2013.06.24.
17-én,
hétfőn vágtam neki a nagy, és lehet, hogy utolsó útnak. Az utolsó három hónap
következik, mely után bizonytalan mi lesz.
Nagy
út bizony, mert repülővel BP-Prága, Prága-Moszkva, Moszkván belül a város egyik
feléből a másikba, és onnan még min. 8 óra buszút Voronyezsig.
Hogy
semmi ne szólhasson bele, már egykor elindultam Veszprémből, szerencsére
keresztapám várt a Népligetnél. Náluk még beszélgettünk egy kicsit, de indulni
kellett Ferihegyre Liszt Ferenc Nemzetközi Repülőtérre. Az érkező kaput
már ismerem, az indulót viszont kissé nehezen találtam meg, pedig egyszerű: a
földszintre érkezik, az emeletről indul. Bőven két órával a gép 19:50-re
tervezett indulása előtt már ott voltam, leültem hát, és vártam. Jött egy
fiatal csaj vele egy 5-évesforma kislány. A cuccaimat arrébb húzva, magam elé
véve az anya leült mellém, láthatóan megörült, hogy magyar vagyok. Kérdezgetett
bőszen, mert még életében nem repült. Hódmezővásárhelyről jöttek, és a férjét,
a kislány apját mentek meglátogatni Stuttgartba, átszállással utazva. Magyar
sors…
Egyszerű
lélek volt, de őszinte. Próbáltam megnyugtatni, hogy nem vészes sem a
becsekkolás, sem az egész procedúra, mondtam is neki viccesen: a személyzetnek
sem érdeke, hogy a kedves utas összehányja a fedélzetet. :) Nagyon be volt
rezelve, viszont eltökélt volt. Tanulságos volt vele beszélgetni, kérdezte, mit
csinálok kint, mi a szakmám, mondtam neki fordító és tolmács. Kérdeztem tőle én
is; azt felelte: „Csak eladó.” Visszakérdeztem: miért „CSAK”?! Nem volt válasz.
Elmondtam
neki mindent, mit, hogyan, hol és merre. Igazából oltári mázlija, hogy
találkozott velem, mert láthatóan senki sem magyarázta el neki – mint Szása
nekem anno – mit hogyan kell csinálni. És németül sem tudott. Telt-múlt az idő,
kiírták nekik a becsekkolós kaput. Jó leszállást kívánva elbúcsúztam tőlük.
Én
még várhattam egy kicsit. Ferihegy (CSAKAZÉRTIS!!!) nem volt valami nagy
durranás, azt kell mondjam. Se konnektor, se rendes ülőhely. A wifi-t nem
néztem. Viszont becsekkoláskor a srác készséges volt, naná, hogy ablak mellé
kértem a jegyeket.
Ami
furcsa volt: a prágai járatra nem volt kapuszám, a srác azt mondta, a
biztonsági ellenőrzés után lesz egy kivetítő, majd ott keressem. Hát jó. A
biztonsági ellenőrzés meg volt gond nélkül, bár attól heroltom van, amikor a
számítógépet ki kell venni az oltalmat adó lap-toptáskából. Nem vagyok kocka,
de Victort szeretem, így vigyázok is rá. Nem volt mit tenni, tálcára tettem és
ment a „sötétbe”. Persze az a nyavalyás kapu is becsipogott, tuti a nyakláncom
volt, de cipőt le, átnézni… Fenébe is… …látom Victor már kijött a sötétből, ott
árválkodik a tálcán az útlevelem és minden más motyómmal együtt. Pfuj, de
utálom az ilyet!
