2013. január 22., kedd

Egy nehéz hét margójára: egy álom beteljesülése és a szomorú kötelesség



2013.01.21.
Nos eltelt egy hét. Sokminden történt, mondhatom: nagyon nehéz, fárasztó hét volt. Hétfőn megügyeztem Szásával a pénz kivételét, nem volt egyszerű menet, de megoldottuk. Elvittem az irodába, Milana nem örült neki, hogy Euróban volt és nem Rubelben, de nem érdekel, így tiszta. Kezdenek vele innentől amit akarnak. Igazából használhatatlan voltam aznapra, így hazamentem. Nemsoká Szása is megjött, szusszant egyet és irány a konyha. Nagyon lassan haladtunk, mert az ablak alatti rész „ette az anyagot”. Előre látszott, nem lesz elég. Másnap munka újra, délelőtt a hivatalos, délután a konyha. Szása Galja-val jött, mert kellett az autó, ugyanis Szása vett 4 zsák járólapragasztót és egy zsák cementet. A felcipeléskor elég jól összekoszoltam a kabátom, tehát azt is ki kellett mosni, másnapra Szása odaadta az övét. Nem túl vastag, de meglehetősen meleg kabát, megnéztem magam a lift tükrében, egész oroszosan néztem ki benne. Szerdán is kb. ez volt a forgatókönyv, de éreztem, és látszott Szásán is, hogy kezdünk elfáradni a hajnali 1-2 de nemritkán 3-ig tartó járólapozásban. Az otthoni konyhai munka előtt fodrászhoz mentünk. Szása fodrászához. 40 éves, tipikus orosz nő, nagyon csinos, kinézete alapján max. 33-nak nézném. Nem volt olcsó, de profi munkát végzett. Utána betértünk egy könyvesboltba. Ezt a hibát Szása sztem nem fogja még egyszer elkövetni! :) Alig lehetett kirobbantani onnan. Egy régen keresett könyvet vettem, ill. Szása, mert persze nem volt nálam éppen annyi. Már mióta kerestem egy olyan könyvet, amiben az összes a Japán Birodalom által, a II. VH-ban használt repülőgép benne volt. És ezt most megtaláltam. Kb. 10.000 HuF-nak megfelelő összegért, de megérte. Oroszul van persze, de ez egy gyűjtemény, ááá, már mióta kerestem egy ilyet! (Már csak a Szovjetunió légiereje, a VVSZ van hátra, talán azt majd Amerikában?! :D) Csütörtökön aztán kiderült, nemcsak a plusz anyag, a járólap sem lesz elég. Kicsit mérges voltam, mert így nem tudtuk befejezni, a cél előtt meg gyűlölöm feladni. Nem volt mit tenni sajnos. Haragudtam kissé Szására is, a fenéért nem tudta kiszámolni előre. Ez már a fáradtság jele volt, napok óta 3-4 óra alvás azért látszott. Közben az irodában Milana mindennel engem nyaggat; van egy új projekt, a 16. sz. iskola tanulói közül mehetnek páran Németországba. Mivel velük nem akarok kitolni, csinálom, ahogy tudom, de Milana értelmezésében a munka elég káosz. Közben meg angol klub. A heti téma megint Magyarország volt, de Zsenya azt az aprócska, de korántsem mellékes tényt elfelejtette közölni, hogy Lukas is aznap „ad elő”. Szóval kerestem gyorsan kisfilmeket angolul Magyarországról. Kerestem, de nem találtam. Aztán váratlan segítség érkezett, egyik volt szaktársam ajánlott egy oldalt, ahol van jó pár ilyen. Hatalmas segítség volt a legjobbkor. Szépen sorjában hallgatom őket (igazából ez kedden történt, így a hallgatás kedd-szerda-csütörtök volt), és jegyzeteltem ki a csoport számára a nehezen érthető kifejezéseket. Rá kellett jöjjek, ezek 90%-a magyar helységnév. Az egyiknél elakadtam, egyszerűen nem értettem meg a sokadik hallgatásra sem, „mire gondolt a költő”. A