2013.01.21.
Nos
eltelt egy hét. Sokminden történt, mondhatom: nagyon nehéz, fárasztó hét volt.
Hétfőn megügyeztem Szásával a pénz kivételét, nem volt egyszerű menet, de
megoldottuk. Elvittem az irodába, Milana nem örült neki, hogy Euróban volt és
nem Rubelben, de nem érdekel, így tiszta. Kezdenek vele innentől amit akarnak.
Igazából használhatatlan voltam aznapra, így hazamentem. Nemsoká Szása is
megjött, szusszant egyet és irány a konyha. Nagyon lassan haladtunk, mert az
ablak alatti rész „ette az anyagot”. Előre látszott, nem lesz elég. Másnap
munka újra, délelőtt a hivatalos, délután a konyha. Szása Galja-val jött, mert
kellett az autó, ugyanis Szása vett 4 zsák járólapragasztót és egy zsák
cementet. A felcipeléskor elég jól összekoszoltam a kabátom, tehát azt is ki
kellett mosni, másnapra Szása odaadta az övét. Nem túl vastag, de meglehetősen
meleg kabát, megnéztem magam a lift tükrében, egész oroszosan néztem ki benne.
Szerdán is kb. ez volt a forgatókönyv, de éreztem, és látszott Szásán is, hogy
kezdünk elfáradni a hajnali 1-2 de nemritkán 3-ig tartó járólapozásban. Az
otthoni konyhai munka előtt fodrászhoz mentünk. Szása fodrászához. 40 éves,
tipikus orosz nő, nagyon csinos, kinézete alapján max. 33-nak nézném. Nem volt
olcsó, de profi munkát végzett. Utána betértünk egy könyvesboltba. Ezt a hibát
Szása sztem nem fogja még egyszer elkövetni! :) Alig lehetett kirobbantani
onnan. Egy régen keresett könyvet vettem, ill. Szása, mert persze nem volt
nálam éppen annyi. Már mióta kerestem egy olyan könyvet, amiben az összes a
Japán Birodalom által, a II. VH-ban használt repülőgép benne volt. És ezt most
megtaláltam. Kb. 10.000 HuF-nak megfelelő összegért, de megérte. Oroszul van
persze, de ez egy gyűjtemény, ááá, már mióta kerestem egy ilyet! (Már csak a
Szovjetunió légiereje, a VVSZ van hátra, talán azt majd Amerikában?! :D) Csütörtökön
aztán kiderült, nemcsak a plusz anyag, a járólap sem lesz elég. Kicsit mérges
voltam, mert így nem tudtuk befejezni, a cél előtt meg gyűlölöm feladni. Nem
volt mit tenni sajnos. Haragudtam kissé Szására is, a fenéért nem tudta
kiszámolni előre. Ez már a fáradtság jele volt, napok óta 3-4 óra alvás azért
látszott. Közben az irodában Milana mindennel engem nyaggat; van egy új
projekt, a 16. sz. iskola tanulói közül mehetnek páran Németországba. Mivel
velük nem akarok kitolni, csinálom, ahogy tudom, de Milana értelmezésében a
munka elég káosz. Közben meg angol klub. A heti téma megint Magyarország volt,
de Zsenya azt az aprócska, de korántsem mellékes tényt elfelejtette közölni,
hogy Lukas is aznap „ad elő”. Szóval kerestem gyorsan kisfilmeket angolul
Magyarországról. Kerestem, de nem találtam. Aztán váratlan segítség érkezett,
egyik volt szaktársam ajánlott egy oldalt, ahol van jó pár ilyen. Hatalmas
segítség volt a legjobbkor. Szépen sorjában hallgatom őket (igazából ez kedden
történt, így a hallgatás kedd-szerda-csütörtök volt), és jegyzeteltem ki a
csoport számára a nehezen érthető kifejezéseket. Rá kellett jöjjek, ezek 90%-a
magyar helységnév. Az egyiknél elakadtam, egyszerűen nem értettem meg a sokadik
hallgatásra sem, „mire gondolt a költő”. A narrátor, egy kellemes hangú hölgy
ugyanis vmi igencsak érdekes nyelven beszélt, amerikai angol-szerű imitt-amott
magyar akcentussal fűszerezett nyelven. A jelenet kb. ez volt: Badacsony hegy;
kamera távolít. Ennyit értettem belőle: Badacsony, basalt. Éppen megjött Szása,
mondom neki, szükségem lenne némi segítségre, mert elakadtam. A tolmácsok
magabiztosságával huppant le mellém, hogy akkor hol is van. Még talán nevetett
is, hogy na, majd most megmutatja! (Sokszor nagyképűnek tűnik, ahogy
nyilatkozik az angoltudásáról, például mondta, nem megy angol klubba se, mert
ott ő már nem tud tanulni semmit, a csoport sokkal gyengébb nála – ez mondjuk
igaz. Perfektül beszél, amire méltán lehet büszke, de vhol el kell kezdeni.)
