2013.01.01.
B.Ú.É.K.!!!
Mi
magyarok büszkék vagyunk arra, hogy jó a kajánk, és szeretjük a hasunkat. És
sztem nem vagyok egyedül vele, ha azt állítom, hisszük, hogy nálunk senki sem
csap nagyobb evést-ivást ünnepekkor. Hát ebben nagyot tévedünk. Mert amit az
oroszok Újév környékén csapnak, az egy magyarnak küzdelem a túlélésért! Nekem
legalábbis az volt – a vége-felé. (Abban igazunk van természetesen, hogy a
kajánk jó, és szeretünk is enni, ez tény – azonban MÉRTÉKKEL!!!) De inkább elmesélem
hogyan is történt:
Ez
előző bejegyzést (ami így igazából egyelőre piszkozat) nem tettem közzé, nem
éppen vidám dolgokról szól. Meg aztán még folyamatban van az ügy. Ez a kintlét
másik arca, de erről majd máskor. Tehát a buli. Szása már korábban említette,
hogy mivel Angliában lesz – polkorrektkedjünk már: Egybesült Silányság – ezért
ha van kedvem, töltsem a 2012/2013-as Szilvesztert a húgáéknál, megéri. Szóval
volt egy meghívásom oda. A Szilveszter egyébként egy érdekes jelenség erre.
Többektől hallottam már, hogy sokan otthon ülnek, mert nincs hova menniük. Ez
számomra csak azért furcsa, mert itt erős az emberek közti szociális (nem
cocialista!!!) háló, meg aztán tőlem is többen kérdezték, van-e kedvem velük
ünnepelni. És biztos nem a két szép kék szemem miatt. Szóval érdekes szituáció
ez. 31-én délelőtt keltem, kicsit gépeztem, dolgoztam, csörög a telefon, Galina
az. (Előtte megírtam neki, mi a tervem, mit főzök/sütök én.) Mondja: 2-ig van
piac, gyorsan fognom kellene egyet a 60Б, 60B, 76A, 68 jelű buszok közül és elmenni a piacig.
Őőő, tessék?! Tehát: gyorsan kikeresni mi is kell a recepthez – oroszul, táska
elő, mert rövidgatya kell, meg másik póló, mert Galina-éknál állítólag fűtenek,
mint a bolond. Pénz is kell. Meg ugye a kötelező: az útlevél. (Jó tanács
Oroszhonba utazóknak, az útlevél a minden; még a WC-re is – nem vicc!!! –
magaddalviszed, ha idegen helyen vagy – akár barátoknál is – ezzel alszol.
Mindig belső-zsebben tárolandó, jó messze minden egyéb értéktől. Az útlevél
már-már szent. Ha elveszted: véged. Illegális bevándorló lettél, nem hagyhatod
el az országot, de maradni sem maradhatsz. Ha nem magyaráz ki a nagykövetség,
irány a dutyi. És ez erre nem luxusszálloda*****, mint otthon. Az útlevél
elvesztése több, mint ciki.) De vissza a vidám témához: megvan minden,
váltóruha, pénz stb. Új taktikám, hogy kb. 15 Rubelnyi aprót a gatya zsebébe
teszek, mert így nem kell elővenni a pénztárcát. Senki nem akar kirabolni
(remélem), meg amúgy se lenne vele gazdag, csak min. 5 perces mutatvány
előhámozni magamból. Így meg csak lazán előveszek 11 Rubelt, és kényelmesen
helyet foglalok a buszon. A család nem volt otthon, mert moziba mentek, a
Hobbit-ot megnézni. Engem nem érdekelt, meg amúgy is spórolok. Egy premier most
sok. Olgának 31-én van a szülinapja; ezt Varjától tudtam meg előző nap. Kis
ajándékomat (egy Made in Hungary terítőt és egy zacskó szaloncukrot) a
karácsonyfa alá tettem. Utóbbi közös, bár tuti a lányok falják majd fel. :)
Kilépve a házból kellemes mínuszok, hideg van, tehát hűl(t) az idő. Ez jó!!!