narrátor, egy kellemes hangú hölgy ugyanis vmi igencsak érdekes nyelven beszélt, amerikai angol-szerű imitt-amott magyar akcentussal fűszerezett nyelven. A jelenet kb. ez volt: Badacsony hegy; kamera távolít. Ennyit értettem belőle: Badacsony, basalt. Éppen megjött Szása, mondom neki, szükségem lenne némi segítségre, mert elakadtam. A tolmácsok magabiztosságával huppant le mellém, hogy akkor hol is van. Még talán nevetett is, hogy na, majd most megmutatja! (Sokszor nagyképűnek tűnik, ahogy nyilatkozik az angoltudásáról, például mondta, nem megy angol klubba se, mert ott ő már nem tud tanulni semmit, a csoport sokkal gyengébb nála – ez mondjuk igaz. Perfektül beszél, amire méltán lehet büszke, de vhol el kell kezdeni.) Szóval nagyon magabiztosan vágott bele, a könnyűnek vélt mondatba. Aztán az az arc: elkomolyodott, és a fülhallgatóért ment. Ennek már fele sem tréfa. Próbáltam segíteni neki, mert tuti nem tudta, hogy például az az izé, ami nem túl angolosan hangzik a Badacsony, meg hogy a bazaltról híres. (Abban biztos voltam, hogy a basalt-bazalt szót jól értettem, de megnéztem, se síp/orgona/hegy se semmi nem stimmelt hozzá az elhangzottak alapján.) Szását azonban elkapta a hév, nem kért segítséget, csak meghallgatta egyszer; kétszer; háromszor; sokadszor, majd levette a fülest és káromkodott egy nagyot. Ekkor végre elmondhattam, hogy kb. én mire gondolok. Újra meghallgattuk párszor, de csak nem jöttünk rá, mi lehet. Igazából nem lett volna annyira lényeges, csak hát a filmnézésnek pont az az egyik célja, hogy ha vki nem ért vmit, megkérdezi és oltári ciki, ha nem tudok rá válaszolni. Meg aztán szakmai büszkeség, gőgösség is, hogy „olyan nincs, hogy nem értem, nem tudom lefordítani”. Vhogy ezt éreztem Szásán is, de látszott, neki sincs semmi ötlete, mi lehet az ott. Arra viszont igen, ki fogja megmondani a tutit: van barátja Angliában, másnap átküldte neki, péntekre ígért választ. (Pénteken este jött is a válasz, ami ennyiből állt: ??? Szásával azért nagynehezen, kizárásos alapon kitaláltuk, hogy a néni valószínűleg ezt akarta mondani: „The basalt mountains of Badacsony…”. No, most ez kb. így hangzik a valóságban: „The basounts of Badacsony…”. Annyira elharapja és egybemondja ezt a két szót, hogy csak a környezetből ill. a kép alapján lehet megfejteni.) Délelőtt oroszóra helyett, vagy inkább úgy mondanám rendkívüli oroszóra gyanánt egy kiállításra mentünk. Évi, Ola, Jelena Simon és én. Simon megint megmutatta, milyen egy igazi „antifasiszta értelmiségi”: sapkában, kabátban végignézte gyorsan a képeket, majd szétfolyt egy fotelban. Ezt nevezem! Egy fiatal orosz srác festette a képeket, és bár a kiállítás egyébként nem volt túl érdekes számomra, mert a modern festészetért nem vagyok oda, inkább a klasszikus stílus tetszik, volt pár kép, ami igencsak elgondolkodtató volt, azok mondjuk tetszettek. Ami viszont jobban megragadott: a kiállítás maga. Eleve a hely sem volt semmi, elsőre egy kissé lepukkant szocreál épületnek tűnt, ami talán árulkodó volt: két márványelefánt a bejáratnál. Aztán bent minden felújítva, hatalmas kontraszt. Mintha nem akarnák, hogy vki betérjen. (Célját tekintve irodaház volt, csak egy része volta a kiállítás terme.) Évivel meg is tárgyaltuk, hogy ez annyira