Szóval nagyon magabiztosan vágott bele, a könnyűnek vélt mondatba. Aztán az az
arc: elkomolyodott, és a fülhallgatóért ment. Ennek már fele sem tréfa.
Próbáltam segíteni neki, mert tuti nem tudta, hogy például az az izé, ami nem
túl angolosan hangzik a Badacsony, meg hogy a bazaltról híres. (Abban biztos
voltam, hogy a basalt-bazalt szót jól értettem, de megnéztem, se
síp/orgona/hegy se semmi nem stimmelt hozzá az elhangzottak alapján.) Szását
azonban elkapta a hév, nem kért segítséget, csak meghallgatta egyszer; kétszer;
háromszor; sokadszor, majd levette a fülest és káromkodott egy nagyot. Ekkor
végre elmondhattam, hogy kb. én mire gondolok. Újra meghallgattuk párszor, de
csak nem jöttünk rá, mi lehet. Igazából nem lett volna annyira lényeges, csak
hát a filmnézésnek pont az az egyik célja, hogy ha vki nem ért vmit, megkérdezi
és oltári ciki, ha nem tudok rá válaszolni. Meg aztán szakmai büszkeség,
gőgösség is, hogy „olyan nincs, hogy nem értem, nem tudom lefordítani”. Vhogy
ezt éreztem Szásán is, de látszott, neki sincs semmi ötlete, mi lehet az ott.
Arra viszont igen, ki fogja megmondani a tutit: van barátja Angliában, másnap
átküldte neki, péntekre ígért választ. (Pénteken este jött is a válasz, ami
ennyiből állt: ??? Szásával azért nagynehezen, kizárásos alapon kitaláltuk,
hogy a néni valószínűleg ezt akarta mondani: „The basalt mountains of Badacsony…”.
No, most ez kb. így hangzik a valóságban: „The basounts of Badacsony…”. Annyira
elharapja és egybemondja ezt a két szót, hogy csak a környezetből ill. a kép
alapján lehet megfejteni.) Délelőtt oroszóra helyett, vagy inkább úgy mondanám
rendkívüli oroszóra gyanánt egy kiállításra mentünk. Évi, Ola, Jelena Simon és
én. Simon megint megmutatta, milyen egy igazi „antifasiszta értelmiségi”:
sapkában, kabátban végignézte gyorsan a képeket, majd szétfolyt egy fotelban.
Ezt nevezem! Egy fiatal orosz srác festette a képeket, és bár a kiállítás
egyébként nem volt túl érdekes számomra, mert a modern festészetért nem vagyok
oda, inkább a klasszikus stílus tetszik, volt pár kép, ami igencsak
elgondolkodtató volt, azok mondjuk tetszettek. Ami viszont jobban megragadott:
a kiállítás maga. Eleve a hely sem volt semmi, elsőre egy kissé lepukkant
szocreál épületnek tűnt, ami talán árulkodó volt: két márványelefánt a
bejáratnál. Aztán bent minden felújítva, hatalmas kontraszt. Mintha nem
akarnák, hogy vki betérjen. (Célját tekintve irodaház volt, csak egy része
volta a kiállítás terme.) Évivel meg is tárgyaltuk, hogy ez annyira jellemző
itt: sokszor a nem olyan bizalomgerjesztő épület rejti a legnagyobb „kincset”,
máskor meg – mint az Interakcija iroda esetében – nagy csalódás, hogy a modern
irodaház egyik irodájában behúz az ablak alatt a cúg.) Szóval a kiállítás terme
vmi mesés volt. A berendezése, halk klasszikus zene szólt, miközben a kedves
látogató nézegeti a képeket. Ami azonban a csúcs volt: a bőrfotelek. És nem
Simon értelmezésében. Persze kényelmesek voltak, naná, hogy kipróbáltam. De a
kialakításuk, a stílusuk. Robusztus, igényes, precíz darabok. Szín alapján
kétféle volt. A gesztenyebarna két árnyalata és világosbarna/kérmszínű-gesztenyebarna.