Majd’ szétfagyott a kezem, de írtam egy SMS-t Olgának, boldog születésnapot
kívánva, és hogy hol keressék a meglepit, továbbá, hogy hazatérésem időpontja
bizonytalan. De ezt ő nyilván tudta; én ellenben ekkor még nem sejtettem
semmit… Busz persze nem jött, legalábbis nekem jó nem. Érdekes mérkőzés lesz,
gondoltam, mert láttam, a közepes buszok egyikével kell utazni a város túlsó
felére, ahol eddig nem jártam, a menetidőt nem ismerem, hangosbemondó ezen a
buszon meg nincs. Igaz szám van, kérdés, megértenek-e, megértem-e a választ.
Rutinosan pattantam fel a buszra, 11 Rubelt kiperkáltam a sofőrnek, és leültem
hátra. Közelemben egy idősebb férfi és egy idősebb nő ült. Ez jó, mert
általában ilyen korabeliektől szoktam kérdezni, a fiataloktól nem szívesen, ki
tudja, hogy reagálnak egy idegen kérdésére. (Inkább a „barnábbakkal” van tele a
tudatuk, de jobb az óvatosság.) Utazunk, utazunk, próbálom fejből beazonosítani
az utat, otthon ugyanis lóhalálában megnéztem a térképen, hol is megy a busz.
Érzésem szerint oké. És jól érzem, előttünk halad a 68-as. A sofőrök errefele
nem olyan szolidárisak egymással, mint otthon. Nem tolnak ki a másikkal, de nem
is csinálnak olyanokat, mint otthon, pölö amikor a főúton haladó megáll, hogy a
mellékútról ki tudjon hajtani a kolléga. Próbálom a megállók nevét leolvasni,
vagy legalább az utca nevét. Végre sikerül, 9 Janvarja. Ennek a végén van az
Obsezsityije, ott kell leszállnom. Már éppen azon voltam, hogy megkérdezem a
hátul ülők egyikét, melyik az Obsezsityije, amikor megpillantottam a megálló
nevét. No, leszállás villám-de-gyorsan! Hívom, hívnám Galját, vmit karattyol a
telefon oroszul, nem értem. Bízom benne, hogy nem most merült le a kártya… Újra
hívom, megint. Húha! Kezd melegem lenni. Éppen írom az SMS-t, amikor aztán hív.
A forgalom miatt alig értem, de a lényeg: maradjak ott, jön. Galja helyett
Denisz. Hegyomlásként közelít, nem magas, de tiszta izom. Kezembe is nyom
rögtön egy tele szatyrot. Kérdem, mi van meg, ti. nála a lista, a férfi vásárol
– most legalábbis. A szatyor annyira tele, érzem, szorítja a kezemen az ereket,
ennek eredményeképpen kezd állatira fázni a birkabőr-kesztyű ellenére. Ő meg
tréninggatyában kesztyű nélkül nyomja; én kérek elnézést… Beszélgetünk erről-arról,
autókról és egyéb férfi-témákról. Kérdezi, milyen orosz autók vannak nálunk.
Mondom neki, az utolsók a kockaladák. Újabb nincs. Aztán megerősítést nyert
amit olvastam korábban; az utcákat járva sok „ismerős” autót láttam, de nem
tudtam egyik márkához se kötni. Alakra nyugati volt. Aztán egyszer egy lámpánál
leolvastam: Volga. Google a barátom, kiderült: Volga Siber, ami nem más, mint
egy Chrysler Sebring, kissé más az eleje, a hátulja, és persze a futóműve is
ide lett hangolva. Elég nagy négyhengeresekkel adták, 2,4 literes a legnagyobb,
a legkisebb 2 literes. Elég jó az alapfelszereltsége, de hát Chrysler! :) Szóval Denisz is megerősítette,
a Volga Siber igazából egy helyi viszonyokhoz igazított Sebring. Csukát
keresünk egyébként, de nincs. Azért ezt nem hittem volna. Igazából egy dologra
tudok csak gondolni: ez itt annyira „prosztó” az ünnepekkor, és itt annyira
olcsó a lazac, hogy senki sem vesz ilyenkor mást. Csuka így nincs is. Kissé
elkeseredek, hogy lesz ebből kunkori-csuka?! Sehogy. Végigjárjuk a piacot.
