2013.05.17
Első felvonás:
nézz és láss!
Egyik
nap utaztam haza a marsrutkával. Meglehetősen kevesen voltak a buszon, mert
Húsvét volt, az orosz Húsvét, én is templomból visszafelé voltam. Szokás
szerint átadtam helyem egy csinos lánynak. Ez itt nem nehéz, sok a csinos lány
– rendre meg is köszönik:) Azt tudni kell, hogy visszafelé az ún. Szévernij
moszt azaz az északi híd előtt megyünk el, azaz a forgalom felett – ez egy
jelentős közlekedési csomópont. Ebből fakadóan az előtte és az utána megálló
közötti távolság meglehetősen nagy. Történt, hogy az említett helytől 2
megállóval a centrum felé egy ember – az ajtó mellett állt – mondja a sofőrnek,
hogy miért nem állt meg. Az válaszol neki: mert nem szólt. Erre emberünk elkezd
hőzöngeni. A sofőr – tipikus orosz szokás szerint – először nem reagált
érdemben a láthatóan ittas egyén szavaira, sőt, hajlandó lett volna visszaadni
a menetjegy árát is, de az csak mondta-mondta. Az utasok közül is mondták
emberünknek, hogy ez nem busz, ez marsrtuka, nem köteles minden megállónál
megállni, és valóban nem szólt. A sofőr aztán a kettővel arrébbi megállónál,
tehát a híd/csomóponton túl a megállónál megelégelte a dolgot, megállt, és
kiszállt… Itt már tudtam, hogy indul a móka. Emberünket úgy lekapta a
marsrtukáról, hogy csak úgy csattant az aszfalton. Az felállt, és hadonászott,
de – szerencséjére – a sofőr volt annyira józan fejű, hogy nem állt le vele
verekedni. Simán otthagyta. Amúgy böszme egy állatfaj volt, mert visszakapta
volna a pénzt és csak keveset kellett volna visszasétálnia, viszont innen
igazán sokat kell visszagyalogolnia, bár addigra legalább kijózanodik egy
kissé… Ami viszont megint tipikus oroszos, leszálláskor az utasok mindegyike
boldog ünnepet kívánt a sofőrnek, mintegy igazolva: őneki volt igaza.
Szásával
voltunk a Grafszkij nemzeti parkban. Gyönyörű hely, igazi orosz erdő. Van ott
két tó, gondoltam horgászom, míg Szása az árnyékban hever. Vettünk sört,
ropogtatnivalót, sóshalat stb. Az odautat busszal tettük meg. Meglepően olcsó
volt. Az első tó nem túl nagy, és meglehetősen sekély is. Amint horgászom
odajön egy koma, és mondja: itt ragadozó nincs. No, frankó… Bár lehetetlen,
hogy egy vízben ne legyen ragadozó, de a kedvemet elvette. Amúgy a bokorugrók
jelesre vizsgáztak, egyszer sem akadtam el velük. Igaz a java még hátravolt. A
másik tóhoz az erdőn keresztül vezetett az út. Ezt látni kell, érezni az orosz
erdő illatát. Itt már előfordulhat medve és farkas is, igaz néhol megbújik egy-egy
ház is. A második tó meglehetősen nagy volt, igazi vadregényes cserkelő-pecás
pálya. Bokorugrók nélkül itt semmire se mentem volna, igaz tisztán hal-oldalról
megközelítve azokkal sem mentem, egy árva kapásom se volt. Viszont a hely
lenyűgöző. Sok eldugott, vadregényes helyen horgásztam már, de ez biztosan
benne van az első háromban. (Persze az első mindig is a hőn szeretett Balaton
marad!) Az egész tó egy merő kihívás volt, az álmok hajszolása, a legjobbnak
tűnő helyeket nem lehetett meghorgászni. Kezdem azt érezni, hogy valamit nem
jól csinálok, mert otthon nem szoktam hozzá az ilyen betli-sorozatokhoz.
Visszafelé a falun keresztül sétáltunk a vasútállomásig. Az orosz falu:
időutazás. A kocsikat és a sok TV antennát leszámítva mintha legalább 40-50
évvel korábban lennénk. Út sok helyütt csak burkolat nélküli. A házak stílusa
egészen csodás. Állapotuk változó, leginkább attól függ, ki lakja, öreg
nyugdíjas, vagy fiatal család. Hihetetlen kontrasztot produkál az orosz vidék:
ősrégi orosz faház, relatíve tűrhető állapotban, előtte egy vadiúj GL-osztályú
Mercedes az erősebb fajtából – fekete természetesen. A boltokban tipikus
babuskák, az utcán gyerekek játszanak, a házak előtt öregek ülnek, pletykálnak,
a kapu félig nyitva, tyúkok rohangálnak ki-be rajta, az utolsó ház melletti
mezőn két karóhoz kikötve egy-egy kecske legel, közelükben a pásztor a fűben
alszik. A házak nem állnak olyan közel egymáshoz, mint nálunk, inkább laza
halmazt alkotnak, az erdő előtt juhnyáj, körülöttük három hatalmas termetű
kutya.