Előbbi a kartámasz alatt, ill. a talapzatánál faragott és kétszínűre pácolt
diófa volt. Volt belőle egy és kétszemélyes darab is. Akárcsak a krémszínűből.
Ez fent fa helyett márványt kapott, tükörsimára csiszolva, talapzatánál
faragott diófával. Egyszerűen mesés volt rájuk nézni is. Az igényesség, a
precizitás és a célszerűség áradt belőlük. A bőr pedig… …vastag elnyűhetetlen.
Ezekről a fotelekről egy dolog ugrott be azonnal: amerikai álom. Nagy, nehéz,
ódon, tartós és minőségi. A garnitúrához persze kétféle márványból, közte
aranycsíkkal díszített asztal dukált, a sarokban és a bejáratnál pedig
hatalmas, és bizonyára rendkívül nehéz márványvázák, amforák és egyéb
dísztárgyak álltak. Vajon ezek feltűntek Simonnak? Vagy csak a szokott unott
arcával végigbámult a képek sorozatán, majd elvágódva a fotelben, ki a fejéből?
Csütörtökön még megvolt életem első lengyelórája is. Ola tartotta. Önkéntes ő
is, akárcsak mi. Tipikus lengyel, aranyos lány, láthatóan kedveli a magyarokat,
de ez kölcsönös! :) Szóval ő tartott lengyel órát. Nekem természetesen az ABC
volt az első. Mit, ne mondjak, nehéz. Nehezebb, mint az orosz. És amit nem
tudtam: ha ősi szláv nyelvet keresel, lengyelül tanulj, mert ez a nyelv
konzerválta jobban az ószláv nyelvet. Nem is gondoltam volna. Ola szerint jól
ment az olvasás, de azt azért hozzá kell tenni, a nehezebb hangok csak ezután
jönnek. Az orosszal való hasonlóság viszont egyértelmű, főleg írásban. Mekkora
mázlijuk van! Sokkal könnyebb megtanulni így más szláv nyelveket. Nagyon tetszik,
remélem alapszintre sikerül eljutni.
Mind
közül a péntek volt a leghosszabb és a legfárasztóbb is, de a legjobb. Reggel
már eleve fáradtan keltem, megint dugó, késtem az irodából. Bár ez utóbbi
aligha érdekel, más is késik, és ha ők megvárakoztathatnak, hát én is. Ez itt
egyébként normális és elfogadott. Hazaérve kajáltam vmit, ami maradt még a
hűtőben. Nemsokára Szása is megjött, nekiálltunk az utolsó előtti felvonásnak.
Nem az utolsónak, ez biztos, mert ugye kevés lett minden. Mint csütörtökön,
aznap is a csempevágással kezdtük. Ez a legrosszabb része az egésznek.
Veszélyes, poros, hangos, egyszóval undorító, de meg kell csinálni 10-ig, mert
utána már „nem illik”. Előtte pontosan odaméregetni, odapróbálgatni, melyik,
hová, beszámozni stb.. A vágás maga viszonylag gyorsan megy, de nagy porral és
zajjal jár, ezért pormaszk és füldugó kellett. Meg a sok járulékos dolog:
leszigetelni az ajtót stb.. A fáradtság már nagyon látszott rajtunk, mert egyet
sikerült vágás közben eltörni, naná, hogy a legmacerásabbat. Amíg tartott az
anyag, csináltuk, de legkésőbb 12-re be kellett fejeznünk. Szása ugyanis a hét
elején, vagy talán még múlt héten mondta, hogy az orosz vízkereszt január 19-én
van. És ez egy rituális fürdéssel jár együtt. Nekem csak egy aggályom volt. No,
nem a víz hidegsége, a fürdés maga. Én ugyanis nem ortodox vagyok. Szása
szerint ez nem kizáró tényező. Egyébként az (orosz) ortodox egyházban egyre
többször kellemesen csalódom. Ez talán azért is van, mert a „fejlett nyugaton”
semmit sem tudunk róla, róluk. Egyik nap vhogy előkerült a szó a vallásról, és
a papok nősüléséről. Szása azt tudta, hogy a katolikusoknál tilos, kérdezte, mi
a helyzet a reformátusoknál és lutheránusoknál. Elmondtam neki, hogy nálunk
lehet, és bevett szokás, de meséljen már ő is; lehet-e az ortodox papoknál.