Csuka azonban nincs. Nem hiszem el! Hazamegyünk, de pár dolog még hiányzik,
újból bolt. Csuka itt sincs. Ellenben veszünk jó pár üveg whisky-t, kólát, gyümölcslevet,
bort stb. Ezek tényleg nem viccelnek! Mivel vmi halat mégiscsak csinálnom
kellene, veszünk 1,497 Kg Gorbusa-lazacot is. Kettő van a csomagban, egy
nagyobb és egy kisebb. Lazac! No, most kiderül milyen is ez valójában. Orosz
lazac, idén novemberben fogták, 100-szor végigtanulmányoztam a címkét! És az
ára? Vicc! A majd’ 1,5 kiló 132 Rubel volt. Fogjuk rá: 1000 HuF. Otthon mennyi
is a novég lazac kilója a teszkóban? 3000? 4000? (És az tápos, túltenyésztett,
ez meg nem.) Alig vártam, hogy hazaérjünk, és végre végigtapogathassam életem
első Gorbusa-lazacát. (Furcsa perverzió, tudom, de egy halmániás, már csak
ilyen…) Galja és Szabina (az osztrák csaj a Stammtisch; német-klubból) már
várnak minket. Tényleg meleg van, ez öltözékükön is látszik, de ez persze nem
baj! :P Sőt!!! :D Szabina meglepően ügyesen mozog a konyhában, azért ezt egy
osztráktól nem vártam volna. Ilyen is van, no! Rétest, tyúkhús-levest
készít(ett), salátát csinál, mosogat, tisztára, mint egy orosz. Az ország
teszi? Ki tudja! Galja lavórt hoz, beleteszem a zacskó lazacot, persze előtte
fotó. Néznek rám hülyén, (zacskót fotózni?!) de hát, ha egyszer nálunk nem
őshonos a lazac! (Tudom, vannak bajok nálam is, de konstrukciós hiba.) Ej, de
lassan olvadnak a halacskák! Percenként ellenőrzöm, már csak azért is, mert
Talizmán, Galjáék kandúrja szimatot fogott, és most „véletlenül” mindig a fürdő
fele visz az útja. Ilyen macskát se láttam még. Hatalmas példány egy szabvány
macska bő másfélszerese, és még nagyobb lesz, ti még nincs egy éves. Ha jól
értettem szibériai macska. Hosszú, vastag szőre van. Végigtapogattam nagyon
izmos, erős testalkatú, a nyaka főleg. Szép állat. A tappancsai között is
vastag szőr van. Egyébként foltos. Sztem nem áll túl messze a vadmacskától, már
ami a küllemét illeti, mert különben szelíd, inkább visszahúzódó típus. És
kegyetlenül gyors. Akkorákat tud ütni a játékra a mancsaival, hogy az szinte
már fáj. Türelmes fajta, kivár, de ha elszánja magát, hatalmasakat tud ugrani,
és olyan gyorsan, hogy magam is meglepődtem. Én közben a recepthez valókat
készítettem volna elő, ha Szabina nem csinálta volna meg. Így teáztam. Ej, de
jó sorom van itt! :) Mivel a lazacok nem voltak megpikkelyezve, csak kibelezve,
ezért úgy döntöttem, megnyúzom őket. A kisebbikkel kezdtem. Szenvedés volt,
mert nem volt friss. A fagyasztott halat kiolvadás után elég nehéz nyúzni. A
nagyobbik kissé könnyebben adta magát. Közben, előtte, utána persze fotóztam. Besóztam,
borsoztam. (Egy tengeri halat soha ne cukrozz meg, hiába sósvízi! :D) Aztán
kaja, első felvonás. Az asztal megterítve, tele kajával. Saláták főleg, húsos,
halas, ilyen és olyan, de volt leves, rétes meg még rengeteg minden. Felsorolni
nem fogom, nem is tudnám. Mint ahogy végigenni sem lehetett. És ekkor még csak
6 óra volt… Elvittem nekik az Unicumot, azt ittunk hozzá, sztogramm volt az
adag – természetesen. Jah. Mindjárt könnyebben ment az orosz. Aztán kaja után
Denisz és a másik kandúr (ahogy Galina emlegeti őket) elterültek a TV előtt a
Csillagok háborúját nézték, Szabina rámolt, Galina mosogatott én meg küzdöttem
az életemért, annyira jóllaktam. Mert enni itt muszáj. Ha nem magadtól, hát
szinte tömnek. Ez egy ilyen ország. Próbáld meg ezt, kóstold meg azt, ezt én
csináltam: finom és már mozdulni sem bírok. Pedig várnak a lazacok! Várjanak!