jellemző itt: sokszor a nem olyan bizalomgerjesztő épület rejti a legnagyobb „kincset”, máskor meg – mint az Interakcija iroda esetében – nagy csalódás, hogy a modern irodaház egyik irodájában behúz az ablak alatt a cúg.) Szóval a kiállítás terme vmi mesés volt. A berendezése, halk klasszikus zene szólt, miközben a kedves látogató nézegeti a képeket. Ami azonban a csúcs volt: a bőrfotelek. És nem Simon értelmezésében. Persze kényelmesek voltak, naná, hogy kipróbáltam. De a kialakításuk, a stílusuk. Robusztus, igényes, precíz darabok. Szín alapján kétféle volt. A gesztenyebarna két árnyalata és világosbarna/kérmszínű-gesztenyebarna. Előbbi a kartámasz alatt, ill. a talapzatánál faragott és kétszínűre pácolt diófa volt. Volt belőle egy és kétszemélyes darab is. Akárcsak a krémszínűből. Ez fent fa helyett márványt kapott, tükörsimára csiszolva, talapzatánál faragott diófával. Egyszerűen mesés volt rájuk nézni is. Az igényesség, a precizitás és a célszerűség áradt belőlük. A bőr pedig… …vastag elnyűhetetlen. Ezekről a fotelekről egy dolog ugrott be azonnal: amerikai álom. Nagy, nehéz, ódon, tartós és minőségi. A garnitúrához persze kétféle márványból, közte aranycsíkkal díszített asztal dukált, a sarokban és a bejáratnál pedig hatalmas, és bizonyára rendkívül nehéz márványvázák, amforák és egyéb dísztárgyak álltak. Vajon ezek feltűntek Simonnak? Vagy csak a szokott unott arcával végigbámult a képek sorozatán, majd elvágódva a fotelben, ki a fejéből? Csütörtökön még megvolt életem első lengyelórája is. Ola tartotta. Önkéntes ő is, akárcsak mi. Tipikus lengyel, aranyos lány, láthatóan kedveli a magyarokat, de ez kölcsönös! :) Szóval ő tartott lengyel órát. Nekem természetesen az ABC volt az első. Mit, ne mondjak, nehéz. Nehezebb, mint az orosz. És amit nem tudtam: ha ősi szláv nyelvet keresel, lengyelül tanulj, mert ez a nyelv konzerválta jobban az ószláv nyelvet. Nem is gondoltam volna. Ola szerint jól ment az olvasás, de azt azért hozzá kell tenni, a nehezebb hangok csak ezután jönnek. Az orosszal való hasonlóság viszont egyértelmű, főleg írásban. Mekkora mázlijuk van! Sokkal könnyebb megtanulni így más szláv nyelveket. Nagyon tetszik, remélem alapszintre sikerül eljutni.
Mind közül a péntek volt a leghosszabb és a legfárasztóbb is, de a legjobb. Reggel már eleve fáradtan keltem, megint dugó, késtem az irodából. Bár ez utóbbi aligha érdekel, más is késik, és ha ők megvárakoztathatnak, hát én is. Ez itt egyébként normális és elfogadott. Hazaérve kajáltam vmit, ami maradt még a hűtőben. Nemsokára Szása is megjött, nekiálltunk az utolsó előtti felvonásnak. Nem az utolsónak, ez biztos, mert ugye kevés lett minden. Mint csütörtökön, aznap is a csempevágással kezdtük. Ez a legrosszabb része az egésznek. Veszélyes, poros, hangos, egyszóval undorító, de meg kell csinálni 10-ig, mert utána már „nem illik”. Előtte pontosan odaméregetni, odapróbálgatni, melyik, hová, beszámozni stb.. A vágás maga viszonylag gyorsan megy, de nagy porral és zajjal jár, ezért pormaszk és füldugó kellett. Meg a sok járulékos dolog: leszigetelni az ajtót stb.. A fáradtság már nagyon látszott rajtunk, mert egyet sikerült vágás közben eltörni, naná, hogy a legmacerásabbat. Amíg tartott az anyag, csináltuk, de legkésőbb 