Sok
jellemző kép él az emberben az oroszokkal kapcsolatban. Ezek néha igazak, néha
csak félig – azaz hamisak. Sokat olvastam az „orosz egyetemi tanár” típusáról.
Egyik nap felszállt a buszra egy ilyen ember. Annyira tipikus, annyira jellemző
volt, hogy leírni lehetetlen és felesleges is, de azért megkísérlem. Egyébként
furcsa, hogy csak most találkoztam ezzel a típussal, mert hazafelé az út két
egyetem előtt is elhalad. Szóval: felszáll a buszra egy öltönyös, 50 körüli
férfi, erősen kopottas műbőr aktatáskával, elsőre igénytelennek tűnő
ábrázattal. Szakállát jóval álla alatt hosszúra meghagyta, tipikusan
„okostudós” feje volt. Öltönye, kommersz, legalább két számmal nagyobb, mint
kellene, öltözékére összességében a slampos mintsem az elegáns a jellemző.
Felszáll, a buszra, mindennemű beszéd vagy kommunikáció nélkül fizet és
aktatáskáját magához szorítva leül. Pont mellém. Leül és a távolba meredve
láthatóan gondolkozik. És én is. Tipikusan az kispénzű orosz egyetemi
professzorok mintaképe, aki ha többet fizetnének neki sem adná fel addigi,
mások által semmire sem tartott életét. Akinek egy matematikai probléma, egy
kémiai kísérlet, egy fizikai feltételezés, sokkal többet jelent pénznél. Ahogy
nézem, azon gondolkozom, milyen tragikus és tanulságos egyben, hogy ezek a
hihetetlen koponyák alkották azokat a dolgokat, amitől a SZU, majd később
Oroszország olyan rettegett lett. Ezek az egyszerű emberek, látszólag senkik.
Eszembe jut Grigorij Perelman a matematikus. A MATEMATIKUS. Ő volt aki
bebizonyította a milleniumi problémák egyikét, jelesül a Poincaré-sejtést. A
100 zseni közül az előkelő 9. helyen áll. Jellemző egyéniségére, hogy semmilyen
pénzzel kapcsolatos dolgot sem fogadott el, sőt még a díját is csak hosszas,
tudósok hada által támogatott közdelem árán volt hajlandó átvenni, mert mint
fogalmazott: "Teljesen irreleváns volt számomra. Mindenki megértheti: ha a
bizonyítás jó, nincs szükség más elismerésre." Micsoda szavak ezek! Csak
gondolkozom-gondolkozom és nézem ezt a tudóst. Tisztára, mint Perelman. A
megalkuvást nem ismerik, még akkor sem, ha milliókkal, legyen az Rubel, Euró,
Dollár kecsegtetik őket. Az igaz szellemeket nem lehet megvenni! Közben
emberünk már rég leszállt, nem is tudom hol. Kíváncsi lettem volna, milyen egy
ilyen emberrel beszélgetni. Már ha egyáltalán szóbaáll velem. Az ilyen emberek
túlontúl zárkózottak…
Második
felvonás: néztem, de nem láttam
Egyik
nap elmentünk Szásával bevásárolni, mert közeledett május 9. Szokás szerint
Szása össze-vissza tekergett az üzletben, amennyire célirányos az életben,
annyira szétszórt az üzletben. A kasszához így zárás előtt, azaz 10 előtt kb.