(Amúgy
meg nem is értem; egyes reptereken átvilágítható a lap-toptáska, másikakon meg
nem?! Baromság…) A váró, ahol a kijelző volt, kellemes, kényelmes, lehetett
volna vásárolni is, de minek. Sokára kiírták a prágai járatot. Irány hát a
váróba, a kapuhoz! Ott aztán a sok várakozás közepette kiderült, miért nem volt
kiírva a kapu, ti. a gép késett, nem is keveset. Én azonban nyugodt voltam,
bármennyit is késsen a gép, engem már becsekkoltak, a moszkvai gép nélkülem nem
megy el. A váróban tanúja voltam egy érdekes dolognak. Mindig is utáltam, ha a
dolgozók unatkoznak, és ezt pofátlanul a vendégek előtt teszik. A kapunál állt
egy srác, meg egy – nem túl szép – csaj, ez utóbbit, ha én lettem volna a
főnök, már aznap szélnek eresztettem volna. Megértem én, hogy ha nincs munka,
az unalmas, unatkozik az ember fia-lánya, de tessék azt diszkréten tenni.
Beállt végre a prágai gép, egy kisebb turboprop. A gépig az utasokat szállító
buszon várni kellett, nézegettem kifelé az ablakon. Szívszorító látvány, ahogy
a hajdanvolt MALÉV-es munkaeszközök ma más légitársaságokat szolgálnak ki. Az
út Prágába hamar eltelt. A repülésnek volt egy érdekes momentuma: az elején a
pilóta, vagy lehet, hogy csak felvételről ment, bemondta, hogy „Elnézést, hogy
a gép személyzete nem beszél magyarul.” Hát, igen. Köszönjük meg qrmányunknak,
hogy magyar szót már nem hallani odafent. Akár hányszor eszembe jut, vagy szóba
kerül, keserű düh és vad indulat fog el, ezt, ti. a MALÉV veszni hagyását SOHA
nem fogom megbocsátani ennek a qrmánynak. SOHA!!! Amíg élek, ezt nem felejtem
el. A MALÉV esete mély nyomot hagyott bennem, túlságosan is. Nem csak, mint a
repülés szerelmesének, de magyarként is úgy gondolom: erre nincs magyarázat, csak
gyalázat! Érzem, most, mikor ezeket a sorokat írom, megy fel bennem a pumpa, és
a felelősöknek a saját két kezemmel törném ki a nyakát.
Az
esti leszállás nagyon tetszett, le fentről, a világosból az aludni térő Prágába.
A reptéren újra ellenőrzés, kapuszám itt sem volt; sehol senki, és sajnos
ülőhely melletti konnektor se nagyon volt. Így hát a moszkvai gép 23:55-ös
indulásáig elszórakoztam magammal, a hülyegyereknek az olcsó játék is jó alapon
fe-le utaztam a mozgó őőő, hogy nevezik azt a szerkezetet, ami olyan, mint a
mozgólépcső, de nem lépcső, mert vízszintesen fut?! No azzal! Meg kicseréltem a
SIM-kártyát. Meg megnéztem, hogy néz ki a WC. Feliratokat olvasgattam, befaltam
a hazai pogácsa felét stb. Csupa „értelmes” tevékenység, de unaloműzőnek
tökéletes! Végre kiírták a kapu számát. Látszott, hogy nagyobb gép lesz, mert
sok ember várt már ott, oroszok. Jókedvűen, beszélgetve, hagymát, uborkát,
kenyeret eszegetve. Volt több fiatal család is, meglepő, hogy az oroszok még a
kisgyerekekkel is útra kelnek; „tudják menedzselni a gyereket”. Beszálláskor a
gép személyzete az útlevél alapján oroszul, angolul, esetleg csehül szólt az
utasokhoz. Hozzám angolul, de reflex-szerűen oroszul válaszoltam. Már nem
először fordul elő velem, az okát nem tudom, mindenesetre érdekes.