12-re be kellett fejeznünk. Szása ugyanis a hét elején, vagy talán még múlt héten mondta, hogy az orosz vízkereszt január 19-én van. És ez egy rituális fürdéssel jár együtt. Nekem csak egy aggályom volt. No, nem a víz hidegsége, a fürdés maga. Én ugyanis nem ortodox vagyok. Szása szerint ez nem kizáró tényező. Egyébként az (orosz) ortodox egyházban egyre többször kellemesen csalódom. Ez talán azért is van, mert a „fejlett nyugaton” semmit sem tudunk róla, róluk. Egyik nap vhogy előkerült a szó a vallásról, és a papok nősüléséről. Szása azt tudta, hogy a katolikusoknál tilos, kérdezte, mi a helyzet a reformátusoknál és lutheránusoknál. Elmondtam neki, hogy nálunk lehet, és bevett szokás, de meséljen már ő is; lehet-e az ortodox papoknál. Válasza meglepő volt: nem csak lehet, kötelesség is. Minél több gyerek, annál jobb. Érthető, elismerendő. Szóval vízkereszt van. Régi és nagy álmom vált valóra ezzel, ti, a rituális fürdéssel. Sok videót, képet néztem már róla, a hangulata nagyon vonzott mindig is; hogy körbelengi egy rituális légkör, ugyanakkor az ember saját magát győzi le, amikor télen, a jó meleg szobát elhagyva kimegy a szabadba és megmártózik a jéghideg vízben. Ugyanakkor a példamutatás jelképe is, mert a pópa „nem küldi, hanem vezeti” embereit a vízbe, ugyanis a végén ő is megmártózik. A mi esetünkben sztem nem volt pópa, annyira gyorsan történt minden, hogy nem tudtam minden részletre figyelni. Nem is gyorsan, talán csak az adrenalin dolgozott, hogy meg-kell-csinálnod-meg-kell-csinálnod-csakazértis! Szása jóbarátja és annak felesége jöttek értünk 01:20-ra. Elvileg 01:00-ra volt megbeszélve, de jó is volt a késés, mert le kellett zuhanyoznunk, meg enni is vmit. Elmentünk hát egy közeli tóhoz. Nem tudom miért nem a Voronyezs-tározóhoz, de mindegy is. A rendezvényt az MVD (belügyminisztérium) emberei vigyázták, volt természetesen mentő is, rögtön a lék mellett és külön kocsi is minden esetre felkészülve. Az egészről elmondható: nagyon jól megszervezett esemény. Ilyentől tehát nem kell tartani. Már a megérkezés is jellemző volt: egy erősen havas lejtőn kellett lecsúszkálni a kocsival, nehézséget a sok „már fürdött” egyén jelentette. Rengeteg ember jött vagy éppen ment. Autóval, anélkül. Az azonban különösen megmaradt, hogy a lejtőn – mintha nyár lenne – két srác papucsban baktat felfele, törölközővel a nyakukon, láthatóan vizesen. Kint kb. -5 fok volt… Nyilván volt némi feltöltés is, de hát akkor is! Mindenki igyekezett a kocsival a lehető legközelebb parkolni a lékhez, így tettünk mi is. A tó közelét lezárták, oda csak gyalogosan lehetett menni. Szása mesélt egy jópofa sztorit első megmártózásáról; pár éve volt, kb. -25 fok és 20 percet állt sorba törölközővel a nyakában, papucsban. Azt mondta, utána a víz olyan melegnek érződött, a mentősök szedték ki majdnem, gondolván, azért nem jön ki, mert nem tud, nem mert nem akar. A rutinosabbak fürdőköpenyben tervezték az ácsorgást. A környezet: ez vmi mesés! Itt-ott tüzet raknak, saslik illata száll, amott egy kozák csoport „gulyáságyún” főz vmit; a lék felé fából készült út vezet, korláttal, a lékbe le lépcső, fogódzóval és ugyanez ki a partig. A parton a hóra rengetek szalmát szórtak, az az illat!!! Hihetetlen hangulata van!