fél órával értünk. Amúgy az időpont nem véletlen, mert 10 után nem lehet
alkoholt kapni a boltokban, így azok az egyszerűség kedvéért bezárnak. És senki
sem siránkozik, hogy nincs kenyér, meg liszt otthon. Meg lehet oldani! Szóval
állunk a sorban, jön egy nő, beáll az utolsó előtti kasszához, mire az egyik
alkalmazott (nő) odalép hozzá és megkéri, menjen a másikhoz, mert ezt be
szeretnék zárni. Hosszas vita után kezdett tettlegességig fajulni a dolog, és
bizony ha a macskák összevesznek… Jön egy másik alkalmazott, az hívja a
biztonsági őrt. Az sokadikra szépen lassan közelít, a fentebbi okosságot ő is
tudja, láthatólag nemigen akaródzik neki dönteni eme hatalmas kérdésben. Amúgy
az üzletben rengetegen voltak, de ha egyszer azt a kasszát be akarják zárni…
Szerencsére a csata megmaradt a verbalitás mezején, és az erősebb győz alapon a
vevő már rakja is fel a vásárolt cuccokat a szalagra. Eközben a rafkósabb oroszok
az utolsó kasszához szépen beállnak, és kihasználva a káoszt, fizetnek és
mennek dolgukra. A biztonsági őr persze ezt „nem veszi észre”. Jót nevetünk a
dolgon, Szása meg is jegyzi, hogy bizonyára ennek a nőnek nincs férje, és pont
ezért. Kiábrándítóan válaszolom neki: volt gyűrű rajta. „Szegény férj.” – Szása
válasza…
Voltunk
Galinával és Denisszel, no meg Szásával természetesen, a haditechnikai park
közelében lévő múzeumban. Érdekes dolgokat állítottak ki, rengeteg érem,
kitüntetés, de akadtak más csemegék is: SVAK 20 mm-es gépágyú maradványa. A
repülő, amelybe építették, lezuhant, mert ez a hatalmas fegyver
elefántagyar-szerűen elgörbült, tehát „nem kicsit kapott”. Volt továbbá VJa-23
is, ez tipikusan az Il-2-esek fegyverzete volt. Hatalmas fegyver ez is. De mind
közül a legnagyobb egy 45 mm-es ágyú volt. Az sajnos nem derült ki, hogy
harckocsiból, vagy netán valamelyik repülőből származik. (A típusát sem írták
le, csak a kalibert.) Azért jellemző az akkori orosz fegyverekre, hogy ekkora
dögöktől várták (volna) el azt a teljesítményt, amit egy feleakkora, de sokkal
megbízhatóbb és hatásosabb német fegyver tudott. A vitrinekben voltak
egyenruhák és lőfegyverek is. Két kedvencem is megtekinthető: a M1A1,
közismertebb nevén a Tommy gun. A másik nagy kedvenc is ott volt, az SG-44.
Persze volt MP-38, MG-34, Kar. 98, Mosin-Nagant, félautomata puskák, pisztolyok
stb. A dioráma meglehetősen valótlan volt, Denisz kérdezte is; megállapítottuk,
szép és jó, hogy mindenhol lángoló Tigrisek vannak, csak éppen nem igaz.
Május
9 az oroszoknak nagy nap. Ünneplik a – jogos – győzelmüket. Igaz ők még mindig
a fasiszták felett győztek a nemzetiszocialisták helyett, de ennek tisztázása
legyen az ő gondjuk. Ami engem illet totál csőd volt az egész nap. A repülők
áthúzását nem láttam, mert Szása addig nyafogott, míg lemaradtunk róla. Mérges
voltam rá, nem is kicsit. Az oldtimerekről szintúgy, mert bár, mikor odaértünk,
még ott voltak a Lenin téren, de a hatalmas tömeg miatt nemhogy fotózni, de
mozogni is alig lehetett. Én azért körbesétáltam körbeverekedtem magam a
tömegen, de fényképezésről, vagy részletes autómustráról szó sem volt. Pedig
lett volna mit! Szarvasos Volgák, elképesztően szép állapotban, Pobjedák,
Csajkák, Ladák, újabb Volgák, Moszkvicsok, Záporjózsik stb. És azért csak
képviselte magát az imperializmus is, mégpedig a burzsoáziával: megtekinthető
volt az egyik voronyezsi, a fehér Lincoln Towncar. Azért mekkora különbség van
a két rendszer között! A korabeli szovjet autók szánalmasak a Lincoln méretéhez
képest, a felszereltségről nem is beszélve. Igaz, pont ez az időszak, azaz a
’90-es évek eleje a gödör alja az oroszoknak. Szóval küzdöttem a tömeggel, és
mondtam Szásának, ez így lehetetlen, jöjjünk vissza később. Persze addigra már
nem voltak ott…
Kicsit
tartottam ettől a rendezvénytől, mert azért akárhogy is nézzük mi a front másik
oldalán álltunk. Azonban kellemesen csalódtam, igaz nem mindenki volt ezzel
így. A felvonulásra várva Tánya és Szabina (Stefi is jelen volt) németül
beszélgettek, mire egy idősebb orosz nő vmi ilyet szólt nekik oda: büdös német disznók.
