékkel. Még mielőtt kijöttem, láttam Veszprémben egy Dodge Ram-et. Látszott, erőgép a javából, és a gumik állapota szerint ki is használják az erejét. Sajnos az idő rövidsége miatt nem volt alkalmam egyszer sem meghallgatni a hangját. Aztán közben öcsém írja fészbúkon, ott dönget előttük, bestiális hangja van. Irigykedtem is erősen, talán tudták is, mert kiderült, Ádám barátunk ismeri (kit nem ismer ebben a városban???) a tulajt. Innen pedig egyenes út vezetett ahhoz, hogy: én is kipróbáljam a RAM érzést – szigorúan a vezetőülés mellől. Ja, igen, mert fullsize, azaz elöl is hárman ülnek. :D A tulaj egy fiatal srác, kapásból megtaláltuk a közös hangot, amerikai autó fan ő is, családja is. Sokféle vasuk volt, Cadillactől kezdve a Ford F250-ig. És most a Ram. Sajnos eladó lett. De lesz helyette más. Amit erről szörnyetegről tudni kell: 1997-es Dodge Ram, 5,2 literes V8-as a lelke, hátul szélesítve lett, olyan papucsok voltak rajta, amilyet eddig nem sok autón láttam. A 250-es méret eltörpült mellette. A hangja meg… No igen. Dodge Ram. Ez elárul mindent. Mentünk vele pár kört a városban, a legjobb az volt, amikor a teszkóparkolóban kicsit odalépett neki, felhörgött a V8, visszadurrogott egyet a kipuff, az ott játszó tizenéves csajok majdnem leestek a betonelemekről, úgy megijedtek. A hotelnél lévő körforgalomban aztán kicsit meg is forgattuk a Ram-et, sőt, volt méretes gumifüst is. Naná! Ez egy Ram! Egy életre szóló élmény volt, az biztos!

Másnap aztán irány újra BP, indul a vonat. Egyedül mentem fel. Olyan kicsinek tűnt BP. a három metrójával és másfél milliós lakosságával – főleg Moszkva után. A vonat pontosan indult, a kísérők is jófejek voltak. Meglepetés nem volt, ismertem már, mit, hogyan, mikor. A rutin, no!

Az ukrán határon a csomagjaimat átnézték, jól össze is turkálta az ukrán vámos, még szerencse, hogy nem volt teljesen tele, így aztán könnyen újra tudtam rámolni. Érdekes, hogy a láthatóan zárjegy nélküli porpaprika nem érdekelte, viszont a kis zacskók annál inkább. Ezekből meg volt bőven: szemüveg-tisztítókendő, világítópatron horgászathoz, tojáscukorkák húsvétra stb. Legalább megnéztem, hogy viselték az utazást. A vonat volt az út könnyebbik, igaz leghosszabb része. A Kijevszakja pályaudvarra érkezik be a vonat, ott kellett megtalálnom a metrót. Vitalij nem tudott jönni, mert hétköznap ilyenkor (dél körül) még dolgozik, Szása meg jól kiszúrt magával, meg velem is, mert úgy volt, hogy ott találkozunk, majd együtt megyünk Voronyezsbe. Igen ám, de nem tudta átíratni a jegyét, sőt, vmi gebasz akadt a járattal így ezen sorok írásakor még bőven Szentpéterváron a reptéren csücsül és várja szép nyugodtan a következő gépet, ami 5-kor indul… Asszem én érek előbb haza! ;) Viszont 10 pontban leírta mit kell tennem. Túl sok újat nem mondott vele, mert otthon azért én is felírtam, mit, hol, mikor.

