2013.07.08.
Volgográd,
avagy Sztálin(grád) szelleme még mindig kísért…
Ezt
az utat már régóta terveztem. A történet szálai nagyon messze nyúlnak vissza,
így nem is részletezem, sőt, itt elsősorban nem is erről írok. Volgográd
meglátogatása nem volt egy egyszerű dolog, semmilyen téren. Az ide történő
utazásra már tavaly ősszel felkészültem, de csak most jött el az ideje, hogy
meg lehetett tenni. Sok mindennek kellett egyszerre teljesülnie ahhoz, hogy
eljuthassak oda.
Amit
tudni kell Volgográdról (korábban: Sztálingrád): Volgográd Voronyezstől kb. 600
km-re fekszik, délkeleti irányban. A várost Voronyezsből relatíve nehéz
megközelíteni, mert csak busz megy (naponta mindössze háromszor), de a távolság
miatt az út 12-13 óra. Van repülőjárat is, de azt nem engedhettem meg magamnak,
így ez a lehetőség eleve kizárt volt. Mint ahogyan a vonat is, mert bármennyire
is meglepő, a vonatjegy egy árban van a repülőjeggyel, sőt (vagy talán pont
ezért) direkt vonat nincs is a két nagyváros között, ami azért meglepő. A
távolság egyébként pont akkora, hogy két napot nem érdemes ott eltölteni, de
egy napba csak úgy fér bele, ha nagyon korán érkezik oda az ember és későn
indul vissza. Éppen ezért választottam június végét, július elejét, ekkor még
sokáig van világos. Ráadásul nem is tehettem volna meg, hogy két napot maradok
ott.
Amit
Volgográdról még tudni érdemes: a város a Volga mentén fekszik egy 100 km
hosszú, de mindössze 700 méter széles sávban. Ennek jelentősége lesz a
későbbiek során.
2013.07.05-én
indultunk, hogy a maximális időt Volgográdban tudjuk tölteni, azaz reggel 7-re odaérve,
az esti busz indulásáig a városban lehessünk. A buszút nagyon hosszú és
meglehetősen gyötrelmes volt, az utak arrafelé néhány szakaszon csapnivalóak.
Jellemzően a Volgográdhoz közelebbi utak voltak kritikán aluli állapotban. Ez
nem lett volna baj egy nappali busz esetén, de pont azért mentünk egy estivel,
hogy azon aludhassunk, így kipihenve vágjunk a nagy nap elé. Mondanom se kell,
ebből semmi sem teljesült…
Még
be meg sem érkeztünk a buszpályaudvarra, már kialakult bennem egy kép erről a
városról. Egész egyszerűen itt megállt az idő. Ósdi, szürke szocreál házak,
emeletes házak tömege, vaskorlát méterenként ötágú csillaggal vagy
sarlókalapáccsal, elhanyagolt közterületek, otromba köztéri eszközök. A padkát
nem festették le soha (nem úgy, mint Voronyezsben, ahol minden évben
lemázolják). Szürke és jellegtelen minden. Az utak a városban (is) katasztrofálisak.
Ilyen Voronyezsben csak a város „falusi” részén van. A köztéri szobrok is az
ötlettelen kommunizmus torzszülöttei. Összeszámoltam: mindössze 6 olyan
épületet láttam, ami úgy-ahogy tűrhető, esetleg szép volt. Tudom, a szépség
relatív, mindenkinek más a szép, viszont ami tény: színes épület alig volt. A
zöldterület is lepusztult, bár úgy-ahogy karbantartották. Az utcák és szinte
minden nagyon szemetes; igénytelen állapotok uralkodnak ott. Hát ilyen egy „Hős
város”!? Eddig mindig úgy voltam vele, amikor megkérdeztek, hogy mi a véleményem
arról, hogy Volgográdot visszanevezzék Sztálingráddá, hogy ne, mert az az idő
elmúlt. Hát nem. Igazából nyugodtan visszanevezhetik, mert ez pontosan mutatja
azt a rendszert, minden otrombaságával együtt. Majd ha legalább egy Voronyezs
szintre eljut, majd akkor lehet újra Volgográd. Az egész városból árad a sztálingrádi
hangulat. És ez nagyon nyomasztó. A város összképéhez tartoznak az emlékművek (erről
kicsit később majd írok), és nyilván az emberek is. Nekem azonnal feltűnt: a
lányok korántsem olyan szépek, mint Voronyezsben, igazolni látszik tehát az az
állítás, hogy Voronyezsben élnek Oroszország legszebb lányai. És nem csinosak.