PIHI! Kis idő múlva összeszedtem magam és sütésre előkészítettem őkelméket.
Kunkorítani nem kellett, mert szépen meghajlottak maguktól. A vége felé egyre
többen nyüzsögtek körülöttem, hogy mi lesz ez, hogy lesz ez, meg milyen jó az
illata, pedig még nem is tettem be a sütőbe. Mivel nem rég volt kaja, úgy döntöttünk,
este tesszük be. Bekészítettem a sütőbe, a szósznak valót meg a tűzhelyre.
Vendégek jöttek. Egy srác és a barátnője. Szása és … csodás névmemória… Szása
tipikus orosz: alacsonyabb, izmos, vigyorgó figura. Barátnője vékonyka kis
fekete csaj volt, olyan aranyos. Első teendője az volt, hogy a hozott dolgokból
ő is kaját készített, jórészt salátákat. Látszott rajta, nem most csinálja
először, de hát orosz nők… Galina kiutasított a konyhából, mondván kezdődik a
munka. Az ivászat tudniillik. Kb. 8 óra volt ekkor… Kezdtem bánni az Unicumot,
mert velük is innom kellett, és tudtam, jönnek még vendégek… …és hol van még
éjfél… Meg akkor már van itt martini és pezsgő is, előkerül a whisky, hát miért
is ne! (Nem vagyok whisky-s, ezt kihagytam, de ők pusztították derekasan.) Közben
Galina beront, betesz vmi dáj-dáj zenét, de a jobb fajtából. Ízlése azért van. Filmet
nézünk, de én nem sokáig, irány, begyújtani a kemencét! :D Jönnek az illatok
innen is, onnan is, egyre többen a konyhában. Kész minden, kb. 10 óra van,
megint kaja. Ezt nem hiszem el! (A kunkori-csuka, ami jelen esetben kunkorított
Gorbusa-lazac volt, jóra sikeredett, de sztem Csukával jobb, mert a csukának vadabb
íze van, a lazac túl „szelíd”. De hát arra írták a receptet, no!) Újabb
vendégek jönnek, egy fiatal házaspár: srác és a szőke barátnője – ez utóbbi
Galina „vonala”. A srác dettó, mint Szása. A csaj (Olga – itt a srác nevét
felejtettem el) szép teremtés, szó se neki. Persze kaját ők is hoztak. Meg nyilván
szeszt is. Pusztítjuk is rendesen. A kaja mellett, főleg savanyú káposztával
annyira nem árt meg, még tudom tartani a lépést az oroszokkal, bár érzem ők nem
Szása (mentorom) kaliberű egyének, nyerni fognak. (Term. nem is volt cél
„leinni őket”, egy oroszt meg se próbálnék…) Éjfél előtt aztán a csajok
elvonulnak szépítkezni, előkerült a pezsgő és lementünk a közeli térre, ahol
áll egy kisebb karácsonyfa. Meglepő, mert sehol senki – ekkor még. (Később
jöttek oda a népek rendesen, láttuk az ablakból.) Hogy csakazért is megmutassam
mennyire faszafiúk a magyarok, rövidgatyába mentem le – kabát/sapka stb. term.
volt. Az az igazság, nem fáztam, bár az nevet, aki a végén nevet, pár nap múlva
kiderül. Volt belső fűtés is, de annyira nem volt hideg. Koccintottunk, közös
fotó a fánál, csajoknak pózolós, de hát orosz nők… És ekkor olyan történt, ami
eléggé emlékezetes marad. Elsétál mellettünk egy nyugdíjas házaspár (igen, a
hangos, röhögő, mondhatni részeg fiatalok mellett), és jókedvűen, integetve
kiáltják: Sz novim godom! (B.Ú.É.K.!) Aztán a szemközti virágboltból is kijön
egy idősebb(nek látszó) nő, és ugyancsak vidáman kiáltja át az úton: Sz novim godom! Mi
persze vissza neki, nekik kórusban. Az autók, a taxik, dudálnak. Mindenki
BOLDOG ÚJ ÉVET KÍVÁN. Ez annyira természetes itt. Annyira tipikus, annyira
oroszos. Nincs az, mint otthon, hogy a fiatal fúj az idősre, az meg a fiatalra,
egy pillanatra sem tud senki együtt örülni a másikkal. Egy pillanatra sem
tudjuk félretenni az ellentéteket. Ennyire nehéz lenne? Kétlem. Vadak lettünk.