A hiba igazából nem ez volt, hanem, hogy Tánya ezt lefordította nekik németre.
Utólag beszéltük Szásával, ezt Tánya szúrta el… Ezzel persze megmérgezte a
németek-osztrákok napját. Engem német részről káröröm fogott el: nesze nektek
győzelem-napját-látogató Angela Merkel! Idióták… Amúgy sokkal több vörös
csillagot, meg sarló-kalapácsos dolgot vártam, de erről igazából szó sem volt.
Legjobban két dolog jellemzi az egész ünnepséget. Az első, az autókon gyakori felirat:
„Kösz nagyapó a győzelemért!” A másik pedig, hogy fiatalok, főleg lányok
járkáltak fel-alá az utcán (a főbb utcák sétálóutcákká váltak erre a napra)
kezükben hatalmas virágcsokrokkal, és ha megláttak egy veteránt, sok puszi és
virág után elbeszélgettek vele. Szép gesztus ez. Mert mi mást jelenthetne a mai
orosz fiataloknak május 9? Pontosan ezt: nem az eszmét, de a hazát ezek az
emberek védték meg. Az egyszerű gyalogos, akit tömegszám henteltek le a német
géppuskák, mert vezetőik szemében csak massza voltak. Az utászok, akik a Stukák
sivítására sem húzódhattak fedezékbe. A tankosok, akiket szemrebbenés nélkül
hajtottak rá az aknamezőre. A repülők, akik örültek, ha túlélték az első
találkozást a német repülőkkel. Mert a nagy háborút nem az olyan dilettáns
semmirekellők, mint Sztálin, Vorosilov vagy Bugyonnij és társai, hanem csak és
kizárólag az egyszerű katonák nyerték meg. Bátorsággal és sokszor szerencsével.
Estére
visszatértünk a városba megnézni a tűzijátékot, ami csodás volt. És persze
hatalmas. Még ekkor sem volt részeg, verekedő csőcselék sehol, igaz a rend őrei
mindenhol ott voltak, mégpedig nagy erőkkel, így valószínűleg az ilyeneket kivették
a tömegből. Ahogy kell.
A
nap folyamán egyébként kipróbáltam a kvászt. Szása szerint ez nem az igazi volt,
mert túl édes. Mivel korábban nem ittam, gőzöm sincs, milyen „az igazi”, de ez
ha nem is volt nagyon, de finom volt, és valóban jó szomjoltó!
Május
10-re meghívott minket – és másokat is – egy saslikpartira Galina és Denisz,
Deniszék dácsájára. Mindenkit kifuvaroztak, ez jó volt, minket Szásával
egyenesen a folyópartra. Ilyen helyen sem horgásztam még. A hibát ott követtem
el, hogy a finom pergetőcuccokat nem vittem magammal. Domolykó biztosan volt a
vízben, így bármit próbáltam, túl nagy volt, igaz ráütésem se volt. A
polárszemüveg viszont csodás találmány ide! Igazából pecának imitált séta volt
egy mesés helyen. Viszont legalább láttam – néha – a halakat. Visszafele
megnéztük a helyi templomot – kívülről, mert be volt zárva. Szásának feltűnt,
hogy a közeli oszlopon a cégük egyik munkása által megálmodott,
szabadalmaztatott villámhárító van. Legalább láttam ilyet élőben is. (Nem egy
hú, de nagy látványosság, pusztán érdekes.) A dácsára megérkezés sem volt
mindennapi. Már messziről lehetett tudni, pontosabban hallani, hol van Deniszék
dácsája. Hangosan bömbölt a dáj-dáj zene. Denisz szájában szivarral nyitott
ajtót. Kész!!! És hol vannak a csajok?! Galja ment értük. No azért ám! A magyar
pálinkának – mint mindig – hatalmas sikere volt. Csak a mennyisége volt kevés…
Viszont volt vodka, pezsgő, bor, sör, meg minden. Csajoknak gyümölcslé meg más
ocsmányságok. :D A saslikot Galjáék örmény barátja készítette – profi módon. A
buli jó volt, és tartott volna tovább is, ha nincs annyi szúnyog. A zenét amúgy
az egyik srác meglepően szép állapotú C5 szériás Audija szolgáltatta.