Válasza meglepő volt: nem csak lehet, kötelesség is. Minél több gyerek, annál
jobb. Érthető, elismerendő. Szóval vízkereszt van. Régi és nagy álmom vált
valóra ezzel, ti, a rituális fürdéssel. Sok videót, képet néztem már róla, a
hangulata nagyon vonzott mindig is; hogy körbelengi egy rituális légkör,
ugyanakkor az ember saját magát győzi le, amikor télen, a jó meleg szobát
elhagyva kimegy a szabadba és megmártózik a jéghideg vízben. Ugyanakkor a
példamutatás jelképe is, mert a pópa „nem küldi, hanem vezeti” embereit a
vízbe, ugyanis a végén ő is megmártózik. A mi esetünkben sztem nem volt pópa,
annyira gyorsan történt minden, hogy nem tudtam minden részletre figyelni. Nem
is gyorsan, talán csak az adrenalin dolgozott, hogy
meg-kell-csinálnod-meg-kell-csinálnod-csakazértis! Szása jóbarátja és annak felesége
jöttek értünk 01:20-ra. Elvileg 01:00-ra volt megbeszélve, de jó is volt a
késés, mert le kellett zuhanyoznunk, meg enni is vmit. Elmentünk hát egy közeli
tóhoz. Nem tudom miért nem a Voronyezs-tározóhoz, de mindegy is. A rendezvényt az
MVD (belügyminisztérium) emberei vigyázták, volt természetesen mentő is, rögtön
a lék mellett és külön kocsi is minden esetre felkészülve. Az egészről
elmondható: nagyon jól megszervezett esemény. Ilyentől tehát nem kell tartani.
Már a megérkezés is jellemző volt: egy erősen havas lejtőn kellett lecsúszkálni
a kocsival, nehézséget a sok „már fürdött” egyén jelentette. Rengeteg ember
jött vagy éppen ment. Autóval, anélkül. Az azonban különösen megmaradt, hogy a
lejtőn – mintha nyár lenne – két srác papucsban baktat felfele, törölközővel a
nyakukon, láthatóan vizesen. Kint kb. -5 fok volt… Nyilván volt némi feltöltés
is, de hát akkor is! Mindenki igyekezett a kocsival a lehető legközelebb
parkolni a lékhez, így tettünk mi is. A tó közelét lezárták, oda csak
gyalogosan lehetett menni. Szása mesélt egy jópofa sztorit első
megmártózásáról; pár éve volt, kb. -25 fok és 20 percet állt sorba törölközővel
a nyakában, papucsban. Azt mondta, utána a víz olyan melegnek érződött, a
mentősök szedték ki majdnem, gondolván, azért nem jön ki, mert nem tud, nem
mert nem akar. A rutinosabbak fürdőköpenyben tervezték az ácsorgást. A
környezet: ez vmi mesés! Itt-ott tüzet raknak, saslik illata száll, amott egy
kozák csoport „gulyáságyún” főz vmit; a lék felé fából készült út vezet,
korláttal, a lékbe le lépcső, fogódzóval és ugyanez ki a partig. A parton a
hóra rengetek szalmát szórtak, az az illat!!! Hihetetlen hangulata van!
A
kocsinál átöltöztünk, mivel Szása barátjának felesége nem fürdött, ő
fényképezett, és az útlevél, pénztárca stb. is hozzá került megőrzésre. Gyorsan
levetkőztem, éreztem azt a kellemes hideget, már cidrizett is a hátam. A
fahídhoz érve, az MVD-s megállít mindenkit, egyszerre kb. 4-5 ember mehet a
lékhez. Várunk kb. 10 percet, mehetünk. Most már nincs visszaút. Elsőnek Szása
barátja, utána én, aztán Szása. A léknél keresztet vet, majd belemegy. Most én
jövök! Egy gyors miatyánk és hezitálás nélkül mászom bele a vízbe. Háromszor
megmártózom; kegyetlen hideg. A kimászásnál már ott a törölköző (amikor a
lékhez érünk, a személyzet átviszi a papucsot és a törülközőt a túloldalra).
Hirtelen nagyon meleg lesz, bár érzem, a papucs nem locsog, már kopog. Ez az!