No szóval metró: a jegyvétel rutinosan ment, kettőt vettem, hátha. Sietnem nem kellett, nem is tudtam volna, mert a bőrönd túl nehéz volt, hiába nem volt tele. Mennyivel jobb a gurulós… Volt időm megnézni rendesen a kiírásokat, sőt a csodálatos Kijevszkaja állomásról képeket is csináltam. Mintha egy színházban járna az ember… A Paveleckaja megállónál kiszálltam, átmentem a Paveleckaja vonatpályaudvarhoz vezető kijárathoz. Ekkor már eléggé elfáradtam. Rendre odajöttek hordárok, de elküldtem őket a fenébe, nem volt vmi bizalomgerjesztő fejük, bevándorlók voltak egytől egyig, azokban meg nem bízom. Aztán vagy 30 méter után odajön egy orosz, kérdezi, segíthet-e, mivel megyek. Mindjárt más. Kérdem tőle az árat, rövid alkudozás után már hozza is az addigra nagyon nehéznek bizonyuló bőröndöt. Egyébként nagyon jól döntöttem, hogy ezt választottam, mert rutinos hordárként tudta az „idegenek” tipikus útjait, így egyből megtaláltuk az irodát, ahol buszjegyet kellett vennem. Igazából már messziről kiszúrtam, de oly távolinak tűnt a bőröndöt cipelve, 25 méterenként megállva. Sőt, nemhogy csak cipelt, de segített a jegyvételben is, és persze tudta, honnan indul a busz Voronyezsbe. Erről én csak annyit tudtam, az irodától balra, Szása meg csak annyit mondott, kb. 5 percre (hahaha) van egy híd, előtte van valahol. Emberünk azonban pontosan tudott mindent, és én is beláttam a buszokhoz közeledve, bizony ezekkel csomagokkal, különösen a nehéz és „egyre nehezedő” bőrönddel ez a híd bizony túl messze lett volna… Udvariasan elköszönt, megköszöntem én is, kifizettem, ő ment újabb körre, én meg álltam és vártam.

No, most azt tudni kell, hogy Moszkvában esett a hó. Igen március 15-én. Nem is kicsit, előttem takarították le a járdát, egy háromnegyed óra múlva lehetett újra. Itt még tél van. Kezdtem fázni, mert bár nem volt hideg, de a csomaggal, a hordárral való találkozásig nagyon leizzadtam. Gyűltek a népek a busz körül, de a sofőr csak nem akarta még kinyitni az ajtókat. Pedig meg is kérdeztem, de válasza csak ez volt: 15 perccel az indulás előtt. Bljágy! Egy vastagon friss hóval takart helyre letettem a bőröndöt, ha vizes lesz az nem baj, csak koszos ne legyen. Rátettem a hátizsákot és vártam. Előttem egy restiféleség asztalánál két orosz beszélget, sapka csak egyiken van, sört isznak. Tipikus oroszok, beszélgetnek, beszélgetnek, aztán egyikőjük táskájából előkerül egy üveg vodka, és „A találkozásra!” felkiáltással meg is isszák felét rögtön. Láthatóan egyből még jobb kedvük lesz. Odajön hozzájuk egy bevándorló, vmi telefont mutogat nekik. A sapka nélküli csak ennyit kérdez: kínai? Aztán a következő kérdés: És mit gondol, meddig bírja majd, egy hétig? Egy hónapig? Elküldik a fenébe.

Közben csinosabbnál csinosabb lányok sétálnak előttem miniszoknyában (emlékezzünk: esik a hó, teljesen téli idő van). Azonban jobban fázom annál, hogy most ez lázba hozzon, nyíljon már ki a busz ajtaja! Jön egy koma, rögtön megállapítom: több ésszel áldották meg, mint engem: csomagjait leteszi a hóra és beáll az egyik eresz alá, ide nem esik be a hó; jóízűen fogyasztja az imént vett jó illatú egyszerű ételét. Végre nyílik a buszajtó, felszállunk. Bent kellemes meleg. Írok Szásásnak, megvan minden. Csodálkozik, hogy ilyen könnyen meglett a busz is. A trükköt persze nem árulom el neki! ;) Most aztán itt ülök a buszon. Vagy egy óra volt, mire kikeveredtünk Moszkvából, így autópályán már sokkal jobb. Érzem, haladunk. Szása azt mondta, hogy szálljak le a Moszkovszkij Proszpekten, nekem is ez volt a tervem eredetileg, de elég volt mára a cipelésből, bemegyek a pályaudvarig, és taxival megyek haza. Ott egye meg a fene azt a max. 300 Rubelt. Victor egész jól bírja, még 52%, azaz kicsivel több, mint 2 óra van hátra az akksi erejéből. Igaz minden nem szükségeset lelőttem, kikapcsoltam. Zenét is a telefonról hallgatok. És a fényerő persze a minimumon. Azt még elfelejtettem fent írni, hogy Csopnál kártyát cseréltem, ugyanis ki sikerült üttetni a telefont, így most kártyafüggetlen lett. Ez azért nagy királyság! Megfontolva Lehel barátom tanácsát most átnézem mit írtam eddig – huh, jó sokat – és tördelem egy kicsit. És amint lesz net – Thomas meister tanácsára ki is posztolom! :)