Harmadik
felvonás: nem néztem, de láttam
Háromszor
menni egy hónapon belül Moszkvába azért nem semmi, kérem alássan! Már pedig ez
fog történni. A háromból kettő már meg is történt! Ahogy lenni szokott, ha az
Interakcija szervez vmit, ez is kissé furcsán indult. Kb. egy hónapja kaptam
egy emilt, amiben tájékoztattak, hogy lesz egy mid-term tréning Rosztovban.
Gondoltam, oké, majd megnézem. Aztán ugye sűrűsödtek a dolgok, így a nagy nap
előtt néztem csak meg. Közben Maria mondta, hogy megveszi a jegyeket, gondoltam
oké. Viszont kiderült, nem abba a Rosztovba (Rosztov Na Donu) lesz a tréning,
hanem Moszkvától nem messze, oppácska… …állatira nem mindegy! Szóval hiába van
a tréning 12-én, de nekem már 11-én el kell indulnom. És Moszkvában metro stb…
De most legalább tudom mit és hogyan. Vagy mégsem?! Erről egy kissé később.
Szóval a főgonosz úgy gondolta, hogy én majd pont bemegyek időre (14-16h)
dolgozni, és utána megyek vonattal a fenébe. Sőt, előtte elmegyünk együtt, és
kivesszük a pénzüket. Ezt persze péntek este közölte velem – SMS-ben. Ahogy
szokta. Azt az apró tényt persze nem vette figyelembe, hogy a vonatom 17:45-kor
indul. Soknak tűnik ez a majd’ két óra különbség, de csak haza az út fél óra. A
tetejébe – bár itt már nem tudtam nevessek-e, mert ez már tényleg a vicc
kategória volt – kérdezte, megyek-e angol klubba este. Naná! Sőt tudok ötfelé
is szakadni, ha kell. Böszme… És persze olyan „fontos” dolgokról is beszélgetni
kellett, mint hogy mi az értelme a tréningnek, mik a tervek (az ő terveik) a
következő 3 hónapra. A tréninggel kapcsolatban csupa „nélkülözhetetlen”
információt kaptam, például, hogy mennyire fontos az önreflexió, hogy milyen jó
ez egy önkéntesnek stb.. Ja, főleg, úgy, hogy a hókuszpók elvárta volna, hogy
fizessek azért 100 Rubelt, hogy onnan dolgozhassak, mert neki nehezére esik
pótolni a munkámat pár napra. A decemberi általuk elszúrt egy hétre egy
homályos semmitmondó ígéretféleséget kaptam. Pedig ezt bevasalom rajtuk, ha kell
tűzzel vassal is, de be én!!! Amúgy is érdekes, hogy a vízumot nézegetve csak
85/86 napokra adták meg azt a 91/92 helyett. Pofátlanságból jeles. A banki
pénzfelvétel szánalmas erőlködés volt, Milana tényleg kiállhatatlan alak. Szásával
flottul ment minden. Amúgy tényleg elképesztő, amit néha produkál: Szásától
kérdezte, fogadna-e két amerikait júliusban. Szása is érezte ennek a másik
élét, hiszen pontosan tudta, hogy akkor még itt leszek. „Szuka!” (Szásától
idéztem.) Amellett meg mégis hogy képzeli?! Szóval az utazás előtt csak
rohangáltam, szerencsére Szása tudta, mire kell készüljek, így mire hazaértem
egy jó adag pilményit készített nekem, így az kitartott másnap délig. (Azért
csináltam két szendvicset, de az igazat megvallva a hotelban ettem meg őket.) A
vonatjegy fel Moszkvába meglehetősen drága volt, bár a cég fizette – és kapja
majd vissza az összeget, viszont légkondicionált volt. A nagy sietésben
elfeledkeztem pár dologról. Amik az én tapasztalataim a másfél napos utazásról:
ha kontaktlencsés az illető, érdemes szemüvegben menni, mert a kontaktlencse megtelik
a sok portól. (Én ezt előre sejtettem, így csak szemüvegben utazom.) A kontaktlencsét,
folyadékot érdemes azért vinni, de vonaton nem szabad használni, már csak azért
sem, mert még a kiszedéshez megkívánt rendes kézmosás sem megoldott, a vonaton
nincs ivóvíz, csak kézmosó víz! Papucs és lenge váltóruha kell. Én ezeket
felejtettem el. Olvasnivaló sem árt. És persze némi elemózsia. Folyadék nem
kötelező, olcsón lehet venni a vonaton teát, kávét, ásványvizet – én azért
vittem magammal. Az oroszok sokkalta rutinosabbak, ez látszik, de hát, ez van.