Megcsináltam!!! Szása is jön, gyors fotó (utólag kiderült, rontott:( ), és
irány a kocsihoz átöltözni. Egyesek ezt megspórolják azzal, hogy a fahíd
„kijáratánál” barát/barátnő várja őket vodkával, aminek a fele hamarosan el is
tűnik. A kocsiban még mindig meleg, de feltekerve a fűtést, hajat lehet
szárítani. (Megnéztem, otthon a szobában, ha kinyitom az ablakot, 25-28 fok
van, a páratartalom mindig 20% alatti – veszettül fűtenek, itt ez a mániájuk.) Hazafele
igazoltat minket egy rendőr, semmi különös, csak vmiért az antenna nem tetszik
neki, de aztán utunkra enged. Hazaérve nagy evést-ivást csapunk Szásával, véget
ért egy nehéz hét, előkerül egy francia konyak is. Courvoisier. Szása szerint az
egyik legjobb és legdrágább fajta, nekem annyira nem ízlik. 4 óra mire ágyba
kerülök, tervezem, meddig alszom majd. Reflexből a telefonért nyúlok, látom Évi
írt. Holnap – azaz ma – elmennek a katonai temetőbe, megyek-e velük, ha igen,
09:10-kor náluk találkozunk. Az egész apropója az, hogy egy kis magyar csoport
jött. Radnóti Zsuzsa (Örkény István felesége), egy magyar srác a moszkvai
Magyar Intézetből, egy rendező (szintén magyar) és két orosz történész és egy
orosz nő, aki Örkény darabokat rendez. Pénteken volt egy előadásuk, de arra
persze nem tudtam elmenni hála az irodai munkának. És ha már itt voltak,
nyilván elmentek a magyar katonák temetőjébe is. Szomorú kötelesség ez. Nekik
is, nekem is. Erre nem mondhattam nemet, bár tudtam, nagyon fáradt leszek
másnap, mert kb. 07:30-kor kelnem kell. Az már csak a kisbuszban – amit
béreltek – jutott eszembe, hogy kellett volna venni egy koszurút, de ahhoz már
túl késő volt. Nagyon kellemetlenül éreztem magam, de a kisbusz közvetlenül
ment. Viszont tavasszal is el fogunk menni ide a Rudkinoi Magyar Katonai Temetőbe, ez biztos, és akkor nem felejtem
el, meg akkor nem másoktól függ a jövés-menés. Elfele a történészek érdekes
dolgokat meséltek a háborúról, a voronyezsi áttörésről. Kezdtem hirtelen nagyon
megutálni ezt a hetet, minden fáradtságával együtt. A sok munka, a kevés alvás,
az elfelejtett koszorú, alig értek vmit, pedig ha vmikor, most érdekes a téma. Küzdenem
kellett, hogy el ne aludjak, így aztán alig értettem vmit is az
elhangzottakból. Az emlékhelyhez vezető út elég kísérteties, olyan „mintha már
láttam volna” jelenetek mindenütt. Pedig lehetetlen, azóta sokat változott a
táj is, kivéve a Dont. Szelíden kanyarog, láthatóan nem fagyott be. Mondanám,
hogy a panoráma csodás, de nem az. Inkább kísérteties. Nagy hó, fúj a szél, és
lábunk alatt 70 éve vértől ázott minden, illetve nem is ázott, azonnal
megfagyott. Akkor ugyanis kegyetlen hideg volt. Több helyről hallottam már, így
minden bizonnyal van alapja, hogy olyan heves harcok helyszíne volt a
Don-kanyar, hogy a környező kisebb patakok vize napokig rózsaszínessé vált. Katonáink
harcoltak a lehetetlenségig, de a helyzetük katasztrofális volt. Minden
ellenünk dolgozott: az oroszok ereje, a tél, a románok árulása (mint mindig,
most is inkább átálltak, mintsem legalább megpróbálják a lehetetlent), az
olaszok mintaszerű, de embertelen visszazárása (ti. hogy elreteszeljék az orosz
támadást, azaz ne oldalról kapják, de ezzel mi kaptuk…) a németek káosza (nem
sokszor torkollott káoszba tevékenységük, de itt és akkor szervezettségnek
nyoma sem volt). A temető és emlékhely rendben van tartva, lakattal lezárva,
jöttünkre csapásokat tisztítottak ki, hogy ne kelljen a 20-30 cm-es hóban
gyalogolni. Én mégis a hófedte részeken sétáltam inkább. Megrendítő, megható
látni azt a sok márványtáblát megannyi névvel. Alattunk kanyarog a Don. Felette,
a dombon a kettőskereszt hirdeti, jelzi: őseink megpróbálták azt, ami
lehetetlen volt, és bár nem sikerült, nem sikerülhetett nekik, az utókor csak
fejet hajthat kitartásuk, bátorságuk előtt. DICSŐSÉG NEKTEK ELESETT KATONÁINK!