Szépen
leültem az ablak mellé, kisvártatva jön egy fiatal család, a srác (apa) kb.
velem egyidős, a csaj tuti fiatalabb, fiuk, egy szőke kissrác láthatóan nagyon
fáradt. Kérdezi tőlem a csaj, ülhetnének-e az én soromba, én meg eggyel
hátrébb. Hát persze. Igaz így nem ablak mellett utazom, viszont egy szép, kb. húsz
éves lány mellett. Nem közvetlenül, mert ő az „A”, én meg a „C” helyen ültem,
de azért ez sem rossz. Nézem és ámulok. Összességében nem bombázó, de „úgy
minden rendben”. Szép arányos, kedves lánynak tűnt. Gondoltam, beszélgetek
vele, de aztán meggyőztem magam: aludni kellene, az út nekem nem ér véget
Moszkvában, és a java még hátra van. Aludtam, aludtunk volna, de előttem a
kissrác csak bömbölt, láthatóan annyira fáradt volt, hogy aludni sem tudott,
nem is csoda, a gép 23:55-kor szállt fel, legkorábban két órával előtte a
reptéren kellett lenni, de előtte nyilván cuccolás, stb… A szülőket sajnáltam,
láthatóan ők is nagyon nyúzottak voltak. Próbálták felváltva csitítani a szőke
fiúcskát, de az időről időre felébredt, nem tudott elaludni. Nem mondom,
zavart, de jobban sajnáltam őket annál, mint hogy mérgelődjek emiatt. Meg amúgy
is, a srácnak jó tüdeje volt, mert kitartóan bömbölt. Jobb híján a gép, mely egy
Aerobus A320-as volt, fedélzeti szórakoztató-elektronikáját néztem, kijelzőn
felváltva angolul-csehül-oroszul kiírták az aktuális adatokat, sőt, egy
digitális térképen nyomon lehetett követni a gép útját, és pillanatnyi
helyzetét is. Aztán jött a vacsi! Két menü volt, én a disznót kértem, a
mellettem ülő lány a csirkét. Én vörösborral, ő sörrel. Basszus! Jó ízlése
volt! Sütit is adtak, de kiadós volt a főétel, csak felét tudtam megenni. A tea
sem maradhatott el, nyilván én is kértem. A landolásig kb. fél óra volt, de
előttünk szegény gyerkőc még mindig nem aludt. Ekkor olyan történt, amit, amíg
élek nem felejtek el. A mellettem ülő lánynak támadt egy ötlete. Letekerte azt
a lepedőféleséget, amit eddig magán hordott, és odaadta az anyának, ketten a
középső ülés felé terítették, ahol a gyerek aludt (volna). Az apuka telefonról,
vagy táblagépről madárcsicsergést játszott a fiának, aki láss csodát azonnal el
is aludt. Én meg csak ott ültem leesett állal. De úgy mégis?! Honnan, melyik,
hányadik ösztönből jött ez ennek a lánynak?! Hogy lehet ez? Milyen csodás anya
lesz belőle… …és embernek is kiváló…
Az
akciónak a leszálláshoz készülő gép pilótája vetett véget, kérve az utasokat,
kössék be magukat, ill. a gyerekeket. Tipikusan orosz mentalitás volt, hogy a leszállás
után az utasok egyként kiáltottak hangos „Hurrá!”-t és tapsolták meg a pilótát
a (közönséges) leszállásért. Kissé késve én is. Megjegyzés: a gép nem Aeroflot
gép volt, hanem a Czech Airlines egyik gépe!
Tudtam:
megérkeztem. Jó helyre érkeztem.
Bármennyire
is fáradt voltam, az elmúlt közel negyed órát képtelen voltam elfelejteni,
folyton ott járt a fejemben. A kendőjét kedvesen odaadó lány, a leszálláskor
boldogan Hurrázó és tapsoló utasok. Hol vagyunk mi ettől?! Lehet másra
mutogatni (abban jók vagyunk), de ilyen apró dolgokon is múlik sok minden. Nagyon
is sok minden…
A
fáradtságom ellenére sikerült NEM a diplomatáknak fenntartott helyre menni
útlevél-ellenőrzéskor. A vámos nézi az útlevelet, rendben, de kérdi is: Migracionnava
karta? He? Nyet! Pedig az kell. Tudom-tudom. Mondom neki, hát, adjon egyet. Azt
ő nem tud, de nézzem csak, ott sétáltam el mellette. Akkor vissza. Nem baj! Szépen
kitöltöm, időm van, igaz ki más, mint én, a magyar vagyok az utolsó, a többi
kapu már rég bezárt. A vámos kedves, segítőkész; így már minden rendben, nyitja
a kaput: Privjet Rásszijá!