Moszkvába
06:15-re ért be a vonat, volt egy bő órám átmetrózni a Paveleckaja állomásból a
Jaroszlavszkijba. Immáron rutinosan. Minden gond nélkül. Az egyik feljárónál segítettem
egy lánynak felvinni a csomagját, gondoltam is, megvolt a mai jótett, most
velem következik vmi jó. És ekkor megláttam Simont… No ennyit erről… Tipikus
német: hatalmas hátizsákkal, csomaggal, csak tudnám minek? Nekem elfért minden
a közepes méretű hátizsákban. A Jaroszlavszkijnál elváltak útjaink, mert mint
mondta, gyorsan jegyet kell vennie, mert indul a vonata. Az enyém akkor még
csak éppen beállt. Szóval eltűnt. A fentiekből logikusan adódott (volna), hogy
előbb ér Rosztovba. Viszont vmit nagyon benézett, elszúrt, mert csak este
érkezett meg. Úgy látszik a németeknek az eszén kívül a navigációs képességük
is elveszett, mert a másik szerencsétlen – egy csaj – együtt utazott
Lorenzo-val de vhogy nem szállt le időben a vonatról, így ment egészen Jaroszlávig,
ott aztán egy rendes orosz család vett neki jegyet Rosztovig vissza… A vonatból
kiszállva egyből megláttam Lorenzo-t, bár tudtam jön, mert ott volt a listán,
mint ahogy Florian is. Két jó arc még az on-arrival tréningről. Azt már
korábban olvastam a listából, hogy sok német lesz, így felkészültem mentálisan
az agyhalottak áradatára, de valahogy mindig úgy vagyok vele, hogy az elején
bízom benne, ők mások lesznek. „Hát egy lóf@&# mama!” – hogy egy
klasszikust idézzek. A tetejében állatira nem érdekelte őket, hogy a tréning
nyelve az angol, az asztalnál németül beszélgettek. Én mondjuk értettem, de
pofátlanság a többiekkel szemben. Az egyedüli kivétel Florian volt, igaz ő
osztrák. Azért a remény még él! Amúgy is klasszissal értelmesebb, mint a többi
összesen. Simon és a többi vega jókora fejtörést okozott azzal, hogy külön
menüt kellett készíteni nekik, sőt, valaki pl. Simon halat sem eszik. A németek
közül két lány különösen érdekes volt. Az egyikük már ránézésre is kilógott,
szép volt; vhol tudtam, hogy nem német, beszélgettem vele, és kiderült, bizony
ukrán. A másikuk egy tipikus brünhilda, hogy Szásától idézzek: „Szép, mint egy
atomháború.” Amellett pedig szörnyen beképzelt is. Szobatársam egy belga
(flamand) srác volt. Tipikus nyugati, okos és beképzelt. Volt egy lány
Hollandiából, egy orosz srác Észtországból, egy arab srác Franciaországból és volt
egy szlovák srác is, tipikus, végig érezni lehetett, hogy kisebbségi komplexusa
van és ezt a többiek felé keményen, agressziószerűen kommunikálja. Pedig
általában tekintve helyesen látta az itteni helyzetet. Ő és én egyedül… Én
mondjuk az ilyen jellegű beszélgetésekbe nem folytam bele, egyszerűen unom már
azt a sok visszaböfögött ostobaságot. Simon túltett mindenkin, persze. Azért az
egész tréningre jellemző, hogy azért nem szólt neki senki, hogy nyíltan
anarchista nézeteket hirdetett, bezzeg mert volna vki vmi akárcsak patrióta
dolgot vallani. Az egész tréning amúgy egy kalap &#{° sem ért. Körüllengte
az ostoba nyugati megközelítés, hogy majd mi megmondjuk, hogy legyen. (Jellemző
például, hogy a foglalkozásoknak semmi gyakorlati haszna sem volt, igazából
tipikus ötletelés, minden gyakorlati haszon nélkül.) Elgondolkodtam ezen.
Egyfelől, hogy sztem nem erről szól az EVS, azaz hogy a politikát belecibálva,
vagy ha úgy tetszik az EVS-t trójai falóként felhasználva hirdetjük az eszmét.
Kísértetiesen hasonlít ez a ’10-es, ’20-as ’30-as évek kommunista
ideológiájának terjesztésére. Sőt továbbmegyek, ez már sztem kimeríti a
felforgató-tevékenység fogalmát is. Ezek után absz. nem csodálkozom az orosz
kormány külföldi forrásokat ellenőrző gyakorlatán, és azt is elképzelhetőnek
tartom, hogy emiatt ellehetetlenítik az egész önkéntességet itt. És igazuk
lesz. Ez már, így rég nem önkéntesség, ez politikai agitáció. Volt pár jellemző
momentum erre nézve az egész tréning során. Az egyik, hogy a tó melletti dombon
beszélgettek Putyinról. Lorenzo, a két német, a holland lány, a szlovák srác és
én hallgattam. Lorenzo és a szlovák kivételével teljesen ellene voltak.