Bár erre Szása azt mondta, azt tartják, hogy a Volga mentén – nem tudni miért –
a nőknek rossz az ízlésük. Az emberek mindazonáltal nagyon kedvesek,
segítőkészek, talán még jobban, mint Voronyezsben. Ez nagyon meglepett;
elképzelésem sincs, hogyan lehetnek ilyenek egy ilyen szürke városban élve…
Az
autópark is sokmindenről árulkodik. Mindössze egy Cadillac Escalade-ot láttam
és pár Dodge szedánt. Összességében elmondható: az autóparkot olcsó,
középkategóriás, vagy az alatti nyugati típusok alkotják. Meglepően kevés a
Volga és a régi Lada.
Az
árak jóval alacsonyabbak, mint Voronyezsben, viszont a benzin drágább (hogy ez
miért?).
A
buszpályaudvarnak nevezett vmi igazából egy magyarországi kisvárosnak, de
inkább nagyobb falunak megfelelő pályaudvar volt a vasútállomástól nem messze,
szánalmasan lepukkant állapotban. A vasútállomás nemkülönben nézett ki; állapota
sokkal jobb volt, de lépten-nyomon a kommunizmus ostoba propagandája köszönt
vissza. Példának említhetem a jegypénztár feletti kupola mázolmányát, ahol az
önfeledt szovjet állampolgárok, traktoristák, katonák, asszonyok és gyerekek vörös
zászlót lengetve ünnepelnek vmit. Hogy mit, az nyilván nem derült ki a képről. A
másik terem kupolájára egy hasonló giccses és értelmetlen képet festettek,
állítólag az újjáépülő Sztálingrádot mutatja. Nos, a képen épülni látszó dolog
nem nagyon akadt, de Lenin kép kettő is. Mert az kell ugye…
Amiért
jöttünk: a cél egy sír megtalálása volt, amiről úgy tűnt, pontos információim
vannak. Szása segítségével azonosítottuk még itthon a temető pontos helyét.
Mint fentebb írtam a város jellegzetessége, hogy nagyon hosszú, ellenben nem
széles. Célunk, az Aluminijevszkoje temető a város legészakibb részén
helyezkedett el, így oda eljutni csak taxival lehetett. A város központjából
kora reggel mintegy órába telt, mire eljutottunk a temetőbe. Az ott eltöltött
mintegy 6 óra alatt a célt nem sikerült megtalálni. Pedig mindent megpróbáltunk
és Szása tényleg kitett magáért; velem együtt keresett a fás-bokros részen,
kérdezgetett embereket, gondnokot, vagy éppen pihenésképpen egy padon
mobilnettel információk után kutatott – ami tegyük hozzá nem volt olcsó mulatság
kb. egy órán keresztül…
Három
idősebb nőt is megkérdeztünk, egyikük joggal panaszolta, hogy a szovjet/orosz
katonák sírja körül szemét és gaz van.
A
temetőből így csalódottan, de mégis reménykedve jöttünk el, mert volt két
címünk. Az egyik a hajdani traktorgyár épülete, a másik pedig a központi
emlékhely, az ún. „kurgán”.
A
traktorgyár környékén semmit sem találtunk egy otromba szobron kívül, mely
állítólag az elesett katonáknak állít emléket.
A
központi emlékhely Volgográd legmagasabb pontján áll. Itt zajlottak a legvéresebb
csaták, mert nyilván senki sem adta könnyen a magaslatot. A dombtetőn egy
hatalmas szobor áll, bár megmondom őszintén, az értelmére nem jöttem rá. Egy
hatalmas nőalak látható, amint karddal előre rohan, másik kezével pedig int:
utánam. (A dologban sztem ott a hiba, hogy nyugatról int kelet felé, mintha a
németeket hívná – csodálom, hogy ez senkinek sem tűnt fel…) Az ide vezető út
monumentális, egy hatalmas és fárasztó lépcsőzuhatagon kell felküzdenie magát
az embernek. Az ötlet kiváló, de a kivitelezés nekem egyáltalán nem tetszett.