A
temető területén egy kicsi múzeum is van, berendezve a környéken talált harcok
maradványaiból. Nincs csoportosítva, hogy ez magyar, ez német, amaz meg orosz.
Kis tábla alatta oroszul, a magyar vonatkozásúak mellett egy aprócska zászló.
Gránátrepesz lyukasztotta német rohamsisak, kilőtt Mosin-Nagant töltényhüvelyek,
kilőtt, de fel nem robbant aknagránát, gázálarctáska, hivatalos német, és orosz
magánlevél, magyar kulacs. Tulajdonosuk már régen a föld alatt alussza örök
álmát.
Visszafele
megálltunk az orosz hősök emlékművűnél is, innen is rálátni a Donra. Ez csak
egy emlékhely, de rengeteg név van itt is.
A
kisbusz a városban tett ki minket, Évivel beszélgettünk, majd mentünk a
Petrovszkij Passzázsba, mert másodjára nem akartam lemaradni az Örkény-estről.
Persze nem maradhattam végig, mert miért is ne, az angol klub is korábban
kezdődött. Frankó. Tetejébe otthon hagytam az angol klubbra a papírokat és az
USB-kulcson a filmeket. Hívom Szását, majd megszakad, SMS jön, maradt 1,45
Rubel az egyenlegen. Pont most. Ez egy SMS-re elég. Írok Szásának, hozza be
nekem a cuccokat. Az Örkény est érdekes volt, tetszett (volna), főleg, ha nem kell
kb. 45 perccel előbb elmennem. Egy gondolata nagyon megmaradt a fejemben.
Köszöntőjében Radnóti Zsuzsa elmesélte, hogy felhívta egy ismerőse, mire ő
mondta neki, hogy csak gyorsan, mert külföldön, Voronyezsben van. Erre mély
csönd lett a válasz. Voronyezs. Ez a név nekünk, magyaroknak egyszerre
szívszorító és maradandó emlék is. Vmi megmagyarázhatatlan erő, misztikum lengi
körül. Ezt én a városban nem, de a Donhoz közeledve éreztem, de nem tudtam
ilyen szépen megfogalmazni, mint tette azt Örkény István felesége. Ez volt az a
„mintha láttam volna”, mintha a tudat alattiban lenne. Nem lehet ezt
megfogalmazni, azt az érzést. Egy amúgy szép hely így válik hátborzongatóvá.
Véráztatta földdé.
Szása
késett 6 percet, de ez a forgalmat ismerve egész jó részidő. Az angol klub
érdekesre sikeredett. Késtem kb. 5 percet; belépve látom, Lukas éppen szónokol.
Fején idióta baseball-sapka, stílusa nyegle. Kiosztmányán látszik, kb. 10
perces munka van benne, de ebben a nyomtatás ideje is benne foglaltatik. Egyre
inkább kezdem megutálni a németeket. Lassú folyamat ez a „túloldalról” de ez a
stílus, ez a gondolkodásmód egyszerűen irritál. És nem az a „zavar de nem
foglakozom vele”. De legalább nem szánalmasan semmi, mint Simon. (Évi mesélte,
hogy sokáig nem tudta merte(?) bekapcsolni a gáztűzhelyt, mert gyufával kellett
azt meggyújtani. Aztán hetek után a hős antifasiszta átment a túlpartra
(messzebb nem is mehetett volna) venni egy elektromos gázgyújtót, azóta tud
teát/kávét csinálni, mert persze főzni csak Éviék segédletével most tanulgat.)