A kocsinál átöltöztünk, mivel Szása barátjának felesége nem fürdött, ő fényképezett, és az útlevél, pénztárca stb. is hozzá került megőrzésre. Gyorsan levetkőztem, éreztem azt a kellemes hideget, már cidrizett is a hátam. A fahídhoz érve, az MVD-s megállít mindenkit, egyszerre kb. 4-5 ember mehet a lékhez. Várunk kb. 10 percet, mehetünk. Most már nincs visszaút. Elsőnek Szása barátja, utána én, aztán Szása. A léknél keresztet vet, majd belemegy. Most én jövök! Egy gyors miatyánk és hezitálás nélkül mászom bele a vízbe. Háromszor megmártózom; kegyetlen hideg. A kimászásnál már ott a törölköző (amikor a lékhez érünk, a személyzet átviszi a papucsot és a törülközőt a túloldalra). Hirtelen nagyon meleg lesz, bár érzem, a papucs nem locsog, már kopog. Ez az! Megcsináltam!!! Szása is jön, gyors fotó (utólag kiderült, rontott:( ), és irány a kocsihoz átöltözni. Egyesek ezt megspórolják azzal, hogy a fahíd „kijáratánál” barát/barátnő várja őket vodkával, aminek a fele hamarosan el is tűnik. A kocsiban még mindig meleg, de feltekerve a fűtést, hajat lehet szárítani. (Megnéztem, otthon a szobában, ha kinyitom az ablakot, 25-28 fok van, a páratartalom mindig 20% alatti – veszettül fűtenek, itt ez a mániájuk.) Hazafele igazoltat minket egy rendőr, semmi különös, csak vmiért az antenna nem tetszik neki, de aztán utunkra enged. Hazaérve nagy evést-ivást csapunk Szásával, véget ért egy nehéz hét, előkerül egy francia konyak is. Courvoisier. Szása szerint az egyik legjobb és legdrágább fajta, nekem annyira nem ízlik. 4 óra mire ágyba kerülök, tervezem, meddig alszom majd. Reflexből a telefonért nyúlok, látom Évi írt. Holnap – azaz ma – elmennek a katonai temetőbe, megyek-e velük, ha igen, 09:10-kor náluk találkozunk. Az egész apropója az, hogy egy kis magyar csoport jött. Radnóti Zsuzsa (Örkény István felesége), egy magyar srác a moszkvai Magyar Intézetből, egy rendező (szintén magyar) és két orosz történész és egy orosz nő, aki Örkény darabokat rendez. Pénteken volt egy előadásuk, de arra persze nem tudtam elmenni hála az irodai munkának. És ha már itt voltak, nyilván elmentek a magyar katonák temetőjébe is. Szomorú kötelesség ez. Nekik is, nekem is. Erre nem mondhattam nemet, bár tudtam, nagyon fáradt leszek másnap, mert kb. 07:30-kor kelnem kell. Az már csak a kisbuszban – amit béreltek – jutott eszembe, hogy kellett volna venni egy koszurút, de ahhoz már túl késő volt. Nagyon kellemetlenül éreztem magam, de a kisbusz közvetlenül ment. Viszont tavasszal is el fogunk menni ide a Rudkinoi Magyar Katonai Temetőbe, ez biztos, és akkor nem felejtem el, meg akkor nem másoktól függ a jövés-menés. Elfele a történészek érdekes dolgokat meséltek a háborúról, a voronyezsi áttörésről. Kezdtem hirtelen nagyon megutálni ezt a hetet, minden fáradtságával együtt. A sok munka, a kevés alvás, az elfelejtett koszorú, alig értek vmit, pedig ha vmikor, most érdekes a téma. Küzdenem kellett, hogy el ne aludjak, így aztán alig értettem vmit is az elhangzottakból. Az emlékhelyhez vezető út elég kísérteties, olyan „mintha már láttam volna” jelenetek mindenütt. Pedig lehetetlen, azóta sokat változott a táj is, kivéve a Dont. Szelíden kanyarog, láthatóan nem fagyott be. Mondanám, hogy a panoráma csodás, de nem az. Inkább kísérteties. Nagy hó, fúj a szél, és lábunk alatt 70 éve vértől ázott minden, illetve nem is ázott, azonnal megfagyott. Akkor ugyanis kegyetlen hideg volt. Több helyről hallottam már, így minden bizonnyal van alapja, hogy olyan heves harcok helyszíne volt a Don-kanyar, hogy a környező kisebb patakok vize napokig rózsaszínessé vált. Katonáink harcoltak a lehetetlenségig, de a helyzetük katasztrofális volt. Minden ellenünk dolgozott: az oroszok ereje, a tél, a románok árulása (mint mindig, most is inkább átálltak, mintsem legalább megpróbálják a lehetetlent), az olaszok mintaszerű, de embertelen visszazárása (ti. hogy elreteszeljék az orosz támadást, azaz ne oldalról kapják, de ezzel mi kaptuk…) a németek káosza (nem sokszor torkollott káoszba tevékenységük, de itt és akkor szervezettségnek nyoma sem volt). A temető és emlékhely rendben van tartva, lakattal lezárva, jöttünkre csapásokat tisztítottak ki, hogy ne kelljen a 20-30 cm-es hóban gyalogolni. Én mégis a hófedte részeken sétáltam inkább. Megrendítő, megható látni azt a sok márványtáblát megannyi névvel. Alattunk kanyarog a Don. Felette, a dombon a kettőskereszt hirdeti, jelzi: őseink megpróbálták azt, ami lehetetlen volt, és bár nem sikerült, nem sikerülhetett nekik, az utókor csak fejet hajthat kitartásuk, bátorságuk előtt. DICSŐSÉG NEKTEK ELESETT KATONÁINK!