Megvan
a csomag. Akkor irány előre!
Gyorsan
„rendszert frissítek”, tehát a teendők: először is: hol lehet jegyet venni az
aeroexpresszre. Nézem a táblákat, aeroexpressz sehol, csak vmi vonat. Nincs mit
tenni, követem azt. Seremetyevó amúgy jól ki van táblázva, még azt is odaírták,
hány méter a „célig”. Jó sok a fenébe is… Már az „F” terminálban vagyok, de
aeroexpressz még sehol, meg úgy általában sehol senki. Hja, kérem, hajnali 5
körül jár. Vidáman lépkedek, és nini: az előbbi vonatos tábla alatt:
aeroexpressz. Zsír! Jegypénztár jobbra. Akkor Rubelt elő. Mondani könnyű! Három
pénznemmel utazni nem egy leányálom, lassan válogatom szét a Forintot az
Eurótól és a Rubeltől. Jó móka… Előbbi kettőre egy jó ideig nem lesz szükség. A
jegyvétel simán megy, és azt sem felejtettem el megkérdezni, honnan indul, melyik
vágányról. Akkor hát üljünk le. Igen ám, de hová?! Logisztikai hiba: nincs hová
leülni, pedig az első vonat csak 6-kor indul! Pléhpofa, krumpliorr, az egyik
nyitni készülő vendéglő székei közül kiválasztok kettőt, és arra telepszem rá.
Kisvártatva így tesz két orosz is. Áll a bánat, ha van szék is! Írok egy SMS-t
Szásának, hogy oké, orosz földön vagyok, nem megy el. Hm… Biztos kikapcsolta…
áááá, Szása telefonnal alszik, ki van zárva. No jó, később. Akkor írok egyet
Vitalijnak, hogy megvan a jegy, találkozunk ekkor és itt. Az sem megy el.
Beszarásjelző felvillan, ennek már így fele sem tréfa! Vitalijjal találkoznom
KELL!!! Akkor hát előtúrni a magyar SIM-et, kicserélni az oroszra, majd azonnal
vissza az oroszt. Vitalijnak megírtam, hogy vmiért az oroszról írni/hívni nem
tudok, ezért írok a magyarról, de ha hív/ír, az oroszt hívja! Ír is, oké,
06:50-kor a jegypénztárnál. Szuper! Az aeroexpressz szép, gyors is, elképesztően
tiszta, és kényelmes. Lehetne aludni, mert az állomástól-állomásig út 35 perc,
de a reggeli Moszkva nagyon szép, meg igazából már álmos se vagyok. A Belaruszkaja
állomáson kissé hideg van, jól jön a hátizsákba készített pulcsi. A csomag a
hűsön, elvégre benne vannak a csokik, én meg a napon. Van ilyen is. 06:50
Vitalij sehol. Metróval jön, biztos késik. 07:00 még mindig sehol. 07:06 semmi,
úú, basszus, vissza a magyar SIM-et? No még 4 perc. Egyszer csak feltűnik, de
totál más irányból, mint vártam. Kiderül, én álltam rossz helyen, mert a
fő-jegypénztárnál voltam az aeroexpressz jegypénztára helyett, szerencsére
kicsi az állomás. Beszélgetünk, mondom neki, hogy jártam a telefonnal. Azt
tudni kell, hogy kijövetelem előtt Szása feltöltötte, így pénznek kellett rajta
lennie. Próbálom Vitalij szeme láttára, sem én őt hívni, se fordítva nem megy.