2013.03.17.

A fenti bejegyzést csak ma teszem közzé, mert a pénteki megérkezés után Szásával elkezdtünk pálinkázni, aminek az lett a vége, hogy technikai kiütéssel győzött a magyar pálinka. Másnap így nem sok kedvem volt csinálni vmit is. Szása rosszabbul járt, mert tegnap egész nap égett a gyomra. Nem feltétlenül a sok bevitt alkoholtól, sztem a sok beszedett gyógyszer és a heti rendszertelen étkezés is okozta.

Közben otthon meg elszabadult a pokol. Személyes véleményem a(z általános) hóhelyzettel kapcsolatban. (Lehet egyetérteni, ill. nem egyetérteni velem.) Egyfelől felelőtlen az, aki - főleg mikor bejelentik előre - nem teletank bengával/dízellel indul útnak. Másfelől megint bebizonyosodott, hogy az adott kormány tehetetlen, töketlen, impotens. Ez pedig egyszerű üzenet a polgárok felé: nem számíthatnak az államra. Különösen érdekes ez két dolog tükrében. Az egyik az, hogy nem csak nálunk van/volt nagy hó. Szerdán utaztam, Moszkvában még kutyább a helyzet, de ott tudja mindenki mit kell tenni. Megvan a jól bejáratott - bár sokszor, főleg nyugatról lenézett - mód a hó összegyűjtésére, elszállítására, az utak relatíve tisztántartására. Itt lehetett utazni, vonattal, busszal, autóval is. Nem úgy, mint nyáron, de lehetett. A másik pedig: újfent bebizonyosodott, hogy azok a böszmék, akik folyton a hadsereg elépítése mellett kardoskodnak, kárognak, mennyire ostobák. Mert ilyen helyzetekben CSAK a honvédség (lenne) képes segíteni. Jellegüknél fogva ők reagálnak a leggyorsabban, ők készültek fel a legextrémebb helyzetekre. De persze ami nincs, arra nem lehet számítani. Látott vki honvédségi hómarót az utakon? Pedig rendszerben volt, nem is egy anno. Az meg aztán feltette az "I"-re a pontot, hogy március 15-én az osztrákoktól kértünk segítséget. Talán az osztrák személyzet is kitette a kokárdát?! Nemzeti ügyek kormánya... Az ősök meg forognak a sírjukban. És talán köpnek is egyet...

Nekem szerencsém volt, szerdán utaztam, de sokaknak nem. Egy dolog a tanulság ebből: amíg nem lesz Magyarországon egy valódi nemzeti kormány, addig a polgárok csak magukra számíthatnak, az állam nem akar és nem is képes megoldani semmit - csak sodródik az árral. Mert ne legyünk naivak: nincs extrém helyzet. Csak felkészületlenség. A sok rossz mellett ne feledkezzünk meg azokról sem, akik ilyen helyzetben is szabadidejüket, erejüket áldozták arra, hogy másokon segítsenek! Elismerés és őszinte tisztelet azoknak, akik mentek, mentettek, vagy "csak egyszerűen" havat lapátoltak, ételt, italt vittek. Lehet így is!
Persze fentről megint okosabbak voltak, megint ment az elhatárolósdi, amikor kiderült, hogy a MG is megy menteni, segíteni. Mert persze ők mentek! Mint mindig.

2000 km-re keletre minden hó ellenére relatíve jól ment minden.

Ja, itt Putyin van kormányon.

Óóó, keletről jő a fény...

(Remélem elér a Kárpát-medencébe is...)