A temető területén egy kicsi múzeum is van, berendezve a környéken talált harcok maradványaiból. Nincs csoportosítva, hogy ez magyar, ez német, amaz meg orosz. Kis tábla alatta oroszul, a magyar vonatkozásúak mellett egy aprócska zászló. Gránátrepesz lyukasztotta német rohamsisak, kilőtt Mosin-Nagant töltényhüvelyek, kilőtt, de fel nem robbant aknagránát, gázálarctáska, hivatalos német, és orosz magánlevél, magyar kulacs. Tulajdonosuk már régen a föld alatt alussza örök álmát.
Visszafele megálltunk az orosz hősök emlékművűnél is, innen is rálátni a Donra. Ez csak egy emlékhely, de rengeteg név van itt is.
A kisbusz a városban tett ki minket, Évivel beszélgettünk, majd mentünk a Petrovszkij Passzázsba, mert másodjára nem akartam lemaradni az Örkény-estről. Persze nem maradhattam végig, mert miért is ne, az angol klub is korábban kezdődött. Frankó. Tetejébe otthon hagytam az angol klubbra a papírokat és az USB-kulcson a filmeket. Hívom Szását, majd megszakad, SMS jön, maradt 1,45 Rubel az egyenlegen. Pont most. Ez egy SMS-re elég. Írok Szásának, hozza be nekem a cuccokat. Az Örkény est érdekes volt, tetszett (volna), főleg, ha nem kell kb. 45 perccel előbb elmennem. Egy gondolata nagyon megmaradt a fejemben. Köszöntőjében Radnóti Zsuzsa elmesélte, hogy felhívta egy ismerőse, mire ő mondta neki, hogy csak gyorsan, mert külföldön, Voronyezsben van. Erre mély csönd lett a válasz. Voronyezs. Ez a név nekünk, magyaroknak egyszerre szívszorító és maradandó emlék is. Vmi megmagyarázhatatlan erő, misztikum lengi körül. Ezt én a városban nem, de a Donhoz közeledve éreztem, de nem tudtam ilyen szépen megfogalmazni, mint tette azt Örkény István felesége. Ez volt az a „mintha láttam volna”, mintha a tudat alattiban lenne. Nem lehet ezt megfogalmazni, azt az érzést. Egy amúgy szép hely így válik hátborzongatóvá. Véráztatta földdé.
Szása késett 6 percet, de ez a forgalmat ismerve egész jó részidő. Az angol klub érdekesre sikeredett. Késtem kb. 5 percet; belépve látom, Lukas éppen szónokol. Fején idióta baseball-sapka, stílusa nyegle. Kiosztmányán látszik, kb. 10 perces munka van benne, de ebben a nyomtatás ideje is benne foglaltatik. Egyre inkább kezdem megutálni a németeket. Lassú folyamat ez a „túloldalról” de ez a stílus, ez a gondolkodásmód egyszerűen irritál. És nem az a „zavar de nem foglakozom vele”. De legalább nem szánalmasan semmi, mint Simon. (Évi mesélte, hogy sokáig nem tudta merte(?) bekapcsolni a gáztűzhelyt, mert gyufával kellett azt meggyújtani. Aztán hetek után a hős antifasiszta átment a túlpartra (messzebb nem is mehetett volna) venni egy elektromos gázgyújtót, azóta tud teát/kávét csinálni, mert persze főzni csak Éviék segédletével most tanulgat.) Hatalmas kontraszt a teremben: a rendben „értelmes ember módjára” felöltözött orosz lányok és fiúk és Lukas. Képzeljük el azt az amerikait, amire azt mondjuk: bunkó jenki. No, ez Lukas. (Természetesen nem minden amerikai ilyen, sőt, meggyőződésem, hogy különbek a németeknél.) Lukas nyegle stílusa mellett tudatlan is, sőt ostoba. Nézzük a rövidfilmeket, mindegyik után megállítom a videót, villany fel, kinek van kérdése. Jönnek is a kérdések szép számmal. Egy lány megjegyezte, milyen régi épületek is megmaradtak. (Előtte videón a Kinizsi várat látta.) Lukas erre felém fordulva megjegyezte, hogy valószínűleg azért, mert Magyarországot a II. VH-ban nem bombázták, ugye? Hát barátom most nagyon melléfogtál. Témában is, emberben