És akkor…

2013.05.28.

ПЯТЬ

Szombaton úgy döntöttem, nem megyek be az irodába, nem érdekel, de azért nem buszozok be, meg vissza, hogy megnézzem ki írt és mit. Persze jött is a telefon, de nem vettem fel. Mondjuk úgy, nem vettem észre. Amúgy meg nem tudtam volna visszahívni őket, mert mint utólag kiderült, nem volt pénz a kártyámon…

Ismét mentünk konditerembe, de a tervezett szombat helyett vasárnap. Gyalog indultunk neki a végtelen útnak (végtelen, értsd: 10 perc :D). Egy gyorsforgalmi út túloldalán van az konditerem, a Moszkovszkij Proszpekt komplexum alagsorában. Szóval a felüljárón szépen átmentünk, pontosabban fel-le lifteztünk, mert ugye lift is van. Amint közelítünk a bejárat fele, szokás szerint vizslatom a parkoló autókat. És akkor gyökeret vert a lábam: No neeeee! A parkolóban ugyanis egy Dodge Challenger állt. Egy igazi, Dodge Challenger! Annyira vártam, annyira reméltem, hogy itt is lesz, és ím! Sajnos a tulaj bent ült, és társalgott vkivel. Mondtam Szásának, sétáljunk egy kört, arrafelé. Őt az ilyenek nem érdeklik, meg egyfolytában óvatosságra int, de nálam már csak az adrenalin dolgozott. Közelebb érve láttam, hogy egy 2011 utáni modellhez van szerencsém, nem volt ugyanis Dodge jel az elején. Kicsit várakoztam a bejáratnál, tisztes távolságot tartva, hátha a tulaj elmegy. És lement. No, akkor léptem akcióba én! Hiába is mondja Szása, mások is fotózták, nemhiába, egy Challenger mégiscsak egy Challenger! Itthon kiderítettem, V6 modell, de a forma, és a szín… Jó ízlésre vall, no!

ЧЕТЫРЕ

Hétfő és ráadásul az irodában… 10-től du 6-ig. Ez már önmagában is totál KO. Sztem éreznek vmit, mert külön ráhatás nélkül kiállították a meghívólevelet, igaz rengeteg munkám volt bent aznap. Minden „piszkos” melót nekem adtak, sok eltolt, figyelmetlenségből, hanyagságból eredő dolgot kellett rendesen megcsinálnom. Azért az jellemző, hogy most, a nyári táborok előestéjén tűnt fel nekik, hogy a meghívók, amiket megírtam, és ők átnéztek, nem jók. Ugyanis rossz mintát adtak, én meg ugye aszerint dolgoztam. Nyilván rendesen átnézték ezekszerint… De én már tudtam, nem lesz ez így sokáig…

ТРИ

Szásával beszéltem a hétvégén, és szóba került, hogy Szabina megkapta a munkát Moszkvában, tehát biztos, hogy elhagyja Voronyezst. Lesz búcsú buli is, de én akkor már nem leszek itt. Javasoltam neki hát, hogy hétfőn csatlakozzunk hozzájuk, ti. estére terveztek egy kis összejövetelt az egyik étteremben. Nyilván nem állít oda az ember üres kézzel, rövid tanakodás után úgy döntöttünk, virágot viszünk neki, velem akkor találkozik utoljára; megeshet, hogy soha nem látom már. Miközben az egyik trafikban a virágárus csinálta a csokrot, Szásával beszélgettünk a virághelyzetről. Mondott két sokkoló dolgot. Kérdeztem, milyen virágot szerethet Szabina – Szása jobban ismeri, mint és –, mire ő: tökmindegy, életében alig kapott virágot vkitől is. A másik meg már szinte szánalmas, bár egyszerre elgondolkoztató: amikor Szása Angliában volt egyik évben, a vendéglátójának (nő) virágot vitt, mire a csaj elbőgte magát, hogy soha senkitől sem kapott virágot. Nesze neked nagy feminizmus! Amúgy meg nem értem, mit sír a szájuk, ezt akarták, nem? Mindenesetre az orosz nők köszönik szépen, jól megvannak minden emancipációs hülyeség nélkül is, és igen, szeretnek virágot kapni – és persze kapnak is, aminek nagyon tudnak örülni. (Először kicsit furcsa, de könnyen megszokható utcakép a sok virággal rohangáló nő nap, mint nap.)

Szabina egyénként láthatóan nagyon örült a virágnak. Ő tipikusan a nyugati társadalmak áldozata (az ilyet egy kicsit sajnálom azért), talán ezért is keresi itt a boldogságot, Oroszhonban…

ДВА

Miközben hazafelé mentünk, ill. vártunk a buszra, beszélgettünk Szásával. Oroszország, és az itteni élet volt a téma. Sok dolog érdekelt ezzel kapcsolatban, de direkt nem akartam megkérdezni tőle. Főleg az anyagi dolgokat. De most megtudtam ezt-azt. Ami sokkoló volt: a rezsi. Azt eddig is tudtam, hiszen láttam, hogy a közüzemi díjak nem túl magasak – elég csak Szása mérhetetlen, és nekem mát pazarlónak tűnő víz-felhasználására gondolni. Lakásának téli rezsije – mindent beleszámítva, a víztől kezdve az internetig – írd és mond 6000 Rubel (kb. 42 000 HuF), de úgy, hogy aztán nem spórol se a vízzel, se a fűtéssel se semmivel. Ugyanez nyáron 3000 Rubel. Mindegyik maximum érték… Elgondolkodtató. Az meg főleg, hogy a szegény, bizonyos jövedelemkategória alatti családok rezsijének felét az állam/város átvállalja. Az átlagjövedelem ugyanakkor Voronyezsben 20 000 Rubel; például egy virágboltos alkalmazott 15-20 körül kap kézhez.

Alighanem rossz helyen keressük a jóléti államokat a térképen…

ОДИН

Hát ami ma a munkahelyen volt, az kritikán aluli! Az hagyján, hogy munka volt megint rogyásig. Ezzel nem is lenne baj. De azzal már igencsak, hogy megint a legalja került hozzám. Az ott uralkodó fejetlenségre jellemző, hogy Maria mondta, hogy a nagynehezen átnézett meghívólevélben a latin betűs nevek cirillre történő átírásakor vétettem egy-két hibát. Mondtam neki, hogy sztem ez nem hiba, mert Milana meg így mondta. Erre odajött az is, és jól összevesztek, én meg visszadugtam a fülhallgatót a fülembe, és hallgattam tovább a Szektor Gaza-t. Ők persze úgy számolnak, hogy én még holnap bemegyek, de tévednek. Innentől nincs amivel sakkban tarthatnak! A játék nekik végetért…

Ma amúgy volt egy kirakodóvásár-féle a székesegyház udvarában. Valami vallásos ünnep lehet, de sajnos Szása sem tudta, minek a napja van ma. Mindenesetre jó volt elmenni, mert rengeteg finomság, húsok, saláták, sütemények, befőttek stb. voltak ott bagatell áron. A kedvencem az aszaltgyümölccsel, apróra vágott savanyú és édes almával, bogyósgyümölcssel meg még ki tudja mivel töltött palacsinta volt. Vettem belőle rendesen, de nem ettem meg, hazahoztam, hogy Szása is ehessen belőle.

Most egy jó ideig nem lesz bejegyzés, mert Omega koncert, utána meg haza, végre HAZA!

És akkor nincs más hátra, holnap reggel felkelés, irány Moszkva!

СТАРТ!!!