Hatalmas kontraszt a teremben: a rendben „értelmes ember módjára” felöltözött
orosz lányok és fiúk és Lukas. Képzeljük el azt az amerikait, amire azt
mondjuk: bunkó jenki. No, ez Lukas. (Természetesen nem minden amerikai ilyen,
sőt, meggyőződésem, hogy különbek a németeknél.) Lukas nyegle stílusa mellett
tudatlan is, sőt ostoba. Nézzük a rövidfilmeket, mindegyik után megállítom a
videót, villany fel, kinek van kérdése. Jönnek is a kérdések szép számmal. Egy
lány megjegyezte, milyen régi épületek is megmaradtak. (Előtte videón a Kinizsi
várat látta.) Lukas erre felém fordulva megjegyezte, hogy valószínűleg azért,
mert Magyarországot a II. VH-ban nem bombázták, ugye? Hát barátom most nagyon
melléfogtál. Témában is, emberben is. Ezt válaszoltam neki: (Tessék figyelni a
sorrendre! :) ) „A németeken, amerikaiakon, angolokon és oroszokon kívül
igazából senki.” (A románokat kifelejtettem, bár nem hinném, hogy Lukas
hirtelen tudta volna kinek az oldalán álltak; bár az is igaz, ezt a románok
esetében kár is fejtegetni.) Erre csak annyit mondott, hogy pedig a
szövetségeseknek előírás volt megkímélni a műemlékeket, és erre mondott pár
gyenge példát. Kapásból rákérdeztem: ugye Monte Cassino-ra (azt hozzátettem,
hogy olasz, csak hogy be tudja tájolni), Drezdára, esetleg Hamburgra gondol-e. (De
rosszal kezdtél ki… :D) És mi is volt az az előírás pontosan? Zavaros válasz
jött motyogva. Ez a példa is mutatja, a németek agyát teljesen kimosták. Ha már
saját városaik tönkrebombázását is így kifordítva tanulják és hirdetik, akkor
itt már rég nagy baj van. (Ennek tükrében már érthető, hogy miért ment el
Angela „Sekundkleber” Merkel a győzelmi napi ünnepségekre Moszkvába. Saját
legyőzésüket megünnepelni?! Undorító és gyomorforgató. A hősök meggyalázása!) És
ezeket a baromságokat – mert ezek azok – el is hiszik; hisznek benne. Kicsivel
később egy videó volt a szüretről, egy lány kérdezte, mikor van. Mondtam neki,
erre Lukas pofátlanul közbevágva: náluk is akkor van az Oktoberfest, Európa
legnagyobb rendezvénye, inkább arra érdemes menni. Mielőtt válaszoltam volna, pár
lány megjegyezte, ők inkább Magyarországra jönnének. :) Szándékuk komoly volt,
mert a végén kérdezgettek is ezt-azt, próbáltam nekik korrekt tájékoztatást
nyújtani. Lukas persze idő közben lelépett, jó hangosan, jó kulturáltan, rohangálva
a többiek és a film előtt, ahogy illik. Meg persze közben nyomogatva a
telefont, mert egy fontos ember mindig azt csinálja. Nem? Ostoba fasz. Láttam
egy bulifotón Andy-val (ő vagy inkább ez az az angol önkéntes, aki nem
feltételezte, hogy Oroszhonban van Baileys). Nagyszerűen mutattak, mondhatom. A
fejlett nyugat értelmisége. Sic transit gloria mundi…
Mivel
Szása időközben feltöltötte a kártyám, angol után, bármennyire fáradt voltam,
felhívtam, hogy akkor mikor találkozunk megvenni a karácsonyi díszeket. Talán
egy hete láttam, hogy vki megosztott fészbúkon egy olyan díszt, ami
matrjoskához hasonlít. Annyira megtetszett, hogy elhatároztam: ilyen kell. Sajnos
az az érzésem, túl késő, előbb kellett volna, de hátha.
Hosszas
és bonyodalmas keresgélés után találkoztam Szásával. Azonnal be is vetettük
magunkat, díszt persze nem találtunk. Szása ötletére betértünk a világ egyik
legjobb helyére, a Balagan citybe. Finom narancs-mandarin tea és meggyes rétes
mellett a sarki asztalnál beszélgettünk egy kicsit, és nézegettük az alattunk
zajló esti Voronyezst, a kocsisort, az embereket. Nagyon szép. Elméláztunk egy
ideig. Ideje volt indulni. No, nem haza, bevásárolni; üres a hűtő! Szása a
boltban egy gyengébb gyomorgörcsöt kapott. Sajnos mostanában ez előfordul, a
héten is mentőt kellett hozzá hívni az irodában. Elmesélte, a ’90-es évek
gazdasági, politikai, erkölcsi, morális pangása miatt van. Akkora szegénység
volt, hogy alig jutott ennivalóra, pedig apja katona volt, anyja meg tanítónő.