Elvadultunk. A másiktól, egymástól, magunktól. Nem te, nem a szomszéd, nem ő,
vagy én; mi vagyunk ilyenek, mi lettünk ilyenek. Pedig a magyar nem ilyen
fajta. Mert lám! Itt a jó példa. Így is lehet. (Csak így lehet?) Talán a nehéz
történelem, talán az élet küzdelmei edzették meg az oroszokat ennyire,
alakították ilyenre a személyiségüket. Nem tudom. De ez a két Sz novim godom!
olyan „apróság” volt, ami beleégett az agyamba. És igazából ettől lesz örökre
emlékezetes ez a Szilveszter. Mert tűzijáték otthon is van. Pezsgő is. Ez
ember, AZ EMBER hiányzik otthon (és nem a cinikus, kishitű, ostoba és
megvezethető konzumidióta, aki a gumicsontot bekapva, örömmel máris a másik
torkának esik, de önálló döntést nem tud és nem is mer hozni). Hiányzik, de
nagyon…
Éjfél
után újra kaja, aztán az asztalt elbontva indul a tánc! Meg persze a piálás.
Félreértés, ne essék, most is van kaja dögivel. Durva, mi mennyiségű szeszt
képesek az orosz nők magukba borítani minden káros hatás nélkül. Aztán előkerül
egy üveg vodka is, én barátkozom vele. A vége felé mondjuk már csak tényleg
barátság, érzem, itt és ennyi. Onnantól már csak gyümölcslé és kaja. Azért az
orosz vitézek is kidőlnek, szóval az első nap kiegyezünk egy döntetlenben. Közben
időről időre szünetel a „buli”, ugyanis Galina és Szabina különféle
feladványokat, játékokat találtak ki. Volt mindenféle, viccestől a komoly
gondolkodást igénylőn át a kreatívig. Jóval éjfél után Szabina felfedezi:
elkezdett esni a hó! Varázslatos! Kb. 6-ig tart a buli, utána viszont senki sem
megy haza. Mindenki Galina-éknál alszik. Van matrac, kanapé stb. A lányok
rutinosan ágyaznak itt is, ott is, öröm nézni! :) (Nem azt, hogy dolgoznak,
hanem hogy mennyire gyakorlottak.) A mezőny kb. 12 körül ébred, Galina mondjuk
3-4 fele érte el azt a fejlettségi szintet, hogy képes volt előmászni a másik
szobából. (Talány: pedig ebben a szobában feküd le…) Feltámadok én is, kissé
fáj a fejem, és persze a gyomrom is. Éppen ezért elég idióta fejet vághattam
arra a kérdésre: mit iszom. Tudniillik az oroszok ott folytatták, ahol az alvás
előtt abbahagyták. Érzem, tudom, vérciki nap lesz a mai, de nem lenne túl jó
ötlet annyi káros alkoholtól megszabadítani a világot, mint előtte nap. Ezek
meg csak isznak és esznek. Újabb kaják, én csak csipegetek és szigorúan tea,
bocsesz, én magyar vagyok! Kínálnak vodkával, no, még csak az kellene! Nem
adják fel, de én sem. Látom Szabinán, ő sem bírja; nem ide lettünk tervezve. Azért
az igazsághoz tartozik, hogy a vitézek lementek egyet levegőzni, igaz ezt
összekötötték a helyi söröző meglátogatásával… Mocskos módon bírják. Beszélgetünk,
TV-t nézünk, filmet nézünk, a lányok egymást váltják a konyhában, újabb kaja,
ezt nem hiszem el! Honnan??? Aztán jön egy új vendég. A nevét természetesen
elfelejtettem, foglalkozását tekintve geológus. Tipikus orosz arc. Talán a
legtipikusabb, amit eddig láttam, az az arc, amire azt mondjuk: „ilyen egy
orosz”. Láttam már ilyen arcokat. Kapásból beugrik több kép is: ilyen fiatal