Igazából úgy is megfogalmazható, hogy nekik az önkéntesség abban áll, hogy aláássák
a rendszert. Én mindig azt vallottam, hogy semmi közünk és ezért jogunk hozzá,
hogy megmondjuk az oroszoknak, mit, hogyan kellene csinálni. Ez az ő országuk.
Mint ahogy Magyarország az enyém, és ott senki idegentől se tűröm el, hogy
megmondja, mit hogyan. Ha az oroszok közül vki itt megkérdez, elmondom a
véleményemet, én hogyan látom, de mindig hozzátéve: ez a ti dolgotok! Másfelől
jellemző a fenti mentalitásra, hogy csupán negligál, de semmit sem old meg.
Putyin rossz: menjen a fenébe; a közlekedés káosz: nem kell ennyi autó stb. Ez
utóbbi kapcsán nem állhattam meg, hogy pár érdekes kérdést fel ne tegyek
Simonnak – persze az ő „témája” volt. Már csak azért is, mert láttam, a szlovák
srác vitabeli helyzete erősen szorongatott volt, és ez esetben egy nézetet
vallottunk. Simon lökte a sok süketséget, összefüggéstelen maszlagot, de arra
például nem tudott válaszolni, hogy melyik 10 milliós városban oldották meg
például a dugók kérdését? Sehol, dugó mindenhol van. Putyin kapcsán meg
állandóan előkerül, hogy igen-igen, de lehetett volna jobban. Onnan? – kérdem
én. A gödör aljából máshogyan? Ez csak nagy embereknek sikerülhet, de ilyenek
nyugaton nincsenek, vagy ha vannak is, szóhoz nem jutnak. Totál fals és torz
képük van az itteni helyzetről sztem és tetejébe ezt követve olyan dolgokat
tesznek, amikhez se joguk nincs se nem kérte őket senki erre. Amúgy meg: ha nem
tetszik, menjenek el, és csinálják ezt a felforgatást saját országukban – ott
szabad. Vagy mégse? Szása ezzel kapcsolatban csak azt mondta, hogy egy volt
KGB-st sose becsülj alá.
És
akkor egy sokkal kellemesebb témáról: milyen is volt Rosztov. Maga a kisváros –
akárcsak Vlagyimir – az aranygyűrű része, ennek megfelelően festői. Sztem a
háború szele sem járt erre, és ez nagy szó Oroszhonban. A templomok gyönyörűek,
aki csak a közelben jár, érdemes meglátogatni, megéri. A legnagyobb templomban
4 fok volt, ami a kinti 26+ fokhoz képest elég nagy különbség. Most adják
vissza a helyenként 2 méternél is vastagabb falak a télen elraktározott
hideget. Belül leírni lehetetlen, annyira szépek. A famunkák, a sok arany, a
többszázéves ikonok, egészen elképesztő!
A
hotel, amiben laktunk a Liony (Lion) nevet viselte; tökéletes volt, igaz a
tusoló vizét ki kellett folyatni, mert az elején elég ronda színe volt. Viszont
ez az egyetlen negatívum, az ételek finomak voltak, a kiszolgálás – a hotel
egészét tekintve is – kiváló.
Rosztovban
éreztem először azt, hogy van már olyan biztos orosztudásom, hogy magabiztosan
sétálhatok egyedül, mindenre felkészülve. Szeretem, mindig is szerettem az
ilyen sétákat, mert mehetek a magam feje után és beszélgethetek az egyszerű
emberekkel, az utca népével. Mert az élet itt zajlik, a színfalak mögött. Első
alanyom egy fiatal srác volt. Igazán szegény lehetett, igazából pénzt kért, persze
nem adtam neki. A társadalom legalját képviselte minden tekintetben.
Beszélgetésünk során elővett egy zacskót, és nagyokat szívott belőle. Éreztem a
technokol szagát. Túl sokat nem tudott Magyarországról, de érdekes dolgokat
mesélt Rosztovról. Igazából sajnáltam, többre vihetné, de nem így...