(Láthatóan Szásának se, de ezt nem merte bevallani.) Egész egyszerűen nem szép
ami ott van. Nagy, sőt óriási, de nem szép. Véleményem szerint amennyit
belefeccoltak az építkezésbe, abból egy ugyanilyen, de sokkal szebb, és az
elesett katonáknak jobban emléket állító helyet lehetett volna kialakítani. Ott
van például a hatalmas medence a szobor előtt. Hogy minek? Van benne max. 25 cm
víz, meg éppen ezért alga. Ronda és céltalan. A szobor előtti teremben vagy
inkább csarnokban ég az őrláng, a falon az elesettek névsora. Nem volt könnyű
győzelem, tíz- talán százezer-szám állnak ott a nevek. Olyan magasan, hogy
szinte olvashatatlanok, a felső sor végképp. A fal elsőre szépnek tűnt, de
közelebb érve tipikusan giccses szocreál. Ami viszont tetszett: akárcsak a
moszkvai őrlángnál, itt is állt két katona, akik „őrizik a tüzet”, óránként
jött a váltás. Még mielőtt vki azt gondolná, vmi szovjet/orosz emlékmű-ellenesség
van bennem, megemlíteném, hogy a szép, valóban az elesettekről szóló emlékműveket
mindig is tiszteltem. Ilyen van több Voronyezsben is. Ezek is a szovjet kor
szülöttei, de valahogy sokkalta ízlésesebbek, mint ezek, melyek elvileg az emlékezést
szolgálnák, de nekem inkább tűntek a szocreál „művészet” öncélú magamutogatásának.
Szóval
itt voltunk a sztálingrádi csata egyik fontos helyén. Ahhoz képest, hogy
állítólag milyen fontos, egy rendes szabadtéri múzeum se volt mondjuk
tankokkal, ágyúkkal. (Nem lett volna időnk megnézni, de azért hiányoltam.) Egy
kisebb volt, de abban modernkori repülők voltak csak. Jellemzően mind szürke… Ilyen
város ez a Volgográd.
Viszont
ahová jöttünk, ott teljesen más hangulat volt jellemző. A temetőben
megkérdezett egyik idősebb nő azt javasolta, keressük fel a szovjet/orosz hadifoglyokkal
foglalkozó irodát. Mi nem orosz sírt kerestünk, de nem volt mit tenni. Az ott
dolgozó hölgy és egy fiatalabb srác nagyon kitett magáért, végtelenül készségesek
és segítőkészek voltak. Mivel nem tartozott a kutatási területükbe, így ők sem
tudtak sokkal többet, mint mi, de segítségükkel sikerült ezt-azt kideríteni. Kiderült,
amit kerestünk, az talán a város déli részén van. Megközelítése egyáltalán nem
egyszerű, mert már a városon kívül esik. Tényleg rendkívül segítőkészek voltak,
számos térképet kerestek és nyomtattak ki, hogy a taxisofőr (mással lehetetlen
lett volna oda eljutni) is tudja, hol is keresse a helyet. Megközelítése még így
is kérdéses volt, mert láthatóan út nem vezetett oda, viszont időnk már egyre kevesebb
volt a busz indulásáig.
Az
út a déli temetőbe egy órába telt, pedig a sofőr nyomta neki, ahogy csak tudta.
A távolság…
A
helyet szerencsére sikerült megtalálni, valóban a városon kívül esik, de
szerencsére autóval azért úgy-ahogy megközelíthető. Maga az emlékhely egy
dombon van.
A
sírokon név nem volt, emléktábla sem az elhunytak nevével. Az emlékhelyet
teljesen rendben tartották, szemétnek nyoma sem volt, és valaki még jóval
előttem (talán évekkel) művirágot helyezett a vázába.
Elhelyeztem
a városban vett virágot, ill. az otthonról hozott földet itt hintettem szét. Sajnos
koszorút nem tudtam venni. Úgy gondoltam, hogy a hosszú buszút miatt nem hozok,
mert majd Volgográdban veszek egyet, és azt helyezem el, viszont az első helyen
eltöltött idő, ill. a sok utazás miatt arra már nem maradt idő, hogy olyan
virágboltot keressünk, ahol koszorú is van.
Sok
időt így sem tölthettem el itt, mert indulni kellett vissza.
Azt
tehát nem mondhatom, hogy sikerrel jártam – már ha lehet egy ilyen történet
esetén egyáltalán sikerről beszélni.
Viszont
azt állíthatom: mindent megtettem, megtettünk, amit csak lehetett. Az ügy
mindazonáltal nincs lezárva…
Egy
fontos történelmi tanulsága van a volgográdi, de nyugodtan mondhatom, sztálingrádi
utazásnak: az oroszokkal HÁBORÚT SOHA!
Nincsenek megjegyzések:
Megjegyzés küldése