is. Ezt válaszoltam neki: (Tessék figyelni a sorrendre! :) ) „A németeken, amerikaiakon, angolokon és oroszokon kívül igazából senki.” (A románokat kifelejtettem, bár nem hinném, hogy Lukas hirtelen tudta volna kinek az oldalán álltak; bár az is igaz, ezt a románok esetében kár is fejtegetni.) Erre csak annyit mondott, hogy pedig a szövetségeseknek előírás volt megkímélni a műemlékeket, és erre mondott pár gyenge példát. Kapásból rákérdeztem: ugye Monte Cassino-ra (azt hozzátettem, hogy olasz, csak hogy be tudja tájolni), Drezdára, esetleg Hamburgra gondol-e. (De rosszal kezdtél ki… :D) És mi is volt az az előírás pontosan? Zavaros válasz jött motyogva. Ez a példa is mutatja, a németek agyát teljesen kimosták. Ha már saját városaik tönkrebombázását is így kifordítva tanulják és hirdetik, akkor itt már rég nagy baj van. (Ennek tükrében már érthető, hogy miért ment el Angela „Sekundkleber” Merkel a győzelmi napi ünnepségekre Moszkvába. Saját legyőzésüket megünnepelni?! Undorító és gyomorforgató. A hősök meggyalázása!) És ezeket a baromságokat – mert ezek azok – el is hiszik; hisznek benne. Kicsivel később egy videó volt a szüretről, egy lány kérdezte, mikor van. Mondtam neki, erre Lukas pofátlanul közbevágva: náluk is akkor van az Oktoberfest, Európa legnagyobb rendezvénye, inkább arra érdemes menni. Mielőtt válaszoltam volna, pár lány megjegyezte, ők inkább Magyarországra jönnének. :) Szándékuk komoly volt, mert a végén kérdezgettek is ezt-azt, próbáltam nekik korrekt tájékoztatást nyújtani. Lukas persze idő közben lelépett, jó hangosan, jó kulturáltan, rohangálva a többiek és a film előtt, ahogy illik. Meg persze közben nyomogatva a telefont, mert egy fontos ember mindig azt csinálja. Nem? Ostoba fasz. Láttam egy bulifotón Andy-val (ő vagy inkább ez az az angol önkéntes, aki nem feltételezte, hogy Oroszhonban van Baileys). Nagyszerűen mutattak, mondhatom. A fejlett nyugat értelmisége. Sic transit gloria mundi…
Mivel Szása időközben feltöltötte a kártyám, angol után, bármennyire fáradt voltam, felhívtam, hogy akkor mikor találkozunk megvenni a karácsonyi díszeket. Talán egy hete láttam, hogy vki megosztott fészbúkon egy olyan díszt, ami matrjoskához hasonlít. Annyira megtetszett, hogy elhatároztam: ilyen kell. Sajnos az az érzésem, túl késő, előbb kellett volna, de hátha.
Hosszas és bonyodalmas keresgélés után találkoztam Szásával. Azonnal be is vetettük magunkat, díszt persze nem találtunk. Szása ötletére betértünk a világ egyik legjobb helyére, a Balagan citybe. Finom narancs-mandarin tea és meggyes rétes mellett a sarki asztalnál beszélgettünk egy kicsit, és nézegettük az alattunk zajló esti Voronyezst, a kocsisort, az embereket. Nagyon szép. Elméláztunk egy ideig. Ideje volt indulni. No, nem haza, bevásárolni; üres a hűtő! Szása a boltban egy gyengébb gyomorgörcsöt kapott. Sajnos mostanában ez előfordul, a héten is mentőt kellett hozzá hívni az irodában. Elmesélte, a ’90-es évek gazdasági, politikai, erkölcsi, morális pangása miatt van. Akkora szegénység volt, hogy alig jutott ennivalóra, pedig apja katona volt, anyja meg tanítónő. Azt a keveset pedig Galja kapta, mert ő akkor volt kicsi. Fürdeni is kétszer egy héten, barátoknál. Rosszabb, mint a Szovjetunió alatt. Széteső rendszer szélén tántorogtak. És akkor, mint csoda jött Putyin. Kérdésemre, mit gondol róla, csak ennyit mondott: nézz körül; ezt mind neki köszönhetjük. És igaza van. Mert sok mindent lehet Putyinra