Találkoztam
egy öreg cigánnyal is, a templom kapujában kéregetett. Később a parton is
összefutottunk vele. Bemutatta „mutatványos” macskáját, persze kéregetett,
szerencsére senki sem adott neki. Lorenzo kínálta cigivel, az nem kellett neki.
Arra nem derült fény, mitől volt mutatványos a macska…
Floriannal
sétáltunk első nap és már akkor kiszúrtam, hogy van antikvárium. Egyik nap aztán
ebéd után elmentem, hátha van vmi csemege – könyv term. Könyv csak pár darab
volt, viszont azok nagyon régiek. A kiállított – és megvehető – darabok viszont
egyértelműen az értékesebbek közé tartoztak. Nem meglepő módon vallásos
témájúak voltak, legfőbbképpen ikonok még a cári időkből. Áruk ennek
megfelelően magas volt, de értékükhöz képest sztem nem túl magas.
A
városka más részén is sétáltam, és találtam egy horgászboltot, ami mondjuk nem
meglepő, mert egy nagy tó van a város határában – erről egy kicsit később. Persze
megnéztem, milyen a választék. Szerencsére volt eredeti orosz gyártmányú
műcsali is, vettem is kettőt. :) Kilépve az üzletből rögtön kiszúrtam az út
túloldalán álló fekete csatahajót – és reménykedtem, hogy Hemi. Sajnos nem az
volt. Nem értem az oroszokat, immáron a sokadik V6-os modellt látom. Viszont
más márkákból meg inkább a V8-as modellt veszik.
Esténként
a többi önkéntessel lementünk a tópartra beszélgetni, iszogatni. Maga a tó
egészen mesés. Olyan ősi jelleget mutat, amilyen nálunk a XIX-XX. század fordulóján
volt, és azóta eltűnt. A Nero-tó a maga nemében sztem egyedülálló még
Oroszhonban is. Hatalmas, a jégkorszakból ittmaradt őskövület, különlegessége,
hogy a felszínén (jobbára nád)szigetek úsznak, melyeket a szél ide-oda fúj,
azaz minden nap más a tó képe. Csukáknak és egyéb ragadozóknak ideális
környezet. A kolostorok nyilván védelmi céllal a tó partjára épültek, a cári
lakosztályról gyönyörű kilátás nyílik a tóra. A magas vízállás miatt a parti
házak előtt állt a víz, de láthatóan ezt is megoldották, a házak oldalát
feltöltötték homokkal.
Sajnos
a tóparton sok volt a szemét, amire Eduard, a tréningek szervezője – ezer köszönet
neki ismét a problémamentes lebonyolításért – csak ennyit mondott: „látjátok,
ez nem az állam hibája, ezt nem lehet ráfogni a kormányra; ez az emberek
hibája.”
Itt,
Rosztovban jöttem rá egy érdekes dologra. Tudvalévő, hogy Oroszországban
közterületen tilos alkoholt fogyasztani, este meg pláne. Az ilyen kis
településeken a kocsmák is bezárnak este 10 után, viszont az orosz társasági
ember, ki kell hát vmit találni. (A rendszer működik Voronyezsben is, ott is
láttam, de most jöttem rá arra, mit is látok nap mint nap.) Szóval az oroszok megoldották,
hogy úgy igyanak közterületen, hogy közben ne igyanak közterületen. És buli is
legyen. A megoldás egyébként pofonegyszerű és magától adódik. Fiatal srácok
elkérik apuka-anyuka autóját, vagy a szomszéd sráccal beülnek a
tuning-Szamarába, jobb esetben Kalinába, és feltankolva minden alkohollal és
csajokkal, találkoznak valamelyik parkolóban, lehetőleg a belvárosban. Ott
aztán az autókkal jó közel állnak egymáshoz, megy a zene, és a piálás – szigorúan
az autóban, a buli pedig az autón kívül. A rend őrei sem szólnak ezért, igaz
nincs is vandalizmus, rongálás stb. Egyszerűen csak buli. És még vmi.: a sofőr nem
iszik alkoholt. A rosztovi lányok egyébként – összevetve a voronyezsiekkel –
nem túl szépek. Persze szépségek itt is vannak, elvégre ez Oroszország, de
messze nem annyi. Mondjuk, az is igaz, mindenkinek más a „szép”…
Hű,
lassan fél kettő lesz, ideje aludni menni, mert holnap mennem kell az irodába a
sárkányokkal harcolni, blááá.
Viszont
már csak 13 nap az Omega-koncertig! 13 nap és újra Moszkva! Alig várom!!!
Nincsenek megjegyzések:
Megjegyzés küldése