srácok feküdtek holtan a csatamezőn azokon a képeken, amiket a németek
csináltak a Barbarossa megindulása után pár hónappal, a nagy katlancsaták
idején. Százával, ezrével küldték a dilettáns vezetők szerencsétleneket a
vágóhídra. Ugyan ilyen arcokat. Őrült, célnélküli háború volt ez, ebből is
látszik…
A
háború szerencsére messze már; és mi különben is ünnepelünk! Unicummal kezd, én
nem iszom vele. Viszont koccintani kell pezsgővel, ezt nem hagyhatom ki. Egy
életem, egy halálom, lássuk mit bír még a gyomrom! Bírja a kiképzést, igaz eszegettem
is mellé. Kezd ember-formám lenni, már ami az orcámat illeti. Ugyanakkor kezdem
kissé kellemetlenül érezni magam, mert ugye már több, mint 24 órája itt
vagyunk. Nem pofátlanság ez? Vagy ez itt, erre szokás? Az! Igen. Itt most
kezdődik az ünnep. Először csak nevettem rajta, mikor mondták, hogy az
oroszoknak 31-én kezdődik az ünnep, és 13-án ér véget. Persze, hát ki bírja
ezt?! Kérem szépen az oroszok! Ez tényleg nem mese, ez itt a valóság! Késő
estig filmezünk, beszélgetünk, eszünk-iszunk, majd Szásáék mennek. No, nem
haza, hanem másik vendégségbe. Kezdek fáradt lenni, mivel Olga és férje taxit
rendeltek, és útba esik, velük megyek. A taxi: Lada 110. (Reménykedtem, hogy
Volga lesz, de nem.:( ) Belül tiszta műanyag, zörög, de az ülés kényelmes és
hátul elektromos az ablakemelő! A vezető ülése sportülés, versenysport-ülés.
Elöl van öv, a sofőr be is kapcsolja, mihelyst nem látja be az utat (ott áll-e
rendőrünk avagy sem). Hátul is van, de nincs hova bekattintani. Először
röhögtem a sportülésen, de a sofőr értelmezésében a „vigyen, kérem haza”
egyenlő a Need for Speed nevű játékkal. Ha nem számoljuk a piros lámpán
átmenést (ezt itt senki sem reszkírozza meg, mert ha történetesen jön Iván a
KAMA3-zal…), szinte minden nálunk előforduló egzotikus közlekedési szabályt
megsértett. Telefonál, jobbról-balról, „leállósávon” (ez itt inkább parkolósáv)
előz stb. Az esetleges úthibák vagy inkább fekvőrendőrök emberünket hidegen
hagyták, ugyanolyan sebességgel (70+++) hajtott át rajtuk nem kímélve szegény
Lada-t, de minket sem. Néha azt hittem beleszállunk az előttünk lévőbe, olyan
későn kezdett fékezni, de uralta a technikát, rendre megálltunk a havas, latyakos,
csúszós úton. Vmit tudnak, az biztos. Minden lámpa egyben kihívás versenyre,
nincs piciegy-óvatoskettő-majdahárom, ehelyett van: túráztat-túráztat,
kupplungfel-rajt és ami a csövön kifér. De ezt erre mindenki így csinálja. Azon
gondolkoztam, hogy teljesen alkalmatlan lennék itt városban vezetni, hamar
összetörném a kocsit, mert ezt a fajta defenzív vezetést egész egyszerűen nem
szoktam, nem szokhattam meg. Olyan ez, mint egy bonyolult sakkjátszma, előre
3-4 lépéssel tudni kell kombinálni, ki mit léphet. Csak itt a sakkal
ellentétben nem mindig van újrakezdési lehetőség… Azért szerencsésen hazaértem,
de most, miután ezeket leírtam, sok alvás következik, mert nekem, magyarnak az
orosz ünnepeket bizony ki kell pihenni. Szép volt és nagyon jó.
С новым годом!
Nincsenek megjegyzések:
Megjegyzés küldése