mondani, de hogy sikertelen, azt nem. Erős kézzel ragadta ki a sárból ezt az országot és állította emelkedő pályára. Hogy milyen módszerrel? Sikeressel! Ennek tükrében érthető pár momentum is. Talán tegnap történt, hogy az éppen elfogyott kockacukros doboz alján maradt még egy kevés, gondoltam pont elég, beleöntöm hát a teába. Szása megjegyezte, vége az éhező éveknek, miért nem dobom ki. Először azt gondoltam: pazarlás, hogy gondolhat ilyet?! Aztán rájöttem: annyira elegük van már az éhezésből, hogy így reagálnak, így viselkednek. Bizonyára évek múltán beáll ez egy egészséges szintre. Helyeselni nem tudom ezt a magatartást, de meg tudom érteni a legmesszemenőbbekig. Ami itt lehetet, azt még az oly’ híres orosz találékonysággal sem lehetett ellensúlyozni. Ebből pedig van most is bőven. Egyik nap láttam: Lada hátulján a hátsó ablaktörlőre egy seprűt erősített a tulaj, hogy a hátsó széléről a havat is lesöpörje. A másik: busz egyszer csak megáll, a sofőr havat dobál a szélvédőre, majd letörli az ablaktörlővel – gondolom elfogyott a szélvédőmosó (vagy talán nem is volt). Szása is tud produkálni: bemutatta az oroszos mosogatást: edények halmaza a kádban, nekiengedi a forróvizet a csapból, fentről a mosogatószert, csap elzár, majd tusolóval levereti az edényeket. Meglepően hatékony. :) Egyébként pont ma tűnt fel, hogy az ideiglenes konyha ablakából rálátni a környező épülő lakóparkra. Számos ház már áll, laknak is benne, de ami megdöbbentő, csak a környéken 11-nél is több toronydaru áll. Távolabb még kb. ennyi. Új házak épülnek, tömegével.
Vasárnapra nem terveztünk semmit, csak alvást pihenést. Persze másképp alakult. Kettő körül keltünk, délután négykor egy jó kis „reggeli”, majd megnéztünk egy filmet. Mire véget ért, Szását hívták, hogy megjön hamarosan a rendelt cement és járólap, le lehet érte fáradni. Felcipeltük, Szása kérdezi: nekiálljunk-e levágni a maradék hármat. (Kettőre nem jutott járólap, egyet meg ugye eltörtünk.) Naná! Pormaszk, füldugó, méricskélés (az eltörtből biztos-ami-biztos hármat is rajzoltunk, hátha megint törik). Az új járólap viszont más anyagból volt, a vágás során nem szikrázott, inkább olvadt. Állati keményre edzették, még jó, hogy csak hármat kellett vágni; mondanom se kell, most nem törtünk el egyet sem. És ha már porosak voltunk, kevertünk hát anyagot, és le is tettük őket. Ennyit a „nem dolgozunk ma” jelszóról… :D. Viszont végre befejeztük, előkerült megint a francia konyak. Fürdés, vacsora, francia konyak, és alvás. Egy nehéz héten voltunk túl.
Ma, azaz hétfőn oroszra mentem, de szinte mindent otthonhagytam, így nem sok értelme lett volna bemenni az irodába, mondtam, ha kellek, emilben elérnek. Hazaérve bekapcsoltam Victort, mert a napokban láttam egy furcsa Chevrolet-et, olyan volt, mint egy nagy Chrysler PT Cruiser, de nem SSR volt. Kiderült, egy Chevrolet HHR-rel hozott össze a szerencse. Ilyen autót se láttam még eddig; a PT Cruiser-rel való hasonlóság meg nem a véletlen műve, ugyanis ugyanaz a Bryan Nesbitt tervezte, mint a HHR-t. Neki a retro stílus volt az erőssége, nekem mindegyik „műve” tetszik. Nemsokára Szása is hazaért, nekiálltunk a járólap tisztításának. A cementes rész nehéz volt, de a többit a magyar találékonyság megoldotta; minek hajolgatni, ha söprű is van! :D Miután végeztünk vele, Szása a falat, én meg az ajtót tisztítottam. Aztán vacsora, alvás. A héten nem lesz hajnalig tartó munka!

Nincsenek megjegyzések:

Megjegyzés küldése