Megnézi – van egy ilyen programja – pedig van kb. 260 Rubel a kártyán. Érdekes.
Feltölti 200 Rubellel – amit nem engedett kifizetni… – azon nyomban „megjavul”,
tudok hívni, írni is. A Paveleckaja állomásig elmetrózunk együtt, a buszjegyes
iroda előtt azonban odaadom neki az otthoniak által küldött csokikat,
marcipánt, túrórudit; elköszön, megy dolgozni. Én meg várok, mert a pénztár
csak 8-kor nyit. Pad sehol, de szerencsére csak egy bő negyed órát kellett
várnom. Nézem az autókat, miféle szerzetek vezetik. Jujj, az a szőke aztán nem
tud parkolni, padka, szegény Renault ez már nekem fájt…
Megveszem
a jegyet az első buszra, ami indul, azaz a 9-órásira. Baktatok a busz
feltételezett indulási helye felé, a busz sehol. Hm, a csaj mintha vmi kaput
mondott volna. Az egyiken benézve áll is ott egy busz. Kérdezem a csukcs-tól:
innen megy-e a busz Voronyezsbe. Naná, nem tudja, megkérdez egy másikat, az azt
mondja: igen. Leülök, várok, elfogy a pogácsa másik fele. Várok-várok, közeleg
9, de a busz még sehol, ami van, meg nem a miénk. Jön egy fiatal pár, a csaj
leül mellém, kérdezem, honnan, hová, kiderül, Olaszországból, nyaralásból
Voronyezsbe. Az előbbi mellékes, de az utóbbi a kincset érő info’! A srácnak is
furcsa, hogy sehol senki, elmegyünk hát megnézni, mégis honnan indul. Megvan,
de sietni kell, 08:55 van már! A fene esne ebbe a hülye csukcs-ba! Fuj, de
utálom őket. Miért mondja, ha nem tudja?! Bevándorló…
A
buszút kicsivel több, mint 8 óra, vmi gagyi film megy, így az alvás mellett
döntök. Nem teljes értékű alvás, de legalább vmi. A pihenőnél kelt fel a sofőr
hangja: fél óra szünet. Friss levegő, gőzöm sincs, hol vagyunk, de az órát
nézve még jó messze Voronyezstől, valahol a nagy orosz puszta közepén. Akkora a
távolság, hogy óra alapján a legkönnyebb megbecsülni, mennyi van még vissza. Sok.
Nagyon sok!
A
busz indul, én alszom. Az utolsó megállónál, ami kb. egy órára van
Voronyezstől, a mellettem lévő hely felszabadul, áttelepszem oda, és alszom
tovább. De előtte még megkértem a sofőrt, álljon meg a Moszkovszkij
Proszpekten. Haha! Innentől már ismerős a táj! Ott a City Grad! A templom! Már
a Moszkovszkij Proszpekten vagyunk. Leszállás! Voronyezs, privjet! Óóó, szép
lányok előttem! EEez igen! Voronyezs! :) Vidáman húzom a bőröndöt a nyírfás
alatt, még egy kevés, és hazaérek.
Egy fél világot érintő
repülő-vonat-busztúra után egy telekád forró fürdő relaxáló tengerisóval.
Közben persze hűvös rózsatea, mert alább nem adjuk. A lakásban a légkondi megy,
így jó kis 18 fok mindenhol a konyha kivételével; a frissítő 25-fokos
voronyezsi levegő jön be a nyitott ablakon, ahonnan meseszép kép: a lemenő nap
sugarai festik ezerszínűre az eget. Zene is van, naná: Szektor Gaza. Adja! No
ez az élet, gyerekek! Mondanám, hogy királyság, de inkább cárság! Oroszország,
én így szeretlek!
Nincsenek megjegyzések:
Megjegyzés küldése