Azt a keveset pedig Galja kapta, mert ő akkor volt kicsi. Fürdeni is kétszer
egy héten, barátoknál. Rosszabb, mint a Szovjetunió alatt. Széteső rendszer
szélén tántorogtak. És akkor, mint csoda jött Putyin. Kérdésemre, mit gondol
róla, csak ennyit mondott: nézz körül; ezt mind neki köszönhetjük. És igaza
van. Mert sok mindent lehet Putyinra mondani, de hogy sikertelen, azt nem. Erős
kézzel ragadta ki a sárból ezt az országot és állította emelkedő pályára. Hogy
milyen módszerrel? Sikeressel! Ennek tükrében érthető pár momentum is. Talán
tegnap történt, hogy az éppen elfogyott kockacukros doboz alján maradt még egy
kevés, gondoltam pont elég, beleöntöm hát a teába. Szása megjegyezte, vége az
éhező éveknek, miért nem dobom ki. Először azt gondoltam: pazarlás, hogy
gondolhat ilyet?! Aztán rájöttem: annyira elegük van már az éhezésből, hogy így
reagálnak, így viselkednek. Bizonyára évek múltán beáll ez egy egészséges
szintre. Helyeselni nem tudom ezt a magatartást, de meg tudom érteni a
legmesszemenőbbekig. Ami itt lehetet, azt még az oly’ híres orosz
találékonysággal sem lehetett ellensúlyozni. Ebből pedig van most is bőven.
Egyik nap láttam: Lada hátulján a hátsó ablaktörlőre egy seprűt erősített a
tulaj, hogy a hátsó széléről a havat is lesöpörje. A másik: busz egyszer csak
megáll, a sofőr havat dobál a szélvédőre, majd letörli az ablaktörlővel – gondolom
elfogyott a szélvédőmosó (vagy talán nem is volt). Szása is tud produkálni:
bemutatta az oroszos mosogatást: edények halmaza a kádban, nekiengedi a
forróvizet a csapból, fentről a mosogatószert, csap elzár, majd tusolóval
levereti az edényeket. Meglepően hatékony. :) Egyébként pont ma tűnt fel, hogy
az ideiglenes konyha ablakából rálátni a környező épülő lakóparkra. Számos ház
már áll, laknak is benne, de ami megdöbbentő, csak a környéken 11-nél is több
toronydaru áll. Távolabb még kb. ennyi. Új házak épülnek, tömegével.
Vasárnapra
nem terveztünk semmit, csak alvást pihenést. Persze másképp alakult. Kettő
körül keltünk, délután négykor egy jó kis „reggeli”, majd megnéztünk egy
filmet. Mire véget ért, Szását hívták, hogy megjön hamarosan a rendelt cement
és járólap, le lehet érte fáradni. Felcipeltük, Szása kérdezi: nekiálljunk-e
levágni a maradék hármat. (Kettőre nem jutott járólap, egyet meg ugye
eltörtünk.) Naná! Pormaszk, füldugó, méricskélés (az eltörtből
biztos-ami-biztos hármat is rajzoltunk, hátha megint törik). Az új járólap
viszont más anyagból volt, a vágás során nem szikrázott, inkább olvadt. Állati
keményre edzették, még jó, hogy csak hármat kellett vágni; mondanom se kell,
most nem törtünk el egyet sem. És ha már porosak voltunk, kevertünk hát
anyagot, és le is tettük őket. Ennyit a „nem dolgozunk ma” jelszóról… :D. Viszont
végre befejeztük, előkerült megint a francia konyak. Fürdés, vacsora, francia
konyak, és alvás. Egy nehéz héten voltunk túl.
Ma,
azaz hétfőn oroszra mentem, de szinte mindent otthonhagytam, így nem sok értelme lett volna bemenni az irodába, mondtam, ha kellek, emilben elérnek. Hazaérve
bekapcsoltam Victort, mert a napokban láttam egy furcsa Chevrolet-et, olyan
volt, mint egy nagy Chrysler PT Cruiser, de nem SSR volt. Kiderült, egy
Chevrolet HHR-rel hozott össze a szerencse. Ilyen autót se láttam még eddig; a
PT Cruiser-rel való hasonlóság meg nem a véletlen műve, ugyanis ugyanaz a Bryan Nesbitt tervezte, mint a HHR-t. Neki a
retro stílus volt az erőssége, nekem mindegyik „műve” tetszik. Nemsokára
Szása is hazaért, nekiálltunk a járólap tisztításának. A cementes rész nehéz
volt, de a többit a magyar találékonyság megoldotta; minek hajolgatni, ha söprű
is van! :D Miután végeztünk vele, Szása a falat, én meg az ajtót tisztítottam.
Aztán vacsora, alvás. A héten nem lesz hajnalig tartó munka!
Nincsenek megjegyzések:
